Dall’Antiquario

Dylan& Charlie

- Semmi gond - csóválom meg a fejem elnézően, hiszen egyértelmű, hogy nem én voltam az, aki miatt próbált elvegyülni. Sokkal kényelmesebb úgy járkálni, hogy nem néznek meg lépten-nyomon és nem szegeznek neked itt-ott kellemetlen kérdéseket. Márpedig, ha a hagyományos szirén öltözékben jött volna fel, méghozzá nemesként, elég kirívó jelenség lett volna. A népem mindig is szerette a díszes motívumokat, amelyek gyakran a ruháinkon is visszaköszönnek. Szépnek szép, éppenséggel csupán nem valami ideális az emberek világába. Mondjuk, amikor ezek beleették magukat a kultúránkba, a sziréneknek még eszük ágában se állt megismerkedni a szárazföldi népséggel.
- Miért állnék szóba veled érdekből? - pillantok rá a szemöldökömet ráncolva. Fura szerzet, annyi szent. Elég bizalmatlan másokkal szemben, amit megmagyaráz az, hogy nemesi családból származik, de az irányomba élő feltételezés elég gyanús, hiszen tudja, hogy a védelmi miniszter lánya vagyok, vagyis hasonló körökben mozgok, mint ő. Igen, apámnak rengeteg olyan kapcsolata akad, amelyet érdekből hozott létre, de nekem azokhoz semmi közöm. Nem szokásom azért bratyizni másokkal, hogy neki jó legyen. Én nem ilyen vagyok.
- Igen, ez is egy fontos feladat lenne - biccentek egy aprót. Nem ismerem a tanács működését, fogalmam sincs, milyen ügyeket vitatnak meg zárt ajtókon belül, hiszen apám erről semmit se mondhat és ő ezt maradéktalanul be is tartja. - Bár, a szegénységet nem lehet az egyik pillanatról a másikra felszámolni, szóval nem okolom őket - vonom meg a vállam. - Egyéb észrevételem nincs, de javaslatom az lenne. Napi élelmiszer szállítmányok a külső kerületekbe. Az - ha meg nem is oldaná a problémát - jelentősen javítana az ott élők életminőségén. De ezt majd igyekszem személyesen is közölni a herceggel, amint alkalmam nyílik rá.
Mondjuk, fogalmam sincs arról, hogy beszélhetek-e vele majd négyszemközt, hiszen a hozzá hasonlókat elég szigorú szabályok határolják be és nekem is tartanom kell magamat néhányhoz. Nem vonhatom csak úgy félre egy eldugott sarokba, mert a végén még azt hiszik, éppen legyilkolni készülök őt.
- Mondjuk úgy, hogy gazdag családba születtem, de nekem van lehetőségem kitörni az aranykalitkából és meg is ragadom az esélyemet - magyarázom meg számára a miérteket. - Apám nem fog annyira szigorúan, mint más szülők a gyerekeiket - suhan át most az én arcomon némi komolyság, amely alapján Jacob hamar kitalálhatja, hogy ennek konkrét oka van. - Ha teljesítem a kötelességeimet, nincs gond. Ezért se ellenkezek a kényszerházasság ellen. Valamit valamiért, nekem pedig ez bőven megéri - intek itt körbe jobbommal. - Az emberek világa fantasztikus, érdekes lények vannak idefenn és ha ért hozzá az ember, abban az esetben egyáltalán nem veszélyes. Kockázat mindig akad, de melyik szakmában nem? És voltaképp abban is reménykedek, hogy apám olyasvalakit szemelt ki mellém, aki hozzám hasonló és akit idővel rá tudok majd venni arra, hogy költözzünk fel ide - vallom be. Nem én vagyok az egyetlen olyan előkelő személy, aki ennyire szabad szellemű, vannak még hozzám hasonlók. És mivel apám ismer, így tudhatja, hogy nem leszek sose az a mindenki előtt fejet hajtó feleség, úgyhogy nyilván olyasvalakit választott, aki velem együtt lázadozik, hogy a későbbiek során ne legyen köztünk sok vita. Ő se szeretné, ha boldogtalan lennék. Az egyik lányát már sikerült elűznie véglegesen a szigorral, szóval most lazábban fogja azt a bizonyos gyeplőt.
