Feretti ház

Még én se viselem jól a sok költözést, nem hogy a gyerekek... A lakásunk egyelőre még teljes káosz, szinte a dobozokból élünk, hiszen a kicsik mellett kipakolni sincs nagyon időm. Az egyetlen hely, amelyet sikerült rövid idő alatt belaknom, az a konyha. Elvégre, itt telnek a napjaink, itt étkezünk, ez a fő bázisunk, mondhatni. Ennek rendben kell lennie, különben mindannyian odaveszünk. Ráadásul, már csak az hiányzik, hogy az egyik gyerek egy méretes, éles konyhakéssel vágtasson fel-alá, mert az egyik, véletlenszerűen kiválasztott dobozból éppen azt sikerült elemelnie. Amilyen az én szerencsém, pont abban a fantasztikus pillanatban állítana be egy újdonsült szomszéd, mintegy felmérni az új lakókat, amikor a "pokol ivadéka" kardként lengeti maga előtt a frissen megéleztetett szúró-vágó-tömeggyilkos eszközt.
A fejem tehát eléggé leharcolt, amikor - kivárva az alkalmas pillanatot - szököm meg az altatásból és osonok lefelé csendben a lépcsőn. Csak egy kinyúlt felső és pizsamanadrág van rajtam, rég nem hasonlítok már arra a nőre, aki mindenhova top-kategóriaként libbent be. A kicsik mellett nincs annyi időm önmagamra, ez pedig jelen pillanatban hatványozottan igaz, hiszen a dobozokat ki kell pakolnom, erre pedig az a legalkalmasabb időpont, amikor ők - végre - álomra hajtják a fejüket. Fésűt a hajam kora reggel óta nem látott, a fogmosás is csupán annyi, amennyi éppen belefér, a szemem alatti karikák pedig bizony kezdenek határozott mélységeket ölteni. Raymond ragaszkodik annyira ahhoz, hogy itthon legyek velük, legalább még egy kis ideig, de számomra igen komoly felüdülést jelentene, ha visszamehetnék tanítani és a kicsik oviban lennének arra az időre legalább.
- A vacsora a sütőben - szólalok meg végül, amint megállapítom magamban, hogy a drágalátos férjem - az ígéretével ellentétben - csupán most esett haza a munkából, bár a hangomból egyelőre nem hallható ki a neheztelés. Tartom magam, még... - Visszatettem, miután mindannyian megvacsoráztunk és megnyugtattam a gyerekeket, hogy ma apu is fel fog olvasni nekik egy mesét, de némi hiszti után sikerült elaludniuk - osztom meg a nemrég átélt élményeimet. - Forró fürdőt terveztem gyertyafénnyel, mellette valami kellemes illatú habfürdővel és valami halk zenével, de ez a holnapi "ígéreménfektetemleőket"-re marad. Nem panaszkodom, Ray, tényleg nem, de ha megígérsz valamit, azt szeretném, ha be is tartanád - dohogok egy sort, miközben lehajolok egy játékmaciért, amelyre az imént léptem rá, kapom fel, majd hajítom egy közeli dobozba. Hogy rossz apának tartom-e? Nem. Mindent megtesz, de nem igazán kedvelem a légből kapott ígéreteit, hiszen ő is tudhatná, hogy nem mindig képes betartani őket. Ray pedig eközben rá is akadhat egy tepsi lasagnéra, melyből pár adagnyi hiányzik ugyan, de egyelőre még melegen illatozva tartja magát. Napok óta ezt főzöm, nyilván unja is már az ízét, de a kicsik szeretik és most az egyszer - az újabb költözés miatt - legalább ebben az egyben a kedvükben járok és nem traktálom őket olyan ételekkel, amelyet nem szívesen esznek meg. Még pár nap és visszaállunk a változatosságra, bár esélyesen azzal kapcsolatban is kitör a harmadik világháború és az idegrendszerem még nem egészen töltődött vissza.
