Családi otthon

by **Camilla DiNardi** Vas. Aug. 11, 2024 10:27 pm

A DiNardi család otthona, ahol Paulo és Camilla a gyerekkorukat töltötték. Rómában található, az egyik gazdagok által lakott negyedben, ahol egyáltalán nem kirívó jelenség, sokkal inkább beolvad a többi épület közé. 8 hálószobával, 4 fürdőszobával és 2 vendégszobával rendelkezik, amelyekhez szintén van külön fürdő is. Mindezek mellett pedig egy dolgozószoba is helyet foglal az emeleten, amelyet leginkább Paulo szokott használni, amikor otthon tartózkodik, hiszen az apjuk egyre ritkábban viszi haza a munkáját.

Családi otthon Images?q=tbn:ANd9GcQabD4JLqrLd9vDQMxV_xdNrpQ8xj_7Dk28XxKjOVlm7eEhppMQ

Családi otthon F907efe2b206e5e0b8e1d7d220c21f1c

by **Camilla DiNardi** Vas. Aug. 11, 2024 10:34 pm

Eddie& Camilla

Igazán hálás vagyok Eddienek azért, amiért kiállt mellettem Matteóval szemben, bár az eseményeknek személy szerint nem voltam szem-és fültanúja, elvégre mindez már azután történt, hogy én magam elpályáztam onnan... Az egészről Bella számolt be számomra, aki szintén másoktól hallotta, hiszen ő se volt jelen. Egész egyszerűen csak felfigyeltünk arra, hogy Eddie nem a régi önmaga és Bella próbálta ugyan faggatni, de ő se járt sikerrel, noha már régóta jóban vannak a fiúval, de még neki se volt hajlandó megnyílni. A kapcsolatai révén viszont sikerült utána járnia a történteknek, nekem pedig azóta is mérhetetlen bűntudatom van... Azért azt sohase hittem volna, hogy Matteo képes és kirúgat valakit csak azért, mert megvéd engem! Eddie esélyesen hallotta, miként beszél velem és talán még azokkal a lányokkal is látta őt együtt, akiket előttem nem sokkal vitt ugyanarra a helyre, ahol a fiú is dolgozott, persze nem egyszerre. Mint kiderült, mellettem még két másik lányt is szédített, amikor pedig ez a tudomásomra jutott és számon kértem, még neki állt feljebb. Majdhogynem nekem esett, bár csupán szavakkal, de akkor is elég megalázó volt ez számomra és amikor úgy éreztem, nem bírom tovább elviselni, fogtam magam és leléptem. Minden bizonnyal ezután nem sokkal ment oda hozzá Eddie, hogy megossza Matteóval a saját álláspontját.
Első körben tehát, hogy némileg kárpótoljam őt, nagy nehezen odamentem hozzá és hebegve-habogva meghívtam őt Paulo és Melinda esküvőjére, mint a kísérőmet. Természetesen eléggé zavarban voltam, mert mások ilyen eseményekre a barátjukkal/barátnőjükkel mennek, szóval nekem még arra is rá kellett mutatnom, hogy én nem olyan értelemben gondolom ezt az egészet. Így is elég ciki volt a helyzet, amikor pedig még külön erre is kitértem annak érdekében, hogy nehogy félreérthető legyen a szitu, még inkább belepirultam a saját magyarázkodásomba és eléggé nehezemre esett még a könnyebb szavakat is kimondani, szóval nyilván egy rakat szerencsétlenségnek tűnhettem szegény Eddie szemében, amint próbálom értelmesnek mutatni magam előtte.
Másodsorban pedig meghívtam magunkhoz, elvégre illendő időben odaérni egy lakodalomra, szóval szerintem semmi sincs abban, ha egy-két éjszakát Eddie nálunk tölt a vendégszobában. Különben is, Paulóval is szeretnék váltani néhány szót, szóval esélyesen még hozzá is be kell majd ugranunk a mai nap folyamán, elvégre ő maga vetette fel azt a bizonyos dolgot, nekem pedig ideje a szaván fognom végre.
- Mit szólnál, ha este kipróbálnánk a medencét? - szegezem a kérdést Eddienek, miközben már a kocsifeljárón sétálunk, szóval talán bőven volt már elég ideje ahhoz, hogy kigyönyörködje magát a házunkban. - És rendelhetnénk valamit, apu nem lesz itthon, Paulo legjobb barátjának pedig van egy családi cukrászdája, vagyis nem az övé, hanem a nagybátyjáé, de talán oda is beülhetnénk valamikor, ha van kedved - hadarom el egy szuszra a felhozatalt. Szeretném kárpótolni Eddiet mindazért, amit Matteo esélyesen a képébe vágott vagy tett ellene, elvégre nagyon is rosszul érzem magam miatta. Két nap múlva lesz a nagy esemény, nekem pedig feltett szándékom, hogy egy kicsit marasztaljam őt még azután is. - Tudtommal apu nincs itthon, anyu pedig nem fog zavarni, mert folyamatosan migrén gyötri, alig mozdul ki a szobájából - teszem hozzá némileg zavartan. A betegség neve alkohol és másnaposság, voltaképp emiatt él a négy fal között, de talán jobb, ha Eddie erről mit sem tud. A lényeg az, hogy látni se fogja, ennek pedig kifejezetten örülök.
- Tessék, itt is vagyunk! - nyitom ki a bejárati ajtót, majd lépek be a tágas nappaliba, amely eléggé letisztult és egyszerű, de még így is hivalkodó, elvégre a legtöbb bútort eladva képesek lennénk fedezni Eddie egyetemi tanulmányait. Ez nekem természetesen eszembe se jut, elvégre én már régóta megszoktam ezt az életmódot, szinte kellemetlen lenne kiszakadnom belőle, de neki azért hamar szemet szúrhat, hogy itt bizony van pénz, nem is kevés. Mondjuk, egy ügyvéd család mellett nem is várhat mást az ember... Akkor végzik jól a munkájukat, ha az otthonuk is arról árulkodik, miszerint jól élnek. - Foglalj helyet nyugodtan - intek a kanapék irányába. - Kérsz inni valamit? - teszem fel a kérdést. A személyzet esélyesen már hazament, pontosabban az egy szem szakácsunk és a takarítónőnk, akinek az is a feladata, hogy kínálgassa a vendégeinket, de nem vagyok kétségbe esve. Mindig is feltaláltam magam.