- Szerintem még bőven ráérsz - jegyzem meg, majd mosolyodom el szélesen és a tekintetembe is valamiféle eleven fény költözik, ahogy felé fordulok: - De, ha gondolod, neked is nézhetünk valakit. Felöltöztetlek és megismertetlek néhány itteni lánnyal, akik nem fogják tudni, hogy ki vagy és honnan jöttél. Lakat a számon - emelem mutatóujjam az ajkaim elé, ezzel is nyomatékosítva az ígéretemet. Az érzelmeket nem lehet erőltetni, az tény és való, de ha már Jacob eljött, némileg belekóstolhat a dologba, persze csakis abban az esetben, ha ő is szeretné. Helyes fiú gyengéd vonásokkal, mégis akad benne valami, ami felkelti az emberek figyelmét. Valahogy nem hiszem, hogy csak úgy el tud tűnni a tömegben, ha belép egy terembe.
- Véleményem szerint elég valószínűtlen, hogy egy herceg kérné meg a kezem - nevetem el magam a szavai hallatán. - Megtörténhet, hiszen akadt már példa erre a történelem folyamán, de elég kicsi az esély. A kérdésedre a válaszom pedig: talán. Ha nagyon szeretem, nem érdekel senki és semmi.
Előírások, illemtan... Nem hiszem, hogy sokkal nagyobb nyomás helyezkedne rám, mint jelenleg. Mondjuk, ha a herceg jegyese lennék, abban az esetben nem lehetnék ennyire szabad, hiszen a királyi család tagjait mindig figyelik, még akkor is, amikor nem lehet észrevenni őket. Ez azért pedig igen nagy kellemetlenség lenne. Olyasmi, ami eléggé zavarna ahhoz, hogy fontolóra vegyem és akár vissza is utasítsam a lánykérést. Kivéve természetesen, ha a fejembe száll a pink köd... A szerelem azért elég sok akadályt képes semmissé tenni.
- Posszeidon szigonyára! - kerekedik el a tekintetem a bizalmas információ hallatán. - Ez azért elég komoly ügy - állapítom meg a nyilvánvalót. - Igyekszem mindent megtenni, tényleg, de ez azért sokkal komolyabb szervezést igényelt volna - kezdem el zavartan harapdálni az ajkaimat. - Nem hiszem, hogy jó lenne a köznép közé vinni őket, azt könnyen vehetik sértésnek. Egy vadászat a két herceg számára? - pillantok végül Jacobra kérdőn. [color=#ffff99]- Mint említetted, Corsini herceg szereti és ez amolyan férfi móka, talán ott könnyebben szót értenének egymással és hamarabb nyélbe is üthetik azt a bizonyos üzletet.
A közös hobbi esélyesen közelebb hozza őket egymáshoz és mindketten megnyílhatnak a másik irányába. Na, nem mintha a vadászat nem lenne veszélyes hobbi és számomra kissé kegyetlen módja is az unaloműzésnek, de már rég elfogadtam, hogy akad olyan, aki ebben leli örömét.
[b]- Sajnálom, de ebben már tényleg nem segíthetek - csóválom meg a fejem. - Én a tanács tagjaira gyanakodnék, hiszen a herceg családja aligha mesterkedne ilyesmiben. A tanácsban ülők azonban elég komoly hatalommal rendelkeznek, amit bármikor el is vehetnek tőlük. Magas lóról lehet nagyot esni.