- Mesélj, mi volt ma? - enyhülök meg végül és nyomok egy csókot az ajkaira, majd rámolok elő számára tányért és evőeszközt és helyezem őket az asztalra. - Mi volt a késés oka? - kíváncsiskodom, minden gyanú nélkül. Más ilyenkor esélyesen már azon rágná magát, miszerint a férje megcsalta, de Raymond nem ilyen. Ő megérti, miért hanyagolom el magam ennyire, amióta meg vannak a gyerekek és nagyon jól tudja, hogy ha kapok rá időt, újfent képes vagyok előhozni magamból a legjobbat. Még nem hunyt ki a régi fényem, csupán a gyerekekre vetül. Különben is: engem szeret. A személyiségemet, a rigolyáimat. Nyilván a külsőm is megfogta annak idején, ez nem vitás, de a kapcsolatunk nem felszínes. Sokkal több és mélyebb annál. Szeretem, noha annak idején el se tudtam volna képzelni, hogy egyszer ő lesz a férjem...

A szenvedés szó már maga elég erős túlzás, hiszen nem jár fájdalommal az állandó költözködés, inkább csupán kellemetlenségnek nevezném, ha őszinte szeretnék lenni. Más lenne a helyzet, ha már a két kicsi is iskolába járna, hiszen a folyamatos alkalmazkodás elég erős gátakat építene fel bennük, szóval lassan már tényleg ideje lenne megtalálnunk az állandó otthonunkat és letelepednünk valamerre, remélhetőleg véglegesen. Nem igazán repesnék az örömtől ugyanis, ha pár év múlva a dobozok kipakolása mellett már az iskolai beiratkozást is a nyakamba kellene vennem, holott fél év után újfent máshol kötünk majd ki. Taníthatnám ugyan itthon őket, de az már igen komoly kihívás elé állítana még engem is, holott tanár-családba születtem és én magam is az vagyok. Nem aktív ugyan, de tanár. És azt hiszem, jelenleg ez bosszant a legjobban. Szeretek tanítani, szeretem a gyerekek közelségét, imádom a sajátjaimat is, de ez így már nem élet... Nincs egyetlen, korombeli ismerősöm se Rayen kívül, hiszen sehol se tartózkodunk annyit, hogy megismerhessem a szomszédokat és összejárjak csevegni velük meg hasonlók.
- Igazság szerint engem nem zavar, hiszen számítottam rá - ismerem el, mialatt Ray már a sütő felé veszi az irányt, én pedig megterítek neki. Jó, nagyon beleéltem magam abba, hogy végre lesz időm venni egy forró fürdőt és rendbe tenni magam, de legalább ebből is tanultam valamennyit. - Inkább a gyerekek voltak csalódottak - helyezek a szavaim közben egy poharat és üdítőt is az asztalra, na meg egy kancsó vizet. Tisztában vagyok azzal, hogy Raymond bűntudata így csak még nagyobb lesz, de hát holnap a gyerekek úgyis hangot adnak majd előtte, mennyire bántotta őket, hogy nem apu olvasott fel mesét nekik lefekvés előtt, úgyhogy talán még jobb is, ha számít rá. - Csakis amiatt voltak hajlandóak ágyba bújni időben, mert megígértem nekik, hogy apu nemsokára itthon lesz és szeretné, ha addigra fogat mosnának és feküdnének, hogy csak annyi dolga legyen, hogy egy könyvvel a kezében a kedvenc meséjükhöz lapozzon és felolvassa azt. Ha holnap se sikerül hazaérned, már nem fog még egyszer bejönni ez a trükk - sóhajtok egyet gondterhelten. Néha még így is kész háborúba kell vonulnom, amikor közeledik az elalvás ideje, hiszen estére annyira felpörögnek, hogy már nézni is fárasztó.
- Én is - rebegem a csók után és közben azt is sikerül megállapítanom magamban, hogy ez az érzés mit sem enyhült az évek folyamán. Még mindig odavagyok Rayért és sokat jelent számomra az, hogy ő van mellettem, nem pedig valaki más. Természetesen vannak vitáink, de sose esünk abba a hibába, hogy évekig magunkkal cipeljük. Inkább igyekszünk emberi hangon mindent megbeszélni egymással. - Nem, még pakolászni szeretnék egy kicsit, többet ér az, hogy végre minden a helyén legyen, mint valami buta fürdő - csóválom meg a fejem határozottan. Amint minden kikerül végre a dobozokból, nekem is több időm lesz és az altatás után már nem csak egy gyors zuhany jut majd számomra. Megoldhatnám varázslattal is seperc alatt, de mivel még semminek sincs meg az állandó helye, összevissza kerülne minden. Az evőeszközt a végén még a ruhásszekrény aljából szedegethetném össze és ott lennék, ahol a part szakad.