by **Edmund Swann** Vas. Aug. 18, 2024 9:31 pm

Camilla & Eddie

Nem azért tettem, hogy Camilla hálás legyen. Igazából, bárkiért megtettem volna. Nem tudom, hogy ki hogy van vele, de engem az apukám arra nevelt kiskoromba, hogy a lányokat, és úgy általánosságban az embereket tisztelni kell. Nem viselkedhetünk velük ok nélkül lekezelően, és nem csaphatjuk be őket. Amit az a srác tett Camillával, és a másik kettővel aljas, és gerinctelen dolog volt. Csak szórakozott velük, de igazából nem jelentett számára ez az egész semmit sem. Sosem bírtam az ilyen alakokat. Camilla sokkal jobbat érdemel. Sőt a másik két lány is, függetlenül attól, hogy őket nem is ismerem, nem egy évfolyamra járunk. Egy lány se érdemli meg, hogy szédítsék, és még meg is alázzák.
Honnan tudom mi történt az étterembe? Onnan, hogy ott voltam. Láttam a lengőajtó ablakán át, hogy az a szemét két másik lánnyal is volt itt korábban, és hallottam a pincérektől, hogy velük se volt épp kedves. Azt pedig nem tűrhettem tovább, hogy Camillával is szórakozzon. Szóval végül kimentem és hát megmondtam neki a magamét. Sőt felkaptam egy szomszédos asztalról egy pohár vörösbort, és a képébe öntöttem. Természetesen kirúgtak. Bánom-e? Azt igen, hogy kirúgtak. Lehettem volna okosabb, és várhattam volna amíg végzek, és valahol máshol is beolvashattam volna neki. De hogy megtettem azt nem. Camilla becsülete ér ennyit. A barátom, és kötelességem megvédeni.
Bella ugyan próbált faggatni, de azt hiszem a gondjaim nem rá tartoznak. Különben is, mit tehetne ő? Leginkább új munkára van szükségem, de a bátyjával nem akaszkodnék még egyszer össze. Szóval, kedves tőle, de majd csak találok valamit. Bár eddig sikertelenül kerestem. Mintha mindenütt eleve eldöntött tény lenne, hogy nem vehetnek fel.
Mit gondolok Camilláról? Nagyon aranyos volt, amikor megpróbált bocsánatot kérni. Bár nem is volt miért. Természetes dolog, hogy megvédjük a barátainkat, nem? Bár azzal már némileg neki is sikerült zavarba hoznia engem, hogy elhívott a bátyja esküvőjére. Persze, értem én, hogy nem randiként. Bár szívem szerint most elmondanám Camillának, hogy én szeretnék randiként tekinteni erre. De tudom, hogy az olyan lányok, mint ő, sosem randiznának egy olyan sráccal, mint én. Én pedig tiszteletben tartom Camilla érzéseit, és sosem kockáztatnám a bartáságunkat. Így elfogadom, hogy csak a barátja lehetek. Már ez is több, mint amiről egy magamfajta srác álmodozhat.
- Eez... tényleg a ti házatok? És medence is van? - bámulok körbe. Annyira hihetetlennek tűnik. A hozzám hasonló suttyókat általában nem szívesen látják az ilyen gazdag negyedekben. Látszik rajtam, hogy maga a ház mérete is zavarba hoz. Mint aki nem tudja, hogy tehet-e még egy lépést befelé. Az pedig, hogy itt töltsem a következő pár napot... hát tényleg zavarba hoz. Nem tudom, hogy illene viselkednem most.
- Én... még mindig nem tudok úszni. Bár talán hasznos lenne megtanulni. - toldom még hozzá kissé zavarban. Azt hiszem a mumusom egyik alakja lehetne az is, hogy a szeretteim vízbe fulladnak, mert nem tudom kimenteni őket. Apának nem volt ideje megtanítani erre. Bár megtehette volna.
- Az szuper lenne, de nem keresnek inkább mosogató fiút? - teszem fel a kérdést a cukrászdából való rendelés ötletére. Bár igazából kissé szégyellem magam, hogy még egy sütire se tudom meghívni Camillát, pedig megérdemelné. Olyan kellemetlen ez így. Hiszen olyan kedves velem. Csak nem értem miért.
- Szegény, rossz lehet. Tényleg nem akarok zavarni, vagy kényelmetlenséget okozni. - szabadkozom kissé zavarban, amikor Camilla az anyukáját említi. Nem akarnám még a pihenésben sem zavarni, ha tényleg ennyire sokszor van migrénje. Bár legalább Camillának van anyukája. Igazán szerencsés.
Amikor pedig belépünk a házba, hát tényleg csak ámuldozva nézek körbe. Szinte nem is mernék semmihez sem hozzá érni. Valószínűleg itt még az asztalterítő is drágább lehet, mint amennyi pénzt egész életembe együttvéve láttam.
- Hűűha... ez... csoda szép. De.. biztos szabad nekem... - pillantok egyértelműen a kanapé felé, mintha attól tartanék, ha leülök rá, akkor valami visszafordíthatatlan kárt okozok benne.
- Persze Drágám, hiszen az csak egy kanapé. Felteszem te vagy Camilla új kis barátja. Én pedig az anyukája. - lép be a szalonba egy igazán kedvesnek, és elegánsnak tűnő hölgy. Szemmel láthatóan volt kitől örökölni a szépségét Camillának, bár ezt nem mondom ki hangosan.
- Camilla kicsim bemutatnál a barátodnak? Hozok nektek be süteményt, és üdítöt. Én sütöttem, most lettem kész. Kíváncsi vagyok a véleményetekre. - folytatja mosolyogva, ahogy elegáns léptekkel lép oda Camillához, öleli meg, és ad egy puszit a homlokára. Idáig érzem az édeskés, virág illatú parfümjét. Igazán kellemes. A saját anyukám illatára emlékeztet. Bárcsak engem is megölelne valaki így. Ennyi szeretettel.
- Ed..Edmund Swann vagyok. - nyögöm ki végül a nevem, ahogy megtalálom a hangom. De érezhetően idegenül érzem magam ebben a közegben.
- Paulo apátok dolgozó szobájában van. Kissé ideges az esküvő miatt. Ez csak lámpaláz. Nem mutatja, de én tudom. Estére vacsorára apátok is itthon lesz. Én pedig arra gondoltam, hogy mi ketten elmehetnénk holnap megvenni a ruhád az esküvőre. Tarthatnánk egy anya-lánya napot. Régen volt alkalmunk csak kettesben lenni. - mondja kedvesen Camillának a hölgy, majd elindul kifelé vélhetően a konyha felé, hogy behozza a süteményt, amit ígért.
- Nagyon kedves anyukád van. - jegyzem meg Camillának, amikor az anyukája egy percre kimegy, hogy hamarosan tálcával együtt térjen vissza.

