KezdőlapFeretti ház
2 posters
2 / 2 oldal
2 / 2 oldal • 
1, 2
Re: Feretti ház
by Loren Feretti Hétf. Márc. 04, 2024 4:47 pm
Loren& Ray
Fogalmam sincs, mit tenne Raymond az én helyemben. Ha rólam derült volna ki, hogy hercegnő vagyok, a népem egyik uralkodója... Szinte biztosra veszem, hogy ugyanúgy féltene engem, ahogy én most őt. Ő is nehéz szívvel engedne vissza oda, ahonnan származom és bizonyára a gyerekekért is folyamatosan aggódna. Próbálom magam a helyébe képzelni, de ez egyszerűen nem megy. Soha életemben nem voltam egyik királyi családnak sem a tagja, nem feleltem emberek ezreiért, nem változtathattam meg tollvonásokkal sorsokat. Nem érthetem tehát, hogy mit is érez pontosan, de azt látom rajta, hogy ez a hirtelen jött teher összezavarja. Legszívesebben ketté válna, hogy velünk és a népével is egyszerre lehessen, de ez sajnos nem így megy. Nem lehet egyszerre két helyen, ezzel pedig ő is tisztában van. Pont emiatt ennyire nehéz.
- Rendben - sóhajtok fel, mintegy elfogadva Ray ígéretét. Mindent meg fog tenni a biztonságunk érdekében, ebben biztos vagyok. Mégis, a mi kapcsolatunkban néha én vagyok az ész és ő a szív. Jelenleg pedig képtelen reálisan látni mindent. Még ha akadnak is hűséges emberei, mint ez a Mihail is, a gépezetbe folyamatosan kerülnek porszemek. Lehet köztük áruló is, olyasvalaki, aki megpróbál majd a közelünkbe férkőzni, hogy a gyerekeken és rajtam keresztül árthasson Raymondnak. Mást nem tehetek, minthogy egyelőre minden újonnan érkezett idegent gyanakvóan kezelek. Ez nehéz lesz, hiszen nagyon hiányoznak számomra az emberi kapcsolatok, de efelett képes vagyok szemet hunyni. Csekély áldozat az életünkért cserébe. És talán még egy kés sem árthat az ágyam mellé... Boszorkány vagyok ugyan, használhatnék pálcát is, de mégis ki az, aki képes arra, hogy a legmélyebb álmából is felverve szórja a tökéletes átkokat? A kés gyorsabb, a szúráshoz nem szükséges a gyakorlat.
Egy szempillantásra oldódik a hangulat és Ray is elmosolyodik, de ez sem tart örökké, ahogy semmi más sem. A szobát hamarosan ismét belengi az a komorság, ami azóta van jelen, hogy Raymond megosztotta velem a története egy részét. Mit ne mondjak, nem volt valami felemelő hallgatni és még most is mázsás súlyként telepedik a mellemre a tény, hogy mégis miként bánt vele... velük a nagyapja. Sajnálom, bár sejtem, hogy nem erre van szüksége. Sokkal inkább támogatásra.
- Ezt nem tagadom - biccentek egyet. - A gyerekek mellett nincs életem. És ha nem bánod, szeretném, ha legalább a kisebbek velünk alhatnának - vetem fel az ötletet. Mindig is szerettük volna elkerülni, hogy a szülői ágyhoz szokjanak, de vannak dolgok, amelyek minden mást felülírnak. - Csak addig, amíg le nem ülepednek a dolgok és nem lesz teljes mértékben biztos, hogy nem kell félnünk. Annet nem hiszem, hogy rá tudnánk venni erre, szóval az ő szobájára se ártana néhány komolyabb védővarázslat.
És itt nem a kamaszos kihágásai ellen ellőtt bűbájokra gondolok, hanem tényleg komplexebb dolgokra. Ray hercegként ezt könnyedén elintézheti, ebben biztos vagyok. Semmit se szeretnék ugyanis a véletlenre vagy a szerencsére bízni.
- Ne aggódjak? - visszhangzom a szavait. - A királyi udvar! - ismétlem meg a tényt. - Számodra nincs ennek súlya, hiszen ebbe születtél és ők a családod, de én? Mégis mit mondjak nekik, ki vagyok? Egy tanár házaspár gyermeke? És az a rengeteg előírás? Mint a feleségednek, nekem is ismernem kellene mindent, de csak annyit tudok, amennyit a lapok írnak néha - hozom fel. Teljesen bestresszelem magam ezen, pedig nagyon nem kellene. Nyilván nem ártana számomra egy nyugtató teakeverék, amelyet inni is fogok, amint véget ért a beszélgetésünk.