- Hiányzik a tanítás - ülök le végül Rayjel szemben, miután elmesélte a napját és szó szerint belemar a felismerés a lelkembe. - Tudom, mi erről a véleményed, de azért kell ennyit dolgoznod, mert én itthon vagyok és kevesebb a pénzünk - kezdek bele óvatosan, hiszen a legtöbb vita forrása köztünk leginkább ez és néha fenemód bosszant Ray csökönyössége. Ismerem a múltját, kevés időt töltött az anyjával, ez pedig nyomot hagyott benne, de ez az élet rendje. - A házvezetői állással esélyesen többet keresel majd, de tégedet ismerve nem lesz kevesebb az óraszámod - sóhajtok egy aprót gondterhelten. Hiú ábránd lenne magam abba a hitbe ringatnom, miszerint Ray a több pénz miatt naponta egy-két órával hazaesik, mert nem. Azt szeretné, ha nekünk minél kényelmesebb életünk lenne, de a család nem éppen arról szól, hogy az egyik fél hülyére hajtja magát, amíg a másik gyereket nevel. - Ha visszamehetnék tanítani, csupán annyi időt kellene vállalnod, amennyit feltétlenül muszáj. Nekünk is és a gyerekeknek is jobb lenne. Sokkal - hangsúlyozom, hiszen a fél napot velük tölthetjük majd mindketten. Mégis mit ér az, hogy én egész nap mellettük vagyok, amikor az apjuk sehol? Egyensúly kell az életükbe, állandóság. Elsősorban a költözést kell kiiktatnunk, nekem szereznem kell egy munkát, Raynek pedig több időt kell(ene) itthon töltenie.
- Legfeljebb, ha nem jön össze, elviszem őket állatkertbe - vonom meg a vállam, bár a befejezetlen szó számomra is feltűnik, de nem teszem szóvá. - Viszont, ha sikerül itthon maradnod, akkor mi is maradunk - teszem még hozzá. Az egyértelmű az lenne, ha Ray is velünk tartana, de mivel jelen pillanatban szalad az egész ház, az áll az első helyen. - Addig csak annyit tehetek, hogy nem pedzegetem számukra a hétvégi program lehetőségét. Meglepetés lesz, de esélyesen mindkét verziónak örülnek majd - jelentem ki magabiztosan. Szeretnek az apjukkal lenni, néha úgy érzem, őt sokkal jobban is szeretik nálam, de ez nyilván normális. Velem unalomig lehetnek.

Valóban jó lenne itt maradni, hiszen tetszik ez a hely. Nem egy hatalmas falu, de közel az iskola és valószínűleg itt a gyermekeimet is biztonságban tudhatom, ami szintén egy nagyon fontos szempont. Nem igazán szeretném ugyanis mind a tíz körmömet lerágni, ha majd abba a korba érnek, amikor egyedül mehetnek iskolába. Roxmorts másabb volt ebből a szempontból. Felkapott hely a mágusok körében, emiatt pedig szinte állandóan nagy volt ott a nyüzsgés és rengeteg idegen is érkezett a településre. Ami nem lenne probléma, de a Szárnyas Vadkan miatt néhány kétes alak is megfordult arrafelé, ez azért pedig már sokkal jobban aggasztott. Nem állítom, hogy hosszútávon nem lettem volna képes megszokni és alkalmazkodni, de valahol nem bánom, hogy így alakult.