by **Camilla DiNardi** Hétf. Aug. 19, 2024 6:10 pm

Eddie& Camilla

Hát, azt hiszem, szerettem Matteót, bár talán jobb is, hogy így alakult a dolog. Elég hülye voltam, ami az igazat illeti, pedig még Paulo is próbált figyelmeztetni, de én nem hallgattam rá, mert az a hülye rózsaszín köd teljesen ellepte az agyamat és nyilván tartozom is majd neki egy bocsánatkéréssel, bár eme tudat miatt se ugrálok örömömben. Utálom elismerni, ha valamiben igaza van, de most tényleg csúnyán összekaptam vele Matteo miatt. Ráadásul, Eddiet is miattam küldték el a munkahelyéről, szóval nála is szeretnék törleszteni. Szegényke így is rengeteget dolgozik, hogy bekerülhessen az egyetemre, én pedig csak akadályozom a meggondolatlan hülyeségeimmel. Bár - mentségemre szóljon - egy szóval se kértem, hogy álljon ki mellettem, de azért ez rendes volt tőle. Mindenki más inkább elfordította a fejét, mintha mi sem történt volna. Egyedül csak ő mert fellépni ellene, noha én már nem voltam ott, amit eléggé bánok... Szívesen megnéztem volna Matteo vörösboros képét és ezer százalék, hogy megvédtem volna Eddiet a felettesei előtt.
- Persze. Nektek nincs? - fordulok a kérdése hallatán csodálkozó arccal Eddie irányába. Kicsit naiv vagyok, ami az igazat illeti, hiszen még soha életemben nem kellett nélkülöznöm, szóval a medencét én nem tartom luxusnak, leginkább olyan alapnak, amely minden házhoz jár. Elvégre, minden barátomnál van és a környékünkön lévő összes lakásban alap tartozék. Emiatt is esik nehezemre elképzelni, hogy valakinek ez kimaradt volna az életéből, még abban az esetben is, ha az illető egy árvaházban nőtt fel, mint Eddie és a nővére.
- Hát, ha egy kicsit tovább maradnál, abban az esetben szívesen megtanítalak, bár ebben Paulo a profi. De nincs miért aggódnod, ez nem olyan mély, hogy bajod essen - mosolyodom el biztatóan. - Öt éves korom óta majdhogynem napi szinten bele merészkedem és semmi bajom. Ott leszek melletted, nyugi - nyúlok az ujjai után, majd - ha engedi - bátorítóan megszorítom őket. - Majd én vigyázok rád.
Nem vagyok profi életmentő, de az alapok megvannak, abban viszont kételkedem, hogy bármi gond történne. Én és Paulo ebben a medencében nőttünk fel és mindketten élünk és virulunk, soha semmi bajunk se esett. Azt viszont megértem, ha valaki fél a víztől, vannak emberek, akik inkább távol maradnak tőle, szóval ha Eddie is ilyesvalaki, akkor természetesen nem fogom erőltetni a dolgot, bár jó móka tud lenni és kár lenne kihagynia.
- Óh... - komorodom el egy röpke pillanatra a következő kérdése hallatán, majd kapok észbe és gyorsan el is engedem az ujjait. Szinte fájdalomként nyilal belém a felismerés, hogy ez miattam van, én tehetek róla és Eddie még mindig nem felejtette el, hogy munkát kell találnia, méghozzá minél hamarabb. - Nem tudom - szólalok meg pár másodpercnyi hallgatás után. - De szerintem nyugodtan rákérdezhetünk, noha az leginkább családi üzlet, de szoktak ott lenni alkalmazottak is - felelem végül bizonytalanul. Cukrászda ide vagy oda, a Maronikat se veti fel a pénz, tudtommal rengeteg hitel van még a házukon, amelyet ráadásul folyamatosan bővítenek, tehát Daniel bácsikája ott spórol, ahol csak tud és ezek leginkább az alkalmazottak szoktak lenni. Ha van is munka, az csupán időszakos lehet és a turista szezon leteltével Eddienek mennie kellene.