- Én is megteszek mindent, hogy biztonságban lehessünk - szólalok meg. Elvégre, kettőn áll a vásár... Raymond hiába hozza meg a szükséges döntéseket, ha mindeközben én vígan élem a világomat. - Óvatosabb leszek és körültekintőbb. Megpróbálom kiszűrni, kiben bízhatok és kiben nem. Nem lépek egyedül az utcára, még abban az esetben sem, ha jól tudom, hogy egy testőr szemmel kísér. Ha társaságban vagyok, kétszer is meggondolják majd, hogy lépjenek-e. És talán az lenne a legbölcsebb, ha Anne egyelőre a hétvégéket se töltené itthon.
Nem áll szándékomban lerázni őt, tényleg nem, de ha esetleg itt érne minket támadás, akkor legalább ő legyen biztonságban. Az egész családunk nem menekülhet a Meradia falai közé, nem nyerhetnek a rosszakaróink. Meg kell szoknunk ezt az életet, különben folyamatosan mások elől futnánk.
- Nem lep meg, hogy ennek ellenére is szereted. Nyilván nagyon erősen kötődtél hozzá annak idején - állapítom meg, hiszen Ray még így is tisztelettel beszél arról az asszonyról, noha a legtöbb kamasz ilyesmit tapasztalva már rég hadat üzent volna a családjának. Pont akkor hagyta cserben, amikor a lehető legnagyobb szüksége volt rá, ez pedig - akaratom ellenére is - engem mélyen elszomorít és feldühít. Olyannyira, hogy el is döntöm, miszerint kérdőre vonom azt a nőszemélyt, akár királynő, akár nem. Elvégre, lehet a fején korona, ha közben a saját családjának fordít hátat.
- Később kezditek el tanítani őket? Hány éves kortól? - bukkan fel lelki szemeim előtt Dylan és Evelyn arca is. Féltem őket nagyon, attól pedig még inkább, ha bármi is fájhat számukra, legyen az akármilyen természetes is. - És az a fiú... Ő volt esetleg? - pillantok néhányat újfent abba az irányba, amerre az idegen alak eltűnt. Elvégre, Rayel egykorúnak tippelem. - Ezek szerint nyomós okokkal nem mondtad el mindezt - túrok bele a tincseimbe. Na, nem mintha így kevésbé érezném megbántva magam, mert egyáltalán nem ez a helyzet. A felesége vagyok, a gyermekei anyja, beavathatott volna...
Igen, minden vágyam az volt, hogy ismét taníthassak, de az élet folyamatosan tréfát űz velünk. Ez a baba egyáltalán nem volt tervbe véve, hiszen itt van Anne, Dylan és Evelyn, úgy éreztük, teljes a képlet. Mégis, ha már így alakult, nem teszek ellene. A nem kívánt terhességeket megelőzni kell, nem pedig "kiiktatni". Én pedig ittam főzeteket, de ez a kis élet mégis utat tört magának. Ritkán ugyan, de megesik az ilyesmi.
- Holnap megyek orvoshoz, de igen, egyelőre úgy néz ki - bólintok egyet egy széles mosoly kíséretében. - Nem itt és nem most akartam közölni, főleg nem így, de úgy éreztem, szükséged van legalább egy jó hírre - csókolom meg, miközben ő a hasamra teszi a kezét. - Ezek szerint nem bánod? - teszem fel a kérdést halkan, miután szétváltak az ajkaink. Mi tagadás, némileg bennem volt a félsz, hogy Ray miattam vállalhat majd még több munkát, de úgy néz ki, az anyagi helyzetünk egyelőre rendeződni fog. Ebből a szempontból mindenképp szerencsés a baba időzítése.
Loren Feretti- Alkalmazottak
- Hozzászólások száma : 14
Re: Feretti ház
by Raymond Feretti Szer. Márc. 06, 2024 11:09 am
[quote="Raymond Feretti"]
Mit tennék Loren helyében, hogyan érezném magam? Fogalmam sincs. Őszintén nem tudom. Én mindig is herceg voltam. Számomra ezért nem olyan ijesztő ez. De hogy fordított esetben miként reagálnék? Nem tudom. Minden bizonnyal megpróbálnám megérteni, és támogatni Lorent, ahogy eddig is. Hiszen csak mi vagyunk egymásnak. Leginkább egymásra számíthatunk. Könnyű lenne? Nem. Nem hiszem. Főként mivel most minden új, zavaros, és bizonytalan. Egy új környezetet, egy teljesen idegen világot megszokni, és beilleszkedni, az sosem könnyű. Lorennek pedig mindez egy idegen, és új világ. Nagyon keveset tud szirénekről, leginkább csak amit én meséltem. Azt hiszem ez most számára valami olyasmi lehet, mint amikor én csöppenten Bulgáriába. Nem beszéltem a nyelvet, nem ismertem a szokásokat, vajmi keveset tudtam a társadalmukról, viselkedési normákról, arról meg aztán pláne, hogy miként kéne beilleszkedni egy "normális, átlag" varázslócsaládba. Az én családom lássuk be, sosem volt ez a kategória. Mármint megvan a magunk mágiája, varázslást is tanulunk. Ez mellett viszont sok más van. Egy nép vezetésének a terhe. Azonban végül én is beilleszkedtem Loren világába. Még ha eleinte nagyon nehéz is volt, hiszen a Durmstrang egy teljesen idegen világ volt, ami mindenben merőben mást képviselt, mint amiben felnőttem. De idővel megtanultam a nyelvet is a kevéssé tökéletes fordító bűbájok helyett, alkalmazkodtam a kihívásokhoz. Bár talán ha őszinte akarok lenni, akkor Loren még most is derülhet a sajátságos kis akcentusomon. Azt hiszem ez már így marad.