- Nem szeretnélek elvárások elé állítani, Ray - jegyzem meg, hiszen valóban nem áll szándékomban azt belesulykolni, hogy rossz apa lenne, hiszen nem az. De valahogy egyensúlyt kell teremtenünk. Rá kell jönnünk, mi lenne a legjobb megoldás arra, hogy pénz is legyen és a gyerekek se érezzék úgy, hogy nincs apjuk, erre pedig csak azt látom opciónak, hogy én is munkába álljak. Nem húzhatja egyedül ő az igát. Igaz ugyan, hogy ebben az esetben a kicsiket is másra kell bíznunk, de én nem látom akadályát. Sok nő kezd el szülés után nem sokkal ismét dolgozni. - És tisztában vagyok azzal, hogy mindent megteszel, de hiába a pénz és a kényelem, ha a gyerekek nem minden nap lehetnek veled. Van étel a hűtőben, nem kell hitelt felvennem a boltban és télen is kellemesen meleg van a lakásban, ami jó és szükséges is, de te mindezeket képtelen vagy kiélvezni, mert folyamatosan robotolsz. Tudtuk, mit vállalunk velük, mindketten belementünk, tisztában voltam, hogy sokat kell távol lenned, de azzal nem igazán számoltam, hogy pár évvel később hiányolni fognak téged. Másként terveztük.
És valóban, hiszen egyikünk se vette számításba, miszerint a gyerekek nőnek, mint a gomba és amint ráébrednek, hogy nekik apjuk is van ám, hiányolni fogják. Ray sok időt tölt a gyerekekkel, ez tény, én pedig csodálom, hogy munka után még van annyi energia benne, hogy lekösse őket és élvezettel vegyen részt a játékaikban. Bizonyára akadnak napok, amikor legszívesebben ő is csak bedőlne az ágyba és lazítana, de sose panaszkodik, még nekem sem. Tőlem pedig mit kap? Letolást. Mégis, kell valaki, aki próbál harmóniát teremteni, megoldást találni minderre és ehhez szükség van rám. Azt hiszem, egy anya feladata ez (is).
- Engem idegesít a rumli - rándul meg egy pillanatra a szám széle, Ray pedig emlékezhet arra, hogy amikor összekerültünk és nem voltak még gyerekek, milyen tisztaság-és rendmániás voltam. Amióta megszülettek és Anne is hozzánk került, megtanultam sok minden felett szemet hunyni, hiszen képtelenség nonstop a sarkukban lenni és elpakolni utánuk. A kicsiknek nem tudom elmagyarázni, hogy tegyenek rendet maguk után, Anne pedig jelenleg éppen a kamaszos butaságait éli, néha elég szépen össze tudunk zördülni, de ezt sose mondom el Raynek. Elég neki az iskolában fegyelmezni a diákokat.
- Munka mellett is tudok velük ismerkedni. Sőt, jobbat mondok... A diákok révén bizonyára megismerem a szülőket is - érvelek a saját igazam mellett. Tisztában vagyok azzal, miszerint Ray nem rajong azért, hogy ismét munkába álljak, de előbb-utóbb elkerülhetetlenné válik a dolog. - Vacsora? - nevetek fel halkan a következő ötlete hallatán. - Ray, nekem erre nincs időm - ingatom meg a fejem. - Már egy ideje próbálom úgy megoldani a főzést, hogy ne sokat pepecseljek vele. Éppen elég a családra főznöm, nem hogy még vadidegenekre - bevallom, nem tetszik számomra, hogy nem hagy tanítani és érzem, hogy ez csupán egy újabb vita előszobája lesz, ha nem sikerül lehiggadnom. - Nem egyszerű úgy összeütni valamit, hogy közben ott van a házban két fiatal gyerek. Dylan mindent a szájába vesz, mindenbe belenyúl, járná a maga útját, nekem pedig folyamatosan résen kell lennem ahhoz, hogy ne legyen baj. Nem szíjazhatom a székbe és nyugtatózhatom be ahhoz, hogy megetessük a szomszédokat!
Már a költözésünk előtt is rengeteg alkalommal készítettem salátákat köretként a húsok mellé, hiszen azokkal nem kell annyit pepecselni, egyszer pedig Anne még meg is jegyezte, hogy lassan nyúllá fog változni ennyi zöldségmennyiségtől. A lasagne se valami bonyolult étel, főleg ha készen veszem hozzá az alapot. Igyekszem gyors, de finom ételeket tálalni, ez pedig néha kivitelezhetetlen.