- Ne aggódj, nem lesz baj, elég nagy a lakás ahhoz, hogy észre se vegyük egymást - legyintek egyet az újabb aggodalma hallatán. Legszívesebben hozzátenném azt is, hogy minderről csakis anyám tehet, de hát pont azt szeretném elkerülni, hogy kiderüljön a kellemetlen igazság. Anyám iszik, méghozzá elég keményen és látszólag minden ok nélkül. Jó életünk van, felvet minket a pénz, nem értem tehát, hogy mégis mit szeretne még?
- Naná, hogy szabad! - tuszkolom a kanapé irányába gyengéden, amikor nekiáll akadékoskodni, majd ültetem le, akár rajta van a táskája, akár nincs. - Ez ülésre való, nem lesz semmi baja - forgatom meg a szememet enyhén puffogva, majd azonnal torkomon is akad a szó, amint anyám hangja üti meg a fülemet és hallgatok el hirtelen, annyira meglep a jelenléte. Nyilván az esküvő miatt igyekszik józan lenni, szóval csodálkoznom se kellene, de mégis...
- Hm... aha... - felelem, továbbra is hatalmas döbbenettel és némi ridegséggel a hangomban. Nem szeretem megjátszani magam, ahogy utálom azt a műmosolyt is az arcomra ölteni, amelyet akkor kell használnom, amikor a családommal pózolok valahol és úgy teszünk, mintha minden a lehető legnagyobb rendben menne otthon. Mintha - amint hazatérünk - nem zökkenne vissza minden a normális kerékvágásba. Apám alig van itthon, anyám pedig bezárkózik a szobájába és ismét kiüti magát. Számítok tehát arra, hogy részéről ez is egy ilyen alkalmi józanság és az esküvő után pár nappal minden visszatér a régi kerékvágásba. Kell is vele szemben a távolságtartás, különben leszek olyan ostoba és elhiszem, hogy ez nem csak a helyi hírek miatt van így. Csalódtam én már eleget. - Eddie, ő itt az anyukám. Anya, ő itt Eddie, az egyik barátom - fordulok a vendégünk irányába, amint újfent magamra öltöttem az az irritáló műmosolyt, ami ilyenkor elvárt. Amikor pedig anyám magához ölel, legszívesebben kitépném magam a karjai közül, de a vendégünkre való tekintettel nem teszem, azonban vissza sem ölelek, ahogy az normáliséknál bevett szokás. Egyszerűen csak tűrök, amíg vége nem lesz és igyekszem nem észrevenni, hogy ezúttal nem érzem azt az alkoholszagot, ami a szobájában uralkodik néha.
- Ez igazán kedves, de holnap Eddievel leszek - hárítom el az ajánlatot negédesen. Annyira nem ismerem a saját anyámat, hogy az valami hihetetlen... - Nem lenne illendő magára hagyni a vendéget, nem gondolod? - vonom fel a szemöldököm, majd - amint anyám eltűnik a konyhában - rángatom fel Eddiet a kanapéról.
- Persze-persze... - hagyom rá a véleményét, majd fogom meg a karját és indulok fel a lépcsőn, mit sem törődve azzal, hogy ezzel anyámat hagyom faképnél. - Amúgy is beszélni akartam a bátyámmal és neked is jelen kell lenned - fűzöm hozzá még magyarázatként, majd - amint a dolgozószoba elé érünk - kopogtatok be oda. Paulo nyilván tud segíteni a problémámon...