Nehéz kihívás lesz alkalmazkodni mindkettőnk számára? Igen. Lehetetlen? Nem. Hiszek magunkban, és hiszek Lorenben, hogy ahogy nekem sikerült beilleszkednem az ő világába, ő is be fog tudni az enyémbe. Legalábbis azon kötelező események idejére, amikor nagyon muszáj. Szeretnék-e segíteni a népemen? Igen. Ketté tép-e az újonnan jött felelősség, a tanárság, és a család közti egyensúlyozás? Nem tudom. Igyekszem majd ebben is egyensúlyt találni. Eddig a népem, és a családom hozott áldozatok, hogy életben maradhassak. Most ideje nekem meghozni a magam áldozatait. Senki ne értsen félre, imádok tanár, és családapa lenni. Én beérném ennyivel. De akkor mi lesz az ártatlan sorsokkal, amire hatással lehetnek? Ki áll majd ki azokért, akik nem képesek saját magukért? Ez mostantól az én feladatom is.
Ami a családom védelmét illeti, nos mindent meg fogok tenni az érdekében. Senkinek sem fogom hagyni, hogy a feleségem, vagy a gyerekeim életére törjön. Ne adj Poszeidón az ő életükkel próbáljon zsarolni. Annak súlyos következményei lennének. Igaz, hogy általában a légynek sem ártanék, és a normál hétköznapokban igyekszem a békés pacifista lenni. Csakhogy minden pacifista csak addig az, ameddig a családját, szeretteit nem fenyegetik. Mindenkinek megvannak a maga határai. Az enyémek valahol itt vannak. Bár talán ezt egy kicsit Loren is túl reagálja. Ott azért még nem tartunk, hogy késsel a párnája alatt kelljen aludnia. Bőven elég, ha Mihail megteszi a szükséges óvintézkedéseket. Nem kell mindent, és mindenkit gyanakvással fogadni. Persze, hogy mennyire látom reálisan a dolgokat, vagy sem, azt majd úgyis az idő dönti el. Nyilván a személyes érzéseim is befolyásolnak. De többé nem vagyok hajlandó rettegni a saját házamban.
Kár hogy az oldott hangulat nem tarthat örökké. Főleg a sok komor téma miatt. Szeretem ha Loren nevet, és boldog. Szeretném őt önfeledten boldognak látni. Szeretném, ha nem bánná meg, hogy egy olyan emberrel kötötte össze az életét, mint én. Én pedig a legtöbb, amit tehetek érte, hogy igyekszem megértő lenni, és támogatni őt.
- Szerintem ez szükségtelen. Eddig sem szoktattuk rá őket erre, ez után sem szeretném. Nyugodj meg. Azért nem kell feladnunk a jelenlegi életünk, vagy legalábbis nem minden részletében. Nem kell rettegésben élnünk. Nem vagyok hajlandó félni a saját otthonomban. Beszélek Mihaillal, hogy tegye meg a megfelelő óvintézkedéseket, szórjon pár komolyabb védővarázst a két gyerek szobára. Ez elég lesz. - mondom nyugtatónak szánt hangon. Azt hiszem erre az egészre Loren sokkal jobban rápánikolt, mint kellett volna. Persze értem én hogy ez most ijesztő, meg minden. De azért nem kell mindent felrúgni, ami megszokott dolog az életünkben. Nem kell úgy csinálni, mintha egy börtön krimibe csöppentünk volna
ahol folyamatosan az életünkért kell rettegni. Kétlem, hogy bárki is meggondolatlanul ránk merne támadni. Igazából még azon is gondolkodtam, hogy lassan Dylannek is ideje lesz külön szobát kapnia Evelyntől. Bár gyanítom nem ez a legmegfelelőbb pillanat ezt felhozni, még ha most éppen rendeződni is látszik az anyagi helyzetünk. A ház bővítési tervek ráérnek akkor, amikor kicsit megnyugodtak a dolog körülöttünk.