- Jó ötlet, de még mindig nem azt beszéljük meg, hogy mikor menjek vissza tanítani - forgatom meg a szemem enyhén bosszúsan. Nyilván nehéz Raynek, hiszen a saját fajtája orrol rá, amiért engem vett feleségül, a családja pedig teljes mértékben ellene fordult. Ha már ennyi veszteséget élt át miattam, az lenne a minimum, hogy mindenben a kedvében járok és igyekszem is, de a tanítás az életem. - Nem szeretnék már éveket itthon lenni, elég volt - jelentem ki határozottan. - A kicsik egy fél napot minden bizonnyal kibírnak valaki mással és még jót is tenne nekik, ha alkalmazkodnának. Nem lenne kellemes úgy felkerülniük az iskolába, hogy szó szerint a szoknyám alól teszem a kapu elé őket. Meg kell szokniuk, hogy apu és anyu nem mindig lesznek mellettük és erre ez a lehető legjobb kor - próbálom meg felnyitni Ray szemét. Mit ne mondjak, nehéz lesz.

Loren& Ray

Azért Ray következő mondata már sokkal inkább megnyugtat, mint az előzőek. Legalább kiderült valami erről a Mihailról és már ez is több a semminél, nem igaz? Nem firtatom hát tovább a köztük lévő kötelék előzményét, egyelőre beérem ennyivel, habár sejtem, hogy ennél nyilván sokkal, de sokkal több állhat a háttérben. Itt és most viszont kismillió másik olyan kérdés akad, amely válaszra vár részemről és a családomat érinti teljes mértékben.
- Nem hiszem, hogy ha a gyerekek élete veszélybe kerülne, akkor szívesen maradnék - jegyzem meg halkan. Nem, ha bárki is az életükre törne, nem lennék képes továbbra is ebben a házban élni. Fognám őket és esélyesen hazatérnék. - Bulgáriában biztonságban lennénk - fészkelődöm a helyemen idegesen. Legszívesebben már most felpattannék és csomagolnék, de egyelőre szeretnék Raymond mellett maradni. Támogatni fogom, éppen csak nem minden áron. Az nem érdekel, ha rám leselkedik veszély, ha ketten lennénk, fel se merülne bennem ez a verzió, de a gyerekek érdekében még ezt is megtenném. Sose voltam egy anyuka-típus, Ray előtt kifejezetten a gyerekvállalás ellen voltam és csak azért léptem a tanári pályára, mert a családom minden egyes tagja az és a csordaszellem elég erős késztetés tud lenni. Azóta viszont fordult a kocka, megszerettem a gyerekeket, a sajátjaimat pedig óvom és védelmezem minden áron.
- Én ezt teljesen megértem, de sejthetted volna, hogy ez hatalmas kockázattal jár - szólalok meg. Hogy honvágyam van-e? Igen. Hiányzik a családom, akik a mai napig annyira távol vannak, de mindig hűségesen követtem Rayt. - A kicsik pedig tanulnak a népedről. Ha máshol nem is, az iskolában. De szinte biztosra veszem, hogy ha maradunk, akkor akár a Fekete-tóba is levihetted volna őket, hogy megismertesd velük a sziréneket. Ez nem jelentett volna akadályt.
Fogalmam sincs, miként működik ez a víz alatti népek világában, de elhiszem, amit mondok: Ray Angliában is megtehette volna ugyanezt. A veszély ugyanis, amely a visszatérésével jár, nem alábecsülendő. Egyelőre még nem vagyok tisztában a részletekkel, de elég a férjemre egy pillantást vetnem, hogy tudjam, semmi sincs rendben.
