Paulo DiNardi

by **Paulo Nardi01** Csüt. Dec. 28, 2023 4:03 pm

Paulo DiNardi

User infó: Fő karakter
PB: Nolan Gerard Funk
Születési hely, idő: Róma, 2003.06.18.
Foglalkozás: Gyakornok jogász
Csoport, évfolyam: Ametiszt, Első éves gyakornok
Faj: Elf 4. szint
Képesség: Mentál mágus 4. szint
Patrónus: Havasi cincér
Pálca: 12,5 hüvelyk, Rezgő nyár, viharmadár toll mag
Speciális tárgyak: Illuminátusok gyűrűje: a nagyapjától örökölt arany pecsétgyűrű, az Illuminátusok jelképével. Különleges tulajdonsága, hogy a megfelelő helyeken, képes megnyitni a titkos utakat. Bennfentes kapcsolatokat létrehozni. Gazdájának oda is bejárása van, ahova az átlag embereknek aligha.

Megjelenés: Barna haj, átható tekintet. A lányok szerint, akiket néha kihívás levakarni, elég jóképű is vagyok. Vagy talán csak az olasz sárm az, ami megfogja őket. Talán a sportos testalkatom. Hiszen gyerekkorom óta vízilabdáztam, és úsztam, vagy éppen vívtam napi szinten. Manapság pedig futássál, és a természetesen egy ágyas kollégiumi szobámba rendelt kondigépekkel igyekszem formában tartani magam. De talán a pénzem is játszik némi szerepet abban, hogy szinte minden napra jut egy lány az ágyamba. Természetesen odafigyelek az öltözködésemre, és kifogástalan, karizmatikus megjelenésemre. Ebből talán csak azon kivételes alkalmakkor engedek valamelyest, amikor a barátaimmal vagyok. Ami pedig a ruhatáram illeti, nos az vagyok, aki még az egyszerű elméleti tanóráján is képes a legdrágább Armani öltönyben, és Rolex karórával megjelenni. Természetes módon vagyok otthon a divatmárkák, autók, és mugli filmek világában. Ha pedig már itt tartunk, igen, autóból is csak a legjobbat. Rómában egy Alfa Romeo várja, hogy hazatérjek a szünetre.

Amortentia: Szeretem a sportot, autókat, mugli filmeket, furcsa módon még a divatot is. A tenger sós illatát, vagy éppen az úszómedencék klórszagát. Megnyugtat. Furcsa, de ide sorolható még a húgom parfümjének illata is.
Tudnod kell, hogy ha a barátom vagy, akkor bármit megtennék érted, és mindig ki fogok állni melletted. Nincs olyasmi a világon, amiben ne számíthatnál rám, és ha szükséges a válogatott módszereimre, és kapcsolataimra. Ha az ügyfelem vagy, számíthatsz a maximális diszkréciómra, bármiről is legyen szó. Ne feledd, én az ügyvéded vagyok. Tökéletesen megértelek, hiszen ezért fizetsz.
Mumus: Fogós kérdés. Talán apám alakjában, ahogy közli velem, hogy egy kudarc vagyok, aki sosem lesz képes megfelelni az elvárásainak. Vagy az anyám képében, aki halálra issza magát, miközben közli, mindez miattam van. Mert nem voltam elég jó fia. Vagy a húgom képében, akit képtelen voltam megvédeni a családom által rá helyezett nyomástól, talán magától a külvilág gonoszságaitól, s így végül elveszíthetem. Az egyetlen jót az életemben. A jobbik felem.
Ha az ellenségem vagy, akkor menekülj ha meglátod azt a jellegzetes kis rókavigyort a szám szélén. Addig, amíg teheted. Nem. Én nem fogok verekedésbe keveredni veled. Még csak a hangomat sem emelem meg. Nincs rá szükségem. Ne akard tudni, hogy miért nincs.
Egyesek pedig csak egy gazdag, elkényeztetett ficsúrnak látnak. Igen, talán az is vagyok. De egyet megtanultam a barátaimmal töltött évek alatt, amíg lassan felnőttem. Ne ítélkezz, amíg nem jártál a színfalak mögött. Nem biztos, hogy a vagyon és név irigylésre méltó, míg a szegénység szánalomra való dolgok. Még ha ezt is gondolod.