- Ne aggódj. Igen pontosan ezt mond. Egy csodálatos tanár házaspár csodálatos lánya vagy. Az én csodálatos feleségem, és az én csodálatos gyermekeimnek, a csodálatos édesanyja. Akire mindezért szörnyen büszke vagyok. Ami a többit illeti, szépen lassanként majd megtanulod, és megszokod idővel. Ami most szörnyen idegennek, és ijesztőnek tűnik, az nem sokára már természetes lesz. Ezen kívül a királyi család is csak emberekből áll. Mi sem mindig tartunk be minden protokolláris előírást. Főként, ha csak magunk vagyunk, mint most mi ketten. Persze van hogy igen, de ezt leginkább a helyzet, és a személy dönti el akivel vagy. De azt azért senki sem várja el tőled, hogy egy nap alatt tökéletes legyél, és mindent megtanulj, és meg is szokj. Biztos vagyok benne, hogyha nagyon beleásnám magam a könyvtárba, találnék olyan hagyományt, ami még az anyakirálynénak is fejtörést okozna. Pedig ő már vagy 40 éve királyi feleség. - látom én, hogy Loren nagyon bestresszelt ezen, pedig nem kellene. Tényleg nem. A királyi család nő tagjai nem vérengző fenevadak. A legtöbben kedves, és kimondottan szelíd teremtések. Biztos vagyok benne, hogy szeretettel, és türelemmel fogadják majd Lorent.
- A körültekintés sosem árt, de azért túlzásokba nem kell esni. Ne félj, nem lesz semmi baj. Ez nem azt jelenti, hogy innentől folyamatosan az életünkért kell rettegni. Lefogadom, hogy Mihail mellett nagyobb biztonságban leszünk, mint a legtöbben a világon. Anne meg had jöjjön, és menjen amikor csak akar. Bár gyanítom, hogy mostanság gyakoribb vendég lesz a Királyi Könyvárban, mint itthon. Az öcsém elkövette azt a hibát, hogy megmutatta neki. - mosolyodom el. A hangomból sejthető, hogy egyáltalán nem tartom hibának, hogy Dylan oda vitte, de azt is, hogy Anne új kedvenc helye lesz. Amit megértek. Gyerekként számomra az egyetlen menedéket jelentette. A könyvek legalább sosem bántottak. De felesleges az otthonunkba rejtőzve rettegve élni. Életbiztosítás-e egy nép hercegének lenni? Nyilván nem. De akkor sem engedhetünk a félelemnek, különben sosem fogunk tudni élni, és az életünket hasznosan, és jól eltölteni, úgy hogy az még örömöt is szerezzen saját magunk és a világ számára is.
- Vannak kötelékek, amelyeket nem lehet elszakítani. Én megpróbáltam, de sosem ment igazán. A család ilyen. Bármit tegyél is, és bármilyen messze is sodródj. Ezt a ruhát tőle kaptam. Ő maga varrta, és hímezte a saját kezével. Akkor kezdte el, amikor elmentem, és mostanra fejezte be. Minden egyes nap néhány öltés. De az alatt az idő alatt rám gondolt. Értem imádkozott, hogy találjak vissza hozzá egy napon. Bármilyen messze is vigyen az utam. Sosem hitt benne, hogy meghaltam. Hiszen nem volt holttest. Ma pedig hosszú idő után végre haza találtam hozzá. - talán bután hangzik, de meglehet néha csak azok a némán elsuttogott imák tartottak életben. Néha nagyon közel jártam, hogy a saját dühödt ostobaságom végezzen velem. Valahogyan, valamiért mégis életben maradtam. Én pedig hálás vagyok ezért. Sokat jelent, ahogy a ruha is. Ahogy beszélek egy könnycsepp gördül le az arcomról, de a mosoly elárulja, ez most nem a rossz fajta. Inkább a megbocsátás, és a hála jele. Ahogy nekem is megbocsátottak, és visszafogadtak.
- Általában 8 éves korukban kezdjük tanítani őket. Általában ekkor kapják meg a gyerekek az első ékszerűket. Ez segít nekik fókuszálni a mágikus képességeiket. Könnyít az átváltozás megtanulásán. Persze maga az ékszer átadása egyben családi ünnepség is. Hagyomány, és fontos. - mesélek egy keveset erről Lorennek. Persze már említettem korábban, de nem ennyire hangsúlyosan. Ami azt illeti Anne számára is ideje lesz megkapnia a maga ékészerét. Eddig erre egyszerűen nem volt módom. Amikor kellett volna, akkor még nem élt velünk, aztán pedig nem éltünk olyan helyen, ahol hozzá férhettem volna ilyesmihez, de még csak alkalmas víztér se nagyon volt. A Fekete-tó talán megfelelt volna, de az mégsem ugyanaz. Ráadásul ott nem találtam megfelelő mestert sem, akire az ékszer készítést bízhattam volna. Talán veszélyes is lett volna ilyesmit kérnem. Főleg úgy hogy pénzem sem igen volt rá, de a minta amit választottam volna annál árulkodóbb lett volna. Most szeretném ezt pótolni. Nem tudom hogy Anne számára könnyebb, vagy nehezebb lesz, hogy később kezd tanulni az átlagos szirén gyerekeknél. De remélem hogy megtanul örömet találni saját képességeiben, amiket most felfedezhet.