- Egy tökéletes környezet, ahol innentől kezdve féltenem kell a gyerekeink életét? - vonom fel a szemöldököm és tényleg nem értem Raymond logikáját. - Igen, kell az állandó otthon, de majdnem ugyanolyan fontos számomra a biztonság is - csóválom meg a fejem. - Ahol nem azon kell folyamatosan kattognom, hogy mikor esik baja a kicsiknek, Annenek vagy éppen neked. Ahol nem szükséges másokra bíznom a gyerekeimet annak érdekében, hogy ne végezzen velük senki. És ki lenne az állandó barátom? Mihail? A hűséges embered, aki jelenleg is a házunk előtt strázsál valahol? - teszem fel némileg indulatosan a kérdést, de a hangomat nem emelem meg. Senki se hallana semmit, még abban az esetben sem, ha ordibálnék, de azt se szeretném, ha Raymond azt hinné, haragszom rá, hiszen nem ez a helyzet. Visszajöttünk ide, mivel hiányzott neki ez a hely, ami számomra tényleg teljes mértékben érthető. Éppen csak arra nem tudok rájönni, hogy a veszély ellenére miért akar még maradni és minket is itt tartani. Már a legelején sejthette volna, hogy ez kemény menet lesz, hiszen nekem a családom az első, a gyerekek életét nem fogom kockára tenni.
- Anne nem azért ilyen, mert te elhagytad a sziréneket - forgatom meg a szemeimet bosszúsan. Igen, értem, mire céloz, de ennyi nem elég. - Kinőtte volna ezt az ostoba korszakot. A gyerekeknek pedig nem kell tudniuk arról, hogy kik is ők. Nem hiszem, hogy a rang és a vagyon számítana nekik. Ránk van szükségük. Rám és rád. Ha felnőnek, elmondod nekik az igazat és nem állunk az útjukba, ha úgy döntenek, hogy részt vesznek ebben, de addig nem szívesen teszem ki őket semmiféle veszélynek sem - sóhajtok egyet. Értem, hogy mindez fontos Ray számára, éppen csak azt nem tudom felfogni, hogy ez miért ír felül minden mást. Herceg szeretne lenni? Tegye. De akkor ne álljon az utamba, amikor fogom Annet, a kicsiket és hazamegyünk. Egy ideig nyilván ki fogok tudni békülni a helyzettel és a kedvéért meg is teszem majd, de - amint érezhető lesz a veszély - lépni fogok.
- Nem hiszek abban, hogy az ellenkezés kimerülne a kritikákban - osztom meg vele a véleményemet. Kihallom, amint megnyomja a "valaki" szócskát, de egyelőre nincs hozzá lelkierőm, hogy még arra is rákérdezzek nála. Inkább igyekszem nem folyamatosan elképzelni magam előtt a gyerekeink vérbe fagyott testét...
- Miért? Mi lesz holnap? - kapom fel a fejem a következő mondatai hallatán. Az öccse herceg, vagyis uralkodnia kell, de miért van olyan érzésem, hogy ez nem feltétlenül ezt takarja csupán? Mégis mi mindennel járhat az, hogy Ray ismét felbukkant? Elhagyta a családját, az uralkodó réteget, ott nyilván nem merül ki annyiban a visszatérés, hogy a nyakukba borulva sajnálkozik egy sort.
- Ezek szerint a szüleidet a nagyapád megbízásából ölhették meg? - jön velem szembe a gondolat a múlt hallatán. - Ő bérelhetett fel valakit, hogy ezt tegyék velük? - firtatom tovább. Nem vagyok jártas a politikában, ahogy nem vagyok hercegnő sem, de ezek alapján igen nagy a valószínűsége ennek is. A nagyherceg fia egy egyszerű lányt vesz feleségül és szembemennek mindennel, amit egészen addig a nemesség képviselt, vagyis veszélyt jelentenek. - És Miley? - teszem fel a kérdést gondterhelten. - Sikerült már megtudnod a szüleiről valamit? Bármit? - nyomom meg az utolsó két szót. Mindent megosztott velem, amikor kibukott a dolog. - Van rá esély, hogy ő a halottnak vélt húgod?
Ha Raymond visszatér, annyi előnye mindenképp lesz, hogy sokkal több követ tud majd megmozgatni a válaszok felderítése érdekében, mint szimpla tanárként.