Ezzel apám ellen is beszélek, de ha ő ártatlan, nem esik majd bántódása. Nem hiszem, hogy ő lenne az, aki ilyesmiben mesterkedik, hiszen a végletekig elmenne a királyi család érdekében. Azt hiszem, nem esem túlzásba, ha azt mondom, isteníti őket. Ez tényleg így van, pontosan emiatt is vagyok ennyire ráfeszülve a herceg látogatására.
- Megértem és hálát is adok az égnek amiatt, hogy nekünk nem kell nap, mint nap ilyesmitől rettegnünk. De te... éltél már át a családod ellen szánt merényletet? - teszem fel a kérdésemet, hiszen tényleg feltűnik számomra, hogy úgy beszél erről, mintha lenne benne tapasztalata. Mondjuk, azt mondta, hogy a rokona a testőrség tagja, vagyis beszélhet róla is. Egy királyi testőr rengeteg veszélynek van kitéve nap, mint nap.
- Van itt egy fürdő, nagyon kellemes - villan végül be a gondolat. - Ha lesz rá erejük, elvihetném oda őket. De ha úgy döntenének, hogy inkább pihennének, abban az esetben megejtünk egy vacsorát és irány az ágy - mosolyodom el a kétértelmű mondatom hallatán. - Tudod már, hogy a kastélyon belül hol lesznek elszállásolva?
Herceg és hercegnő, nyilván elég nagy luxust kapnak a nyakukba, nagyjából ugyanazt, amit eddigi életük folyamán már megtapasztalhattak.

Eljöttem ugyan a Roxfortból, de a zenével nem szakítottam, noha eleinte azt hittem, Rocco nélkül sokkal könnyebb lesz lemondani róla. Hiszen a banda és a próbák az időm nagy részét felemésztették, majdhogynem a könyvtárból rohantam gyakorolni és vissza, ez pedig lassan a jegyeimen is kezdett nyomot hagyni. Anyám ennek természetesen nem örült és lépten-nyomon a bátyámat okolta, mint mindig mindenért, ettől pedig én nem voltam túlságosan elragadtatva. Annak érdekében pedig, hogy kettejük viszonya ne mérgesedjen el még az eddigieknél is jobban, fogtam magam és leléptem, hogy mindent megtehessek, amit anyánk elvár tőlem. Le is tettem egy időre a gitárt, de hamar beláttam magamban, hogy ez így nem fog hosszabb távon működni, úgyhogy ismét játszani kezdtem néhány tehetségesebb ismerősömmel. Heti néhány próba, havi egy-két fellépés és valamilyen szinten nyugodt is a kis lelkem. Tehetségesek vagyunk, noha akkora babérokra nem törünk, mint Rocco, de élvezzük azt, amit kiadunk a kezünk közül és ha elkap minket a hév, akár éjszakába nyúlóan is képesek vagyunk gyakorolni. A kisebb rendezvényeken való fellépésünk révén pedig Monte Bianchi utcáin is hírünk kelt.
Mindezek ellenére is meglepett, hogy pont ebbe a bárba kaptunk meghívást, méghozzá egyenesen a tulajdonostól. A szirének köztudottan zárkózott és magának való népség, rengeteg olyan hagyománnyal, amely a felszínen már rég kikopott, de az ő köreikben még tartja magát. Ritkán vegyülnek az emberekkel, tartós barátságot se alakítanak ki az általuk "felszínieknek" nevezett népséggel, hiszen - amint visszatérnek a víz alá - ott élik le életüket és soha többé nem térnek vissza vagy csupán nagyon ritka esetben. Mégis, a pletykák szerint az itteni tulajdonos szirén ugyan, de hátat fordított annak a világnak, magát a helyet pedig azért alapította, hogy felszámolja a szirén-ember "ellentétet". Talán pont ez az oka annak is, hogy meghívást nyertünk ide.