- Úgy hiszem, de erre még nem volt alkalmunk, hogy beszéljünk róla. - sóhajtok egyet. Nem történhet minden egy nap alatt, és nem kaphatok mindenre könnyű és instant választ. Így amikor Loren megállapítja, hogy nyomós okkal nem beszéltem eddig csak komolyan bólintok egyet megerősítésként. Persze, tudom, hogy megbántottam azzal, hogy nem rögtön az elején meséltem el mindent. Talán még a házasságunk előtt, amikor csak randiztunk. De akkor még annyira távoli, és lehetetlen volt mindez...
Nem terveztünk több babát, de én boldog vagyok. Nekem talán megadatik, ami apámnak nem. Hogy lássam felnőni a csodálatos gyermekeimet egy nagy boldog családban. Ennyi elég. Én nem töröm a fejem rajta, hogy mért nem működött a főzet. Csak örülök a pillanatnak. Az ittnek, és mostnak.
- Dehogy bánom. Boldog vagyok. Ez egy tökéletes hír, a tökéletes pillanatban. - mosolyodom el a csók után. Aztán pedig átkarolom, és magamhoz húzom Lorent. Ha másért nem egy pillanatnyi meghitt megnyugvásért, amire talán mindkettőnknek szüksége van ebben a pillanatban.
Loren & Ray
Nehéz kihívás lesz alkalmazkodni mindkettőnk számára? Igen. Lehetetlen? Nem. Hiszek magunkban, és hiszek Lorenben, hogy ahogy nekem sikerült beilleszkednem az ő világába, ő is be fog tudni az enyémbe. Legalábbis azon kötelező események idejére, amikor nagyon muszáj. Szeretnék-e segíteni a népemen? Igen. Ketté tép-e az újonnan jött felelősség, a tanárság, és a család közti egyensúlyozás? Nem tudom. Igyekszem majd ebben is egyensúlyt találni. Eddig a népem, és a családom hozott áldozatok, hogy életben maradhassak. Most ideje nekem meghozni a magam áldozatait. Senki ne értsen félre, imádok tanár, és családapa lenni. Én beérném ennyivel. De akkor mi lesz az ártatlan sorsokkal, amire hatással lehetnek? Ki áll majd ki azokért, akik nem képesek saját magukért? Ez mostantól az én feladatom is.
Ami a családom védelmét illeti, nos mindent meg fogok tenni az érdekében. Senkinek sem fogom hagyni, hogy a feleségem, vagy a gyerekeim életére törjön. Ne adj Poszeidón az ő életükkel próbáljon zsarolni. Annak súlyos következményei lennének. Igaz, hogy általában a légynek sem ártanék, és a normál hétköznapokban igyekszem a békés pacifista lenni. Csakhogy minden pacifista csak addig az, ameddig a családját, szeretteit nem fenyegetik. Mindenkinek megvannak a maga határai. Az enyémek valahol itt vannak. Bár talán ezt egy kicsit Loren is túl reagálja. Ott azért még nem tartunk, hogy késsel a párnája alatt kelljen aludnia. Bőven elég, ha Mihail megteszi a szükséges óvintézkedéseket. Nem kell mindent, és mindenkit gyanakvással fogadni. Persze, hogy mennyire látom reálisan a dolgokat, vagy sem, azt majd úgyis az idő dönti el. Nyilván a személyes érzéseim is befolyásolnak. De többé nem vagyok hajlandó rettegni a saját házamban.
Kár hogy az oldott hangulat nem tarthat örökké. Főleg a sok komor téma miatt. Szeretem ha Loren nevet, és boldog. Szeretném őt önfeledten boldognak látni. Szeretném, ha nem bánná meg, hogy egy olyan emberrel kötötte össze az életét, mint én. Én pedig a legtöbb, amit tehetek érte, hogy igyekszem megértő lenni, és támogatni őt.