by **Edmund Swann** Kedd Aug. 20, 2024 5:27 pm

Camilla & Eddie

A szerem állítólag fura dolgokra képes, akár teljesen el is vakíthat. Vagy ilyesmi. Én még sosem voltam szerelmes, így nem tudhatom. Mármint volt egy-két lány aki tetszett, de barátságon kívül soha semmi nem volt. Egyébként is, mit tudnék én egy lányak adni? Még egy tábla csokit sem. Na jó, ha megerőltetem magam, a spórolt pénzemből talán, de nem sokszor. Ennél pedig jobbat érdemelne bármelyik lány. Egy Camillához hasonló pedig ezerszer többet is.
Paulo nem tudom, hogy mit gondol erről az egészről, de én szeretem Autumnt. Ha össze is kapunk néha, attól a nővérem, és mindig megbocsátok neki a viták után. Mert ilyenek a testvérek. Legalábbis szerintem. Ami meg engem illet, én nem hibáztatom Camillát. Így nincs is miért kárpótolnia. Nekem elég a barátsága is.
- Viccelsz? Nekünk néha még vacsoránk sincs. - felelem Camilla csodálkozó kérdésére. Persze, jó lehet annyira naivnak, és ártatlannak lenni, hogy azt hiszi, mindenkinek van medencéje, mindenki mindig jóllakik, és mindenkinek jut ruha, meg tanszer. De az igazság az, hogy ez nincs így.
- Nem akarok a terhetekre lenni. A bátyádnak meg szerintem van elég dolga az esküvővel. Nem hiszem, hogy arra vágyna, hogy egy hozzám hasonló utcai suhancot tanítgasson úszni. De azért egy jó kis mókában mindig benne vagyok. Szóval, ha ott leszel te is, akkor mért ne? - mosolyodom el Camillára. Bár kissé nehéz nem egy kis piszok foltnak látni magamat, ezen a makulátlan helyen. Nincs víz iszonyom, és szívesen vagyok benne minden mókában, de mégis. Hogy illek én ide? Úszni pedig mindenképpen meg akarok tanulni, hiszen a választott szakmámhoz is hozzátartoznak ilyen alap készségek. Ez jó lehetőség lenne, mégis kicsit pofátlannak érzem magam emiatt. Amikor meg megérinti az ujjaimat, valahogy furcsa módon kezd el gyorsabban verni a szívem, de nem tiltakozom. Nem húzom ki a kezem az övéből, amig ezt ő meg nem teszi magától. Voltaképpen jól is esik a biztató érintés.
- Talán egy kérdést megér. Aztán meglátjuk. - mosolyodom el. Jó lenne az az állás. Még akkor is, ha csak időszakos. Talán persze nem kéne ennyire beleélnem magam, de nekem ez sokat jelentene. Talán a jövőmnek is.
- Na nem mondod. - nevetem el magam végre, amikor Camilla közli hogy a kanapé ülésre való, és szó szerint letuszkol rá táskástól. Persze hamar észbe kapok, amint belép a gyönyörű nő, aki Camilla édesanyja. Bár a számomra érthetetlen feszültséget nehéz lenne nem észre venni anya és lánya közt. Persze nem akarok tapintatlan lenni, így úgy teszek, mintha nem látnám, hogy Camilla nem ölel vissza, és kissé kimért. Ami elég szokatlan tőle. Még a hanghordozás is, ahogy bemutat minket egymásnak.
- Biztosan ki tudunk találni valamit, hogy kárpótoljuk a vendéged. Esetleg maradhatna pár nappal tovább. Körbe járhatnánk az egyik nap hármasban Rómát. Bár felteszem nem vágytok annyira a társaságomra, szóval ne aggódjatok, hagyok majd időt kettesben is. Viszont szeretnék én is időt tölteni veled kettesben. Sok mindenről kell beszélgetnünk. - válaszol Camillának kedves mosollyal az anyukája.
- Én igazán nem akarok zavarni. Már azért is hálás vagyok, hogy itt lehetek. - mondom kissé zavartan, mert úgy érzem olyasmibe kezdek csöppeni, aminek nem kellene a fültanúja legyek.
- Kedves fiú, és udvarias. - mondja még mosolyogva a hölgy, miközben szinte angyali kecsességgel libben a konyhaajtó felé. Tényleg kedves nő.
- Nem kellene megvárnunk anyukádat, és a sütit? Szerintem a bátyád amúgy sem kedvel engem. Biztos, hogy nekem is ott kellene lennem? - pislogok némileg meglepetten, amikor Camilla a dolgozószoba felé kezd vonni a kanapétól. Tényleg nem értem ezt az egészet, és hogy mért nem várhat a beszélgetés a süti kostolás utánig.
A dolgozószobából a kopogtatásra meghalljuk az ismerős hangot, ami legutóbb engem inkább csak halálra rémített, egy elég gyilkos pillantással. Bár most nem érződik ki semmiféle érzelem az egyszerű "Tessék" -szóból. Meglehet csak mert még nem tudja, hogy én is itt vagyok...