Karaktered története: Azt mondják nekem és a húgomnak csak megszületni volt nehéz. Hiszen jóformán ezüst kanállal a szánkban jöttünk a világra. De azok, akik ilyesmit állítanak, nincsenek tisztában azon események sokaságával, amelyek formáltak minket, és olyanná tettek, amilyenek ma vagyunk.
Talán az első ilyen emlékem az anyai nagyapámhoz kötődik. Az Ezredeshez. Mindenki így hívta, még én is. Hiszen az amerikai tengerészgyalogságtól szerelt le öreg korára. Ami azért elég nagy ritkaság a katona életben. Szerettem vele lenni. A nagy házat Washingtonban, és kertet. Azt, ahogy mindenki felnéz a nagyapára, és tiszteli őt. Még elég pinduri kölyök voltam, és nem is emlékszem mit csináltam, csak hogy a nagyanyám többször rám szólt, hogy hagyjam abba, de én a fülem botját se mozgattam. A nagyapám megunta, és mire észbe kaptam már egy fa vastag ágán csücsültem szemmagasságban vele. Azt monda csendes, nyugodt hangon, hogy két féle katona van. Aki hangosan ordít, és aki csendben suttog. És megkérdezte, hogy szerintem melyiktől tartanak jobban, és miért? Persze rögtön rávágtam, hogy aki hangosan ordít, mert az olyan ijesztő. De ő csak rosszallóan ciccentett egyet, amiből rögtön tudtam, hogy rossz választ adtam. Higgadt, kimért hangon magyarázta el, hogy aki hangosan ordít, látványosan csapkod, az lényegében megmutatja, hogy mire képes, és miként fog reagálni a dolgokra. Kiszámíthatóvá válik. Ellenben, ha valaki csendes, és kimért, attól sose tudni, hogy mit várjon az ember. Meddig megy el, miben, és hogyan. Kiszámíthatatlan. Az emberek pedig attól tartanak jobban, amit nem tudnak kiszámítani. Az ismeretlentől. Aztán megkérdezte, hogy ezek után, szerintem ő melyik fajta katona? Életem egyik első legfontosabb leckéje volt ez. Olyan, amihez igyekszem a mai napig tartani magam. Onnantól a nagyapám egyetlen pillantása is elég volt, hogy tudjam hol a helyem, és mit vár el tőlem. Mégis mindennél jobban szerettem.
A gyerekkor maga a felhőtlen boldogságról, és játékról kellene, hogy szóljon. De nem a DiNardi családban. Az egyetlen, ami enyhíteni tudott ezeken a felhőkön a vízilabda, és a barátaim voltak. Guido, és Daniel. És, hogy őszinte legyek ők is igen nagy hatással voltak a jellememre. Guido volt az, aki igazán felnyitotta a szemem arról, hogy nem mindenkit vet fel úgy a pénz, mint minket. Mindenkinek megvannak a maga gondjai, amivel meg kell küzdenie. Az ő esetében a szegénység, az enyémben… nos a család. Ezt valahogy a kis triónk úgy kompenzálta, hogy többet lógtunk Daniel bácsikájának a házában, mint nálunk. Vagy csak simán Róma utcáin tekeregtünk. Még akkor is, ha gyakran Daniel és az én húgomat is magunkkal kellett vinnünk. Egészen addig, amíg Daniel húgát el nem veszítettük. Ami végleg megváltoztatott mindhármunkban valamit. De azt hiszem főleg Danielben. Én a magam részéről először találkoztam a halállal, és annak visszafordíthatatlanságával. Talán valamikor akkoriban döntöttem el végleg, hogy apámat követem az ügyvédi hivatásban, és nem az Ezredest a katonasághoz. Miért? Mert segíteni akartam. Ahogy az apám is. Legalábbis néha. Mint amikor Guidoéknak segített jobb helyre költözni, és átjönni a mi sulinkba, ahol normális oktatást kaphatott. Vagy Danieléknek segíteni a hivatalos ügyek intézésében. Hiszen éppen elég volt nekik a szörnyű gyász a kis Vitta halála miatt.