- Szerintem ez szükségtelen. Eddig sem szoktattuk rá őket erre, ez után sem szeretném. Nyugodj meg. Azért nem kell feladnunk a jelenlegi életünk, vagy legalábbis nem minden részletében. Nem kell rettegésben élnünk. Nem vagyok hajlandó félni a saját otthonomban. Beszélek Mihaillal, hogy tegye meg a megfelelő óvintézkedéseket, szórjon pár komolyabb védővarázst a két gyerek szobára. Ez elég lesz. - mondom nyugtatónak szánt hangon. Azt hiszem erre az egészre Loren sokkal jobban rápánikolt, mint kellett volna. Persze értem én hogy ez most ijesztő, meg minden. De azért nem kell mindent felrúgni, ami megszokott dolog az életünkben. Nem kell úgy csinálni, mintha egy börtön krimibe csöppentünk volna
ahol folyamatosan az életünkért kell rettegni. Kétlem, hogy bárki is meggondolatlanul ránk merne támadni. Igazából még azon is gondolkodtam, hogy lassan Dylannek is ideje lesz külön szobát kapnia Evelyntől. Bár gyanítom nem ez a legmegfelelőbb pillanat ezt felhozni, még ha most éppen rendeződni is látszik az anyagi helyzetünk. A ház bővítési tervek ráérnek akkor, amikor kicsit megnyugodtak a dolog körülöttünk.
- Ne aggódj. Igen pontosan ezt mond. Egy csodálatos tanár házaspár csodálatos lánya vagy. Az én csodálatos feleségem, és az én csodálatos gyermekeimnek, a csodálatos édesanyja. Akire mindezért szörnyen büszke vagyok. Ami a többit illeti, szépen lassanként majd megtanulod, és megszokod idővel. Ami most szörnyen idegennek, és ijesztőnek tűnik, az nem sokára már természetes lesz. Ezen kívül a királyi család is csak emberekből áll. Mi sem mindig tartunk be minden protokolláris előírást. Főként, ha csak magunk vagyunk, mint most mi ketten. Persze van hogy igen, de ezt leginkább a helyzet, és a személy dönti el akivel vagy. De azt azért senki sem várja el tőled, hogy egy nap alatt tökéletes legyél, és mindent megtanulj, és meg is szokj. Biztos vagyok benne, hogyha nagyon beleásnám magam a könyvtárba, találnék olyan hagyományt, ami még az anyakirálynénak is fejtörést okozna. Pedig ő már vagy 40 éve királyi feleség. - látom én, hogy Loren nagyon bestresszelt ezen, pedig nem kellene. Tényleg nem. A királyi család nő tagjai nem vérengző fenevadak. A legtöbben kedves, és kimondottan szelíd teremtések. Biztos vagyok benne, hogy szeretettel, és türelemmel fogadják majd Lorent.
- A körültekintés sosem árt, de azért túlzásokba nem kell esni. Ne félj, nem lesz semmi baj. Ez nem azt jelenti, hogy innentől folyamatosan az életünkért kell rettegni. Lefogadom, hogy Mihail mellett nagyobb biztonságban leszünk, mint a legtöbben a világon. Anne meg had jöjjön, és menjen amikor csak akar. Bár gyanítom, hogy mostanság gyakoribb vendég lesz a Királyi Könyvárban, mint itthon. Az öcsém elkövette azt a hibát, hogy megmutatta neki. - mosolyodom el. A hangomból sejthető, hogy egyáltalán nem tartom hibának, hogy Dylan oda vitte, de azt is, hogy Anne új kedvenc helye lesz. Amit megértek. Gyerekként számomra az egyetlen menedéket jelentette. A könyvek legalább sosem bántottak. De felesleges az otthonunkba rejtőzve rettegve élni. Életbiztosítás-e egy nép hercegének lenni? Nyilván nem. De akkor sem engedhetünk a félelemnek, különben sosem fogunk tudni élni, és az életünket hasznosan, és jól eltölteni, úgy hogy az még örömöt is szerezzen saját magunk és a világ számára is.
- Vannak kötelékek, amelyeket nem lehet elszakítani. Én megpróbáltam, de sosem ment igazán. A család ilyen. Bármit tegyél is, és bármilyen messze is sodródj. Ezt a ruhát tőle kaptam. Ő maga varrta, és hímezte a saját kezével. Akkor kezdte el, amikor elmentem, és mostanra fejezte be. Minden egyes nap néhány öltés. De az alatt az idő alatt rám gondolt. Értem imádkozott, hogy találjak vissza hozzá egy napon. Bármilyen messze is vigyen az utam. Sosem hitt benne, hogy meghaltam. Hiszen nem volt holttest. Ma pedig hosszú idő után végre haza találtam hozzá. - talán bután hangzik, de meglehet néha csak azok a némán elsuttogott imák tartottak életben. Néha nagyon közel jártam, hogy a saját dühödt ostobaságom végezzen velem. Valahogyan, valamiért mégis életben maradtam. Én pedig hálás vagyok ezért. Sokat jelent, ahogy a ruha is. Ahogy beszélek egy könnycsepp gördül le az arcomról, de a mosoly elárulja, ez most nem a rossz fajta. Inkább a megbocsátás, és a hála jele. Ahogy nekem is megbocsátottak, és visszafogadtak.