by **Camilla DiNardi** Szer. Aug. 21, 2024 9:17 am

Eddie& Camilla

Igen, egy kapcsolatnak valóban az az alapja, hogy adunk a másiknak, csupán Eddie fogja meg rossz végéről ezt az egészet. Szeretetet és megértést, nem pedig anyagi javakat. Szép gesztus egy tábla csoki, de nem erre épül a szerelem. Persze, én se igazán vagyok szakértő a témában, elvégre elég szépen felsültem Matteóval is, de mégis, ez a saját véleményem. Aztán meg az is lehet, hogy én tévedek és Eddie látja jól a dolgokat vagy mindenkinek mások az elvárásai, nem tudom. Nekem már az is bőven elég, ha megbecsülnek és viszont szeretnek, az már tényleg nem fontos, mi mindennel halmoznak el.
Nyilván nem fog elfordulni tőlem Paulo, elvégre a bátyám és szeretnie kell, szóval ettől nem félek. Sokkal inkább tartok attól, hogy elismerjem, miszerint igaza volt... ismét. Ezt a békát azonban le kell nyelnem és túl kell esnem rajta, különben szét fog marcangolni a bűntudatom, amiért nem tettem meg. Elsumákolhatjuk a dolgot, nem kötelező szóba hoznunk, de akkor is ott lesz a levegőben, kimondatlanul is. Akkor inkább már essek túl rajta és kész. Elismerem, hogy hülye voltam, Paulo helyesel és le is lesz tudva a dolog, nem igaz? Mondjuk, elméletben sokkal könnyebbnek tűnik, de tényleg megtenni már egy egészen más téma.
- Ez most ugye nem komoly? - ütközöm meg a mondata hallatán. - Jaj, Eddie, annyira sajnálom, hogy miattam küldtek el - kámpicsorodom el egy pillanatra, amint végigfuttatom magamban ezt az egész helyzetet. Ha munka mellett is volt alkalom, hogy vacsora nélkül kerültek ágyba, akkor mi lehet most, hogy megszűnt a bevétele? - Ígérem, találunk neked egy másik helyet. Talán jobb is, hogy elküldtek onnan - teszem még hozzá, kicsit őt biztatva és saját magamat nyugtatva. Sovány vigasz, de több, mint a semmi és hát tényleg rajta leszek az ügyön. Igazság szerint Paulo már meg is ígérte, hogy kerít valamit. Remélem, jó hírrel szolgál majd.
- Ha a terhünkre lennél, nem invitáltalak volna meg - hívom fel a figyelmét a nyilvánvalóra. - És nem érdekel, minek tartod magad, te az én szememben igenis egy nagyon értékes ember vagy. A barátom. Innentől kezdve pedig nem érdekel, honnan jöttél vagy milyen anyagi helyzetben vagy, mert fontos vagy számomra. Szóval lehetnél egy kicsit optimistább, rendben? - kacsintok egyet vidáman. Eddiért és Belláért ezerszer a tűzbe mennék és tényleg nem azt nézem, melyikük honnan jött, szóval Eddienek se kellene ezt tennie. Mi több, néha még hallgatni is rossz, mennyire lebecsüli önmagát. Nem a pénz teszi az embert, azt hiszem, ezt már számtalanszor bizonyították a történelem folyamán. Én például egy elkapatott kislány vagyok, aki buta módon azt hiszi, hogy egy medence alaptartozék. Volt szerencsém beleszületni a jóba és pont emiatt nem sokat tudok arról, hogy másoknak mennyire meg kell küzdeniük a megélhetésért cserébe.
- Talán még én is beállhatnék - sóhajtok egyet Eddie szavai hallatán. - Nem ártana megtapasztalnom, milyen az, amikor dolgozni kell - ismerem el. - Néha túl könnyen az ölembe hullanak a dolgok és nem sokat tudok arról, milyen olyasvalakinek lenni, aki nem engedhet a csábításnak, ha venni szeretne valamit.
Paulo - velem szemben - kissé tapasztaltabb ezen a téren, legfőképp az ügyfelei révén, akik minden társadalmi rétegből felkeresik őt. Én azonban egyfajta buborékban nőttem fel, a kastélyon kívül csak a környékünket ismerem, semmi mást. Ráadásul a barátaim is mind jómódú családokból származnak, Eddie az egyetlen, aki nem.
Hálás vagyok Eddienek, amiért úgy tesz, mintha semmit se érzékelne a feszültségből. Nem szeretném leleplezni a családi gondokat, hiszen még Bella se tud arról, hogy anyám iszik, pedig ő gyerekkorom óta ismer engem. Nehéz leplezni, de megteszem, elvégre kínos lenne, ha mindez kiderülne mások előtt. És különben is... ez a mi dolgunk.
- Igen, abban biztos vagyok - helyesek hellyel-közzel a szavai hallatán. Bőven lenne mit megbeszélnünk, az igaz, de ebbe se élem bele magam különösebben. Az esküvő után minden megy ismét a régiben, szóval nem lenne bölcs dolog részemről álmodozni. Amikor pedig anyám elenged, szó szerint megkönnyebbülök, majd használom is ki az alkalmat, hogy leléphessek és már cibálom is magam után Eddiet a lépcsőn felfelé.
- Csak pár perc, de ez fontosabb. A sütemények megvárnak - felelem az aggodalma hallatán és már nyitok is be a dolgozószobába, amint szabad utat kapok, miközben - számítva arra, hogy Eddie megpróbál elsunnyogni vagy csak simán kinn maradni - vonom be magam után ellentmondást nem tűrő mozdulattal. - Szia, Paulo, remélem emlékszel a barátomra... Edmund Swann - tolom magam elé a srácot. - Tudtál intézni valamit? - kukucskálok ki Eddie mellett, elvégre magasabb, mint én, szóval a kilátás csakis így oldható meg és pislogok kérdőn a bátyám irányába. Pár nappal ezelőtt meséltem el neki a történteket, noha azt készségesen kihagytam, mit miért tett Eddie, sokkal inkább annyit mondtam, hogy Matteo elintézte, hogy ne legyen hol dolgoznia, mert Eddie felszólalt ellene. Paulo pedig nem faggatott, bár tisztában vagyok azzal, miszerint meg vannak a maga forrásai, vagyis tud a történtekről. Mindegy, a lényeg az, hogy megkértem a drágalátos bátyusomat, miszerint - ha tud - kerítsen valamit Eddienek.