[/color][/b]

Loren& Ray

- Azt állítod, hogy ha elmegyünk innen, abban az esetben folyamatosan menekülnünk kell majd? - mélyesztem a tekintetem Raymond szemeibe. Ezt az életet se szeretném a gyerekeknek... Folyamatosan hátrafelé tekintgetni, miszerint követ-e valaki, nem éppen a legkellemesebb érzés. - Az öcséd ebben nőtt fel, nem igaz? Nála senki se lehet alkalmasabb a szóvivő szerepére - rágom az ajkaimat tűnődve. Cseppet sincs ínyemre, hogy pillanatok alatt ennyire a feje tetejére állt az életünk. Ma délelőtt Raymond csupán egy kis sétára indult, erre éjszaka tér haza egy vadidegen férfival az oldalán. Ráadásul hercegként! - Tudom, hogy önzőségnek tűnhet majd az, amit mondok, de azok az emberek... szirének... eddig is kiálltak értük, nem igaz? Hallottad már azt a mondást, miszerint egy fecske nem csinál nyarat? - vonom fel a szemöldököm. - Nem vagy mindenható, Ray. Amit az öcséd nem tudott elérni, azt te se fogod tudni.
Nem ismerem a lenti világnak a működését, de kétlem, hogy Raymond többet tehetne a népéért, mint Dylan. Nem becsülöm alá, hiszen rengeteg eredményt elért az évek folyamán, tisztában vagyok azzal, hogy amit eldönt, azt véghez is viszi, de az uralkodás és a népen való segítés nem csupán ennyiből áll. Aláírom, nem az a kétségbeesett kamasz már, akit annak idején megismertünk, de ő egy családapa, egy tanár és semmi több. A hercegeskedést nyugodtan bízza az öccsére, én ugyanis szeretném a férjemet a lehető legnagyobb biztonságban tudni továbbra is.
- Ez rád jelenleg háromszorosan is érvényes - komolyodom el még az eddiginél is jobban. - Aggódsz a néped miatt? Megértem. De én érted aggódom és ez is ugyanolyan erős, amelyet jelenleg te is érezhetsz - osztom meg vele kerek-perec a véleményemet. - Eszem ágában sincs hagyni, hogy céltáblává válj valamiféle hatalmi sakkjátszmában - csóválom meg a fejem. - Főleg nem most... - teszem azért még hozzá, de inkább nem folytatom. A családom pedig... Igen, látogatjuk őket, de az mégse ugyanaz. Szerettem volna Bulgáriában maradni, a közelükben, ezen pedig mit sem enyhít néhány alkalmi látogatás. Ki tudja, nyilván én kötődöm a kelleténél jobban, de akkor is...
- Neked volt menyasszonyod, amikor elmentél onnan? - teszem fel a kérdésemet, noha inkább csupán kíváncsiságból, semmit féltékenységből. Mivel Ray múltjának eme szegletét nem ismerem, nem tudhatom, mi minden játszott közre a távozásában.
- Bőven elég, ha velük vagy - sóhajtok egyet. - Meg fogják ismerni a népedet, ehhez nem kell hercegnek lenned. Sose tiltottam, hogy levidd őket a szirének közé. Tisztában vagyok azzal, hogy mennyire fontosak az ember gyökerei, ahogy azt is láttam rajtad, hogy még mindig kötődsz a népedhez. Sejtettem, hogy egyszer eljön majd az a nap, amikor visszatérsz közéjük, de hogy pont most és ilyen körülmények között - sóhajtok egyet némi megbánással a hangomban. Nem jó az időzítés, nagyon nem. Mindennek tudatában pedig fogalmam sincs arról, hogy miként közöljem a dolgot Raymonddal. Van éppen elég baja, valljuk be.