- Általában 8 éves korukban kezdjük tanítani őket. Általában ekkor kapják meg a gyerekek az első ékszerűket. Ez segít nekik fókuszálni a mágikus képességeiket. Könnyít az átváltozás megtanulásán. Persze maga az ékszer átadása egyben családi ünnepség is. Hagyomány, és fontos. - mesélek egy keveset erről Lorennek. Persze már említettem korábban, de nem ennyire hangsúlyosan. Ami azt illeti Anne számára is ideje lesz megkapnia a maga ékészerét. Eddig erre egyszerűen nem volt módom. Amikor kellett volna, akkor még nem élt velünk, aztán pedig nem éltünk olyan helyen, ahol hozzá férhettem volna ilyesmihez, de még csak alkalmas víztér se nagyon volt. A Fekete-tó talán megfelelt volna, de az mégsem ugyanaz. Ráadásul ott nem találtam megfelelő mestert sem, akire az ékszer készítést bízhattam volna. Talán veszélyes is lett volna ilyesmit kérnem. Főleg úgy hogy pénzem sem igen volt rá, de a minta amit választottam volna annál árulkodóbb lett volna. Most szeretném ezt pótolni. Nem tudom hogy Anne számára könnyebb, vagy nehezebb lesz, hogy később kezd tanulni az átlagos szirén gyerekeknél. De remélem hogy megtanul örömet találni saját képességeiben, amiket most felfedezhet.
- Úgy hiszem, de erre még nem volt alkalmunk, hogy beszéljünk róla. - sóhajtok egyet. Nem történhet minden egy nap alatt, és nem kaphatok mindenre könnyű és instant választ. Így amikor Loren megállapítja, hogy nyomós okkal nem beszéltem eddig csak komolyan bólintok egyet megerősítésként. Persze, tudom, hogy megbántottam azzal, hogy nem rögtön az elején meséltem el mindent. Talán még a házasságunk előtt, amikor csak randiztunk. De akkor még annyira távoli, és lehetetlen volt mindez...
Nem terveztünk több babát, de én boldog vagyok. Nekem talán megadatik, ami apámnak nem. Hogy lássam felnőni a csodálatos gyermekeimet egy nagy boldog családban. Ennyi elég. Én nem töröm a fejem rajta, hogy mért nem működött a főzet. Csak örülök a pillanatnak. Az ittnek, és mostnak.
- Dehogy bánom. Boldog vagyok. Ez egy tökéletes hír, a tökéletes pillanatban. - mosolyodom el a csók után. Aztán pedig átkarolom, és magamhoz húzom Lorent. Ha másért nem egy pillanatnyi meghitt megnyugvásért, amire talán mindkettőnknek szüksége van ebben a pillanatban.
Raymond Feretti- Alkalmazottak
- Age : 29
Hozzászólások száma : 49
Tartózkodási hely : Meradia
Re: Feretti ház
by Loren Feretti Szer. Márc. 06, 2024 3:53 pm
Loren& Ray
Nem érzem úgy, hogy bármit is túlreagálnék, noha könnyedén megeshet, hiszen Raymond reálisabban látja a helyzetünket. Az uralkodói réteg az én szememben mindig is valamiféle túlidealizált fogalom volt, szóval valamilyen szinten mégis igaza lehet. Elvégre, ő nőtt fel ebben, nem én. Számomra ez hatalmas változás egyik pillanatról a másikra. Csoda lenne tehát, ha meg szeretném védeni a családomat és a lehető legrosszabb forgatókönyvek pörögnek le a lelki szemeim előtt? Aligha. Mégis, a férjem szemében esélyesen egy őrült picsává nőttem ki magam, aki máris késsel rontana neki annak, aki csak be merészeli tenni a lábát a házuk küszöbén.
- Sajnálom - sóhajtok fel végül, majd sütöm le a pillantásom, amelyből Ray könnyedén kitalálhatja, hogy tényleg szégyellem az iménti kirohanásaimat. - Te annyira összeszedett vagy, én meg lassan átmegyek egy közveszélyes őrültbe - nevetem el magam, habár ez a hang cseppet sem örömteli. Sokkal inkább összekuszált érzelmek sokasága hallható ki belőle. - Nyilván jobb lenne, ha egy kissé reálisabban szemlélném a helyzetünket, de a "veszély" szó mindig is kiverte nálam a biztosítékot, főleg abban az esetben, amikor a családunkról esik szó - ismerem el, egyelőre lenyugodva, bár némileg így is aggódom, hogy az állandó stressz nem lesz éppen pozitív hatással a most következő hónapokra nézve. Nyugodtnak kellene maradnom, pihennem, de ez két gyerek és egy lázadó kamasz mellett cseppet sem egyszerű.