by **Edmund Swann** Szomb. Aug. 24, 2024 8:07 pm

Camilla & Eddie

Igaz, talán a szerelem nem az anyagiakon múlik, vagy nem csak azon. De mégis. Hogy várhatnám el bárkitől is, hogy mellettem maradjon, ha alapvető dolgokat se tudok megadni neki, mint egy tábla csoki? Nehéz úgy bárki mellett is elkötelezni magad, ha tudod, az illető jövője elég bizonytalan. Még akkor is, ha megvannak a maga tervei, és álmai, mint nekem. Azonban tervezni és álmodozni egy dolog. A valóság pedig egy másik. A mosogató fiú láthatatlan, pótolható, és félre lökhető. Ez van. A testvéremmel azonban megtanultunk számítani egymásra. Valahogy egyszer túljutunk a nehézségeken. Elvégezzük az egyetemet, lesz állásunk, és akkor talán gondolhatunk majd a szerelemre, és család alapításra is.
- Ne aggódj, azért nem olyan rossz a helyzet. A nővéremmel valahogy boldogulunk. Ráadásul nem először történt. Nem a te hibád. Ne legyen bűntudatod. - nem mondom, előfordult már, hogy éhesen feküdtem le, vagy csak azt mondtam Autumn-nek, hogy már ettem, hogy ő is egyen valamit, de szerencsére ez nem gyakori. Suli időben ott az iskolai étkezde, ami lássuk be elég pazar. Azon kívül meg legtöbbször valahogy sikerül megoldanunk a dolgot. Ha más nem, valamelyik ingyen konyháról hozunk valami kis harapnivalót.
- Biztosan lesz valami. Ne aggódj. Csak úgy tűnik mostanában túltelített a mosogatófiú álláspiac. - próbálom kicsit elviccelni a dolgot. Noha voltaképpen semmi vicces nincs abban, hogy az a görény Matteo vagy ki, annyira alám tett, hogy nemcsak hogy kirúgtak, de még más helyek se hajlandóak felvenni. De még csak szóba állni se velem.
- Ezt nagyon jó hallani. Köszönöm. Én is a barátomnak tekintelek. Csak nem akarlak kellemetlen helyzetbe hoznia a családod, vagy a többi barátod előtt, a tudatlanságommal. De majd igyekszem. Optimistának lenni is. - mosolyodom el szélesen a következő szavai hallatán. Tényleg hálás vagyok a szavaiért. Bár vannak némi félelmeim azzal kapcsolatban, hogy a családja miként fog fogadni. Elvégre, csak egy nincstelen árva vagyok. Olyan személy, akit az ilyen villákba max. füvet nyírni engednek be, de inkább azt se. Azért majd igyekszem optimistán, és vidáman hozzáállni a dologhoz, hátha akkor könnyebben be tudok illeszkedni. Mondjuk igazából azt sem tudom, hogy errefelé az emberek mivel szoktak humorizálni, és mivel nem. Én jobbára csak a saját helyzetem próbálom meg kifigurázni. Úgy könnyebb szembe nézni vele.
- Néha elég fárasztó. Néha elég rossz, ha pl. szeretnél venni valamit a testvérednek, mondjuk szülinapjára, vagy ilyesmi, de nincs miből. Egy egészen más világ. Viszont néha jó is tud lenni. Ha jó fejek, akikkel együtt dolgozol, vicceltek, és nevetgéltek munka közben, akkor könnyebb, és esetleg olyasmit is láthatsz, amit mások nem is gondolnak. - avatom be a világom egy apró szegletébe. Jó ötletnek tartom-e, hogy Camilla dolgozzon? Nem tudom. Tényleg nem. Ő olyan ártatlanul naiv. A munka valószínűleg pont ezt a tulajdonságát venné el. Megtanulná, hogy nincs mindenkinek medencéje. Ez vajon tényleg jó lenne? Talán egy felől igen, más felől nem. Rá nem szorul az biztos. Szerencsés. A családja kőgazdag. Szóval neki kell eldöntenie, hogy mennyire szeretné ezt a változást. Ebbe talán még a testvérének sem lenne beleszólása. Bár talán jobban örülne neki, mint annak, ha a tilosban járva kap rajta minket.
Ami pedig az anyukáját illeti, nos nem az én dolgom. Nem akarok beleszólni. Csak igyekszem tapintatos lenni. Még akkor is, ha furcsának találom a jelenetet. Én mindent megadnék, ha csak egyszer megölelhetném még az anyukámat. Talán nincs minden rendben közük átmenetileg, de én nagyon remélem, hogy meg tudják majd beszélni. Elvégre olyan kedves nőnek tűnik. Camilla is kedves. És mindketten nagyon szépek. Hasonlítanak. Mondjuk, amikor maga után von, azt kicsit furcsállom. De mégis az ő otthona, felteszem tudja mit csinál. Az anyukája csak nem fog megsértődni. Ami a bátyát illeti, hát nem tudom. De pillanatokon belül előtte találom magam az irodájában. Vagy az apja irodájában. Azt hiszem. Te jó ég, ha itt bármihez hozzá érnék, és esetleg tönkre menne, összetörne vagy valami, akkor egy élet is kevés lenne visszafizetni az árát.
- Szia, húgocskám. Edmund Swann. - pillant fel Paulo egy raktat papír fölött, éppen csak felém biccentve. Nem különösebben látszik rajta bármilyen érzelem.
- Semmi ölelés, puszi, szeretlek bátyó, csak az üzlet? - pillant fel Cammilla felé, de közben elmosolyodik, ami akár jó jel is lehet. Főleg, hogy most a drágának tűnő, fekete bőr kanapé felé int, hogy üljünk át oda. Vagyis inkább ő ül át a kanapéval szemközti fotelbe, nyilván azt várva, hogy vele szembe ülünk le Camillával. Amihez más különben kellene némi ösztönzés, de éppen eléggé a torkomban dobog a szívem, hogy a lábaim önálló életre kelve kövessék az idősebb testvért.
- Talán, van valami. - toldja még hozzá, bár különösebb érzelmet továbbra se tükröz a hangja felém. Mintha a pillanatnyi vidámság csak a húgának szólt volna.