Az anyám? Közgazdasági karra járt a Harvardra. Ott ismerte meg apámat, aki a jogi karon tanult, akkoriban. Így került Rómába. Aztán megszülettem én, és a húgom. Amire emlékszem, hogy gyakran olvasott nekünk esténként. Ő volt az aki miatt megszerettem a történeteket, és történelmet is. Mindig én voltam a hős lovag, a húgom pedig a megmentésre váró hercegnő. Viszont anyám nem ment vissza dolgozni. Pedig talán jót tenne neki. Nem a pénz miatt, arra nincs szükségünk. Így is gazdagok vagyunk. De valahogy őt nem elégítette ki, hogy esténként meséket olvasott nekünk, és a nagy felső tízezer számára rendezett partikon reprezentatíve vehet részt az apám oldalán. Esetleg szervezhet efféle eseményeket. Manapság néha már reggel whiskyvel kezdi a napot. Ami apámnak érthető módon nem nyerte el a tetszését. Ami rengeteg vita forrása köztük.
Az apám? Ő a sztárügyvéd. A ragadozó cápa a törvényszéken. Mindig csodáltam a munkáját. Egyszer Guidoval és Daniellel ellógtunk a suliból, csak hogy belopakodhassunk egy tárgyalásra megnézni őt. Mert napok óta ideges volt a tárgyalás miatt, és én aggódtam miatta. Persze gyorsan lebuktunk. És hát apám nem repesett. Finoman szólva sem. Ő olyan ember, aki mindig a maximumot várta el tőlem. Már azért is szörnyen kikaptam, ha véletlen becsúszott egy-egy jó jegy, a kitűnő helyett. Igazából apám csak akkor foglalkozott velem, ha okot adtam rá. És többnyire annak nem voltak túl pozitív következményei rám nézve. Számára a látszat a lényeg. A fia, a leendő örököse legyen kitűnő tanuló, kitűnő sportoló, és mindenben kitűnő, akivel dicsekedhet a társaságban. A gondok ezzel a koncepcióval csak ott kezdődtek, hogy Daniel és Guido társaságában többször kerültünk valami kulimászba, mint kellett volna.
A húgom? Ő az én kicsi Camillám. Hiszen ki másra is számíthatna az ember, ha nem a nagy és erős bátyjára. Én pedig, mindig igyekeztem ennek megfelelni. Tulajdonképpen kényszeresen igyekeztem egész életemben mindenkinek megfelelni. Amikor pedig a szüleink hangosan veszekedtek, hogy zengett a kúria, és a húgom bezárkozott a szobájába, akkor én mentem utána, zenét kapcsoltam, hogy elnyomja veszekedések hangjait, és igyekeztem felvidítani a bohóckodásommal. Vagy csak simán olyankor szöktünk át Danielékhez.
Manapság a Meradia első éves gyakornokaként, és apám ügyvédi irodájának a vezető ügyvédgyakornokaként működöm. Ámde ez cseppet sem egyszerű kihívás. Főként ha az embernek egy nem kívánt kényszerházasság is a nyakába szakad, egy nem kívánt nőszeméllyel.
Szóval, most mond, hogy tökéletes az életem. Egy olyan világban, ahol minden csak a külsőségekről szól. A mi vagyunk a látszólag tökéletes család. Éppen csak a valóság más. Pedig az életnek még csak most kellene kezdődnie számunkra.