- Én csak nem szeretnélek kellemetlen helyzetbe hozni téged - ismerem el. - Szeretnék maximálisan képben lenni, amikor arra kerül a sor, hogy be kell engem mutatnod számukra. Tudom, hogy nálatok nem elfogadott a vegyes házasság és mindenki kritikusan méreget majd odalenn. A legkisebb hibámat is ki fogják emelni, ebben biztos vagyok. Ha nem a családod, akkor valaki más, de ez elkerülhetetlen - csóválom meg a fejem. Ha kell, éjt-nappallá téve tanulni fogok, magolni és gyakorolni, hogy a lehető legminimálisabb esélyt adjam arra, hogy ízekre szedjenek és Rayen is fogást találhassanak. Elsősorban rajtunk keresztül fogják majd támadni, ebben biztos vagyok. Az emberi nő, akit feleségül vett és a félig ember-félig szirén gyerekek. Nem okolom őket, hiszen ez a fajta jelenség idefenn is jelen van, mégis idegen érzés ebbe pont nekem belecsöppenni.
- Tudod, ezt talán nem is bánom - sóhajtok egyet gondterhelten, amint ismét szóba kerül Anne és a szabadideje. - Kell egy kis nyugalom és mostanában nagyon szemtelen, ami az igazat illeti. Nincs szükségem a kelleténél több stresszre. Szóval, ha ott biztonságban lesz, nem bánom - biccentek egyet. Bűntudatom van, amiért beárulom a kislányt, hiszen neki is meg vannak a maga okai, de ha Raymond elbeszélget vele, talán - ismétlem: talán - nagyobb az esély arra, hogy visszavesz az arcából. - Tisztában vagyok azzal, hogy mennyi mindenen kellett keresztül mennie, de nem ártana megtanulnia, hogy csak akkor állnak ki mellette mások, ha megbecsüli őket - elmélkedem egy sort. Nehéz úgy szeretni valakit, hogy ő nem tart igényt rá és folyamatosan támad, én pedig kissé már belefáradtam ebbe. Ráadásul, úton van a következő csöppség, muszáj lesz a lehető legtöbb idegesítő tényezőt kikapcsolnom az agyamban. Anne pedig jelenleg akkor van jó helyen, ha nincs a közelben. Szörnyetegnek érzem magam, amiért így gondolom és lelketlennek, de nem ok nélkül teszem ezt.
- Gondolod, ha hamarabb befejezi, abban az esetben te is hamarabb visszatérsz hozzá? - teszem fel a bennem megfogalmazandó kérdést, majd futtatom végig ujjaimat a finom anyagon. Annyira más benne Ray! A fellépése sokkal határozottabb, még úgy is, hogy nemrég még a könnyeivel küszködött. Azt hiszem, valóban vissza kell térnie a valódi énjéhez. A herceghez, akinek mindig is lennie kellett volna. Határozottan tetszik ez az énje is. Úgy gondolom, képtelen lenne számomra csalódást okozni, bármelyik arcát is mutassa. Minden porcikájába beleszerettem annak idején és el is vesztem bennük. Rengeteg idő és fájdalom lenne szükséges ahhoz, hogy kilábaljak ebből a szerelemből.
- És Anne? - emelem fel kérdőn a tekintetem, akaratlanul is a férjem gondolataira hangolódva. - Vele mi lesz? Kaphat még ékszert egyáltalán? Meg fogja tanulni használni a képességeit? - firtatom kíváncsian. Tanultam annak idején a szirénekről, feleségül is mentem egyhez, de annyira nem kezeltem másként Raymondot, hogy ezek sose jutottak az eszembe. Még azt se tudtam, hogy az átalakulásuk fájdalmas lehet... A legtöbb információ, amit megoszt velem, teljesen új.
Hatalmas boldogság árad szét bennem, amikor Raymond biztosít arról, hogy örül a kicsinek. Féltem közölni vele a hírt, hiszen anyagilag nem álltunk éppen a legjobban, de abban teljes mértékben biztos voltam, hogy nem fogja azt kérni tőlem, miszerint vetessem el. Inkább bevállalt volna több munkát, az pedig esélyesen a házasságunk végéhez vezetett volna és azt hiszem, ettől tartottam a legjobban. Elvégre, akármennyire is szeretem, a sok megszegett ígéret előbb-utóbb, de meghozza a maga gyümölcsét.
Az ölelése - mint mindig - kellemes érzés és bújok bele a karjaiba, nem is kell különösebben magához vonnia. Igazság szerint már alig várom a pillanatot, hogy a kezünkbe foghassuk a családunk legkisebb tagját és teljes legyen számára is eme élmény...
Loren Feretti- Alkalmazottak
- Hozzászólások száma : 14