- Udvarhölgyet? - pislogok egyet értetlenkedve. - Minek nekem udvarhölgy? Ray, én ebben nem akarok részt venni... Mármint, melletted állok, a gyerekeket se tiltom el, de én nem vagyok oda illő elem. Nem vagyok szirén, nem születtem nemesnek, velem nem fogsz tudni villogni - csóválom meg a mai nap folyamán immár sokadjára a fejem. A házasságom révén lehetek hercegné, de ennyi nem elég. - Azt mondtad, a visszatéréseddel sok ellenséget szereztél magadnak. Képzeld el, mennyit szerezhetsz azzal a puszta ténnyel, hogy egy embert vettél feleségül? És még mennyit, ha fogod magad és engem is bemutatsz odalenn - érvelek hevesen. Ez teljes mértékben olyan, mintha én magam festeném Raymond hátára azt a bizonyos X-jelet. Ebben pedig nem áll szándékomban részt venni.
- Igazad van, de én még várnék ezzel - biccentek egyet. - Még túl kicsik, túl fiatalok. Nem szeretném, ha már holnap levinnéd oda őket. Kibírsz még pár évet? - szorítom meg enyhén a kézfejét. - Nem futunk el, de kompromisszumokat köthetünk, nem igaz? Ha úgy érzem, a helyzet kezd túl veszélyessé válni, mindenképp hazamegyek, a szüleimhez. De addig kap egy esélyt a helyzet. Hátha tévedsz és mégse lesz ennyire nehéz - győzködöm, habár sokkal inkább saját magamat, semmint Raymondot. Nem élhetek stresszes környezetben, de a férjem miatt vállalni fogom. Túlságosan is szeretem őt ahhoz, hogy magára hagyjam ebben a helyzetben. Mégis, úgy érzem tisztának, ha már most közlöm vele, hogy lesznek körülmények, amelyek felül fogják írni a mostani döntésemet. Azt állítja, nem kell félnünk semmitől sem és én hiszek is neki, de ez akkor is nagyon nehéz.
- Végre egy jó hír - reagálom le a várható büntetés mértékét. - Ezek szerint nem kell attól tartanom, hogy börtönbe vetnek vagy hasonló - állapítom meg egy enyhe mosoly kíséretében. - Számomra eddig se voltál herceg, szóval nyilván semmit se fogok érzékelni ebből az egészből.
És ez a legfontosabb. Ray jó tanár, jó apa, de fogalmam sincs, miként birkózna meg az uralkodással így hirtelenjében. Ha vissza is szeretne térni és gyakorolni a jogait, amelyek a születése okán megilletik őt, jobb, ha azt fokozatosan teszi majd. Ezt figyelembe véve pedig még előny is, hogy nem kap rögtön minden hatalmat a kezébe.
- Ha ezt a családod elé tárod, ők szerintem segíteni fognak kideríteni, hogy mi történhetett - szólalok meg halkan. Nehéz lehet ez a bizonytalanság és idegőrlő. - Herceg vagy, a húgod pedig hercegnő volt. Egy királyi család nem szereti a kétes ügyeket - csóválom meg a fejem. - A rangod pedig még a segítségedre is lehet ebben. Eddig magadnak kellett nyomoznod, de nemsokára másokat is ráállíthatsz az ügyre. Szakértőket.
Nem tudom, hogy ezt Ray megteszi vagy hogy egyáltalán megteheti-e, de a kérdés, miszerint a húga életben van-e vagy sem, nem maradhat megválaszolatlanul.
- És senki se volt képes fellépni ellene? - kérdem meg csendesen Raymond beszámolója után. Mit ne mondjak, elég elkeserítő ez az egész. Végül csupán fogom magam és a kényelmes ülőhelyemről szintén a földre ülök vele szemben, de a szemkontaktust és a kezét továbbra se engedem el, egy pillanatra sem. - Te vagy a lehető legjobb ember, akit ismerek, Ray. Még a hibáid is imádni valóak - nevetem el magam. - Ne vádold magad semmiért sem. Ha a körülötted élők nem tettek semmit, akkor te mégis mire lettél volna képes? - vonom fel a szemöldököm. - Fiatal voltál és olyan, amilyen. Nem voltál gyenge, nem voltál rossz ember, csak még éretlen. Ma már másként cselekednél, ebben biztos vagyok. Menj vissza a népedhez, én itt leszek - mosolyodom el, majd hajolok hozzá egy csók erejéig, végül húzódom vissza. Szeretem és ezen semmi, de tényleg semmi sem változtathat.

[/color][/b]