Már túl vagyunk a fellépésen, jómagam a pultnál ülök és iszogatok, miközben egy srác lép a színpadra. Eleinte csupán fél füllel hallgatom, de már az első szám felénél rá fordítom a teljes figyelmemet, hiszen van a hangjában valami, ami magával ragadja az embert. Tudatában vagyok ugyan a népük hangjában lakozó mágiának, de ez még nem jelenti automatikusan azt, hogy képes vagyok kivédeni. Ráadásul, maga a srác se egy rossz látvány, noha még mindig a lányokat részesítem előnyben, de kifejezetten kellemes ő is a szemnek. Mindezt ismét betudom a szirének mágiájának és igyekszem nem teljesen hülyét csinálni magamból, amint befejezi a fellépését és leül valamerre. Akkor pedig fogom magam, az italomat, majd nem sokkal később már az asztala előtt állok és úgy mosolygok, mint valami idióta, bár ezt inkább tudjuk be a lányos zavaromnak. Csajokat szokásom felszedni, nem pasikat...
- Szép hangod van - szólalok meg végül, noha a figyelmemet egyáltalán nem kerülte el, hogy a fiú éneke közben sokan oda se figyeltek, hanem inkább a barátaikkal sutyorogtak valamiről. Talán szirén füllel nem ekként értékelendő? - Leülhetek? - mutatok rá az egyik szabad székre, ha pedig engedélyt kapok, már húzom is ki azt az asztal alól, majd huppanok le rá, miközben a poharam alja az asztalon koppan. Hozhattam volna neki is inni valamit, de akkor azonnal elkönyvelné magában, hogy felszedni szeretném, pedig nem. - Diego Vivanti - nyújtok számára kezet, azonban elszámolom magam és a poharam máris elfekszik az asztalon, miközben a benne lévő ital szerteszét folyik, esélyesen mindkettőnk nadrágjára jutva belőle. - Fene... - szisszenek fel, majd - visszavéve a kezem - nyúlok a zsebembe és halászok elő egy kendőt, hogy felitassam vele a kiömlő folyadékot. - Ezer bocsánat - szabadkozom, miközben néhányan már minket néznek és egy-két alak még fel is nevet. - Nem szoktam ennyire béna lenni, csupán rossz csillagzat alatt születtem - mormogom sötét képet vágva a szavaim mellé. - Velem van bajuk vagy veled? - hagyom végül abba a rendrakást, hiszen a kéretlen figyelemből ítélve kettőnk közül valamelyikünk igencsak kihúzhatta a gyufát. Talán én, mert nem szirén lennék? Mit ne mondjak, elég zavaró ez az egész...

Az utolsó ének után lesétálok egy meghajlással, anélkül, hogy bárkitől is egy kósza tapsot kapnék vagy bármilyen visszajelzést és még az utamat az asztalomhoz is kissé ferde szemmel nézik. Semmit nem csinálok, nem hajtom le a fejemet, de nem is nézek bele egyenesen senki szemébe. Miután pedig letettem magamat, a pincérnőtől kérek egy italt. Elegáns pohárban hozza ki, és mellé egy jegesvödörben egy egész üveggel belőle. A boxhoz azonban senki sem csatlakozik be hozzám. Egészen addig, ameddig az a szőke göndör srác oda nem lép. Egy pillanatig szemlélem csak az arcát, láttam, hallottam a fellépésüket. - Ti is jók voltatok - biccentek neki, a kérdésére pedig a magam körüli üres helyekre mutatok - Válassz egy kedvedre valót. - a hangom egészen nagyvonalú, de van benne valami más is. Mintha bizonytalan lennék azzal kapcsolatban, hogy mit is szeretne. Az ügyetlenkedésére igazából meg sem rebbenek, viszont, mielőtt elérhetne a folyadék, megállítom azt és vissza bűvölöm a pohárba az én részem, ha közben őrá is ráfolyt volna, hamar kivarázsolom a ruhájából és ugyanúgy a pohárban landol. Teljes nyugalommal és egy adag növekvő kíváncsisággal nézek rá - Semmi gond. Ne is törődj velük. Miattam néznek. - legyintek rájuk aztán végülis vissza nyújtom a kezemet, ha már az első kör kezdeményezése nem jött össze - Nereus, vagy Cassyan. Amelyik jobban tetszik. - mondok csak ennyit és rajta felejtem a lehetetlenül kék szemeimet egy visszafogott mosollyal.

Feltűnt ugyan, hogy őt nem tapsolták meg, amikor befejezte a műsorát, de ezt szerény személyem annak tudta be, hogy szirén füllel talán még sincs olyan jó hangja, mint én hiszem. Ami számunkra kiemelkedően jó, az a népe számára lehet csupán átlagos. Kritikán aluli semmiképp sem, hiszen nem fütyülték ki. Mondjuk, ha az ő hangja se érdemelt ki tapsot, akkor mi milyen teljesítményt nyújthattunk? Esélyesen borzalmasat és merő udvariasságból tapsoltak meg csupán.
- Köszönöm, bár a te fellépésed után már korántsem vagyok biztos ebben - mosolyodom el halványan, miközben szót fogadok és találomra lehuppanok valamerre. Látom rajta, hogy akad benne némi "gyanakvás" velem szemben, de ezt pillanatok alatt betudom annak, hogy bizonytalan és gyanakvó a felszíni emberekkel kapcsolatban, mint a faja többi tagja is, szóval lényegében egészen hamar napirendre térek felette. Afelett azonban kevésbé, amikor nekem köszönhetően úszik mindenben az asztala, szóval hálával vegyes megkönnyebbüléssel pillantok rá, amikor megoldja a kis "problémánkat". - A következő kört én állom - szólalok meg és a hangomban van valami, ami elárulhatja számára, hogy itt a nemleges válasz nem játszik. - Miattad? - rökönyödöm meg kissé. - Bűnöző vagy esetleg? - teszem fel a kérdést, de bármi is a válasza, a kezemet újfent felé nyújtom. - Örvendek, Cassyan - mosolyodom el. Fura neve van, nem találkoztam még vele. - Nem érdekel kissé komolyabb szinten az éneklés? - tapogatózom, egyelőre óvatosan. A jelenlegi énekesünknek sincs rossz hangja, de ezzel a Cassyan gyerekkel tarolhatnánk. Ki tudja, talán még Roccónak is megírom, hogy mekkora tehetségre tettünk szert a személyében. Nem áll szándékomban kiütni a nyeregből és még ennél is több fellépést vállalni, de mindig is törekedtem a tökéletességre és igenis megragadok minden lehetőséget, amely elém tárulkozik.

Megmosolyogtat a naivitása valahol. - Hidd el a ti fellépésetek tetszett nekik. Az embereket általában egymáshoz mérik, nem magukhoz. - hagyok némi megjegyzést a helyzetre, hogy azért minden bátorsága és önbizalma nem kell, hogy elszálljon.
És bár nem adnék neki nemleges választ, de a jeges vödörben pihenő palack italra mutatok - Már itt is van a következő körünk, de persze egy új poharat azért kérhetsz. Azt már nem innám meg a helyedben ami benne van. - ha pedig a pincérnő újra arra jár felénk, vagy ide néz, intek neki és intéztetek vele egy másik poharat. Végig megmarad a kedélyességem, láthatóan engem annyira nem feszélyez az itteniek rosszallása. A kérdésére viszont majdnem kiszakad belőlem egy nevetés, de csak egy köhintéssel ütöm el végül. - Ez nézőpont kérdése. - szívom kicsit a vérét ártatlanul és közben az arcát fürkészem, hogy vajon hogyan reagál, hogy nem adtam egyenes választ arra, hogy bűnöző vagyok-e. A következő kérdése viszont kissé kizökkent. - Oh, öhm ami azt illeti, nem gondolkoztam el még pályaváltáson. - talán némi zavar is kiütközik az arcomon, de aztán csak némi humorral próbálom leplezni a pírt a fejemen - A bűnözés eddig egész jó megélhetési forrásnak tűnt..