by **Camilla DiNardi** Kedd Aug. 27, 2024 9:41 am

Eddie& Camilla

Én is bátran támaszkodhatom Paulóra, éppen csak nincs úgy szükségünk egymásra, mint Autumnek és Eddienek. Mi anyagi szempontból biztonságban vagyunk és nem egyhamar várható, hogy eme buborék kipukkadna körülöttünk. Elvégre, a családunk szép kis vagyont halmozott fel az elmúlt generációk folyamán, szóval - hacsak valami katasztrofális nem történik - nincs mitől tartanunk. A jövőm pedig elég biztos, ami az igazat illeti. Paulo is olyasvalakit készül feleségül venni, aki egy nem túl vagyonos családból származik, szóval - ha egyszer nálam is házasságra kerülne a sor - ebben remélhetőleg én is szabad kezet kapnék. Nekem pedig nem kell néznem majd annak az anyagi hátterét, akit választok, habár apám részéről elképzelhető lesz, hogy bele akar majd szólni.
- Nem olyan rossz a helyzet? - ismétlem hitetlenkedve. - Eddie, az imént mondtad, hogy néha még ennivalótok sincs... Merlin szakállára! - hápogok megbotránkozva. És nem olyan rossz a helyzet? Hol él ez a fiú? - Ez egyáltalán nem normális jelenség, még ha te annak is fogod fel - csóválom meg a fejem. Méghogy ne legyen bűntudatom... - Matteo szépen kitolt veled, ha tudtam volna, hogy ez lesz a vége, szóba se álltam volna vele - fújom ki a levegőt mérgesen. Nem Eddiere haragszom, sokkal inkább a saját ostobaságomra. Néhány szép szó és egy minimális kedvesség láttán máris Matteo karjaiba omlottam, noha Paulo előre felhívta a figyelmemet arra, miszerint ez nem éppen a legjobb döntés. Nem bosszankodom ennyire, ha a saját ostobaságom levét egyedül én iszom meg, de ez sajnos nem így történt... Helyettem Eddie kapta a "jót" a nyakába.
- Egy étteremben nem csak mosogatni lehet. Gondolom, kellenek felszolgálók, futárok, pultosok - sorolom, noha nem vagyok biztos abban, hogy az értesüléseim bármilyen szinten is jók lennének. - Bizonyára akad majd legalább egy üres állás. Amúgy is turistaszezon van, mindenki ide jön nyaralni, Róma elég felkapott hely, bizonyára szükség lesz plusz egy főre - vonom meg a vállam, noha ama gondolat bennem is felüti a fejét, miszerint Eddie sikertelenségének Matteo az oka. Ügyvéd révén elég sokáig elér a keze és ha valakinek ártani szeretne, bizonyára megtalálja a módját. Eddie pedig elég szépen lejáratta, ami nyilván vicces lehetett, de a hosszú távú hatásai már korántsem szerencsések.
- Sokkal okosabb vagy, mint bárki más, akit ismerek - próbálok meg némi lelket önteni belé. - És nem járatsz le senki előtt sem. Apropó... említettem már, hogy Bella is átjön később? - kapok észbe hirtelen és fordulok kíváncsi tekintettel Eddie irányába. Ha más nem, hát Bella társasága nyilván felvillanyozza majd és mivel évek óta ismerik egymást, az ő közelében nem fog annyira feszengeni. - Mivel pedig a bátyja Paulo egyik haverja, ők is meghívást kaptak az esküvőre. De hogy ki lesz a partnere, arról fogalmam sincs - csóválom meg végül a fejem és csak reménykedem abban, hogy Eddiet nem fogja lelombozni, hogy valaki más oldalán látja majd Bellát. Csak későn kaptam észbe, hogy Bella és Eddie talán együtt jöhetnének, szóval addigra a barátnőm már összeszedett valakit, pedig ők ketten nagyon aranyosak lennének egymás oldalán.
- Tényleg úgy gondolom, hogy nem ártana megtanulnom a pénz valódi értékét - osztom meg Eddievel a gondolataimat. - Te is jobban megbecsülöd azt, amit megkeresel, semmint azt, ami csak úgy az öledbe hullik, nem igaz?
Nem vagyok rászorulva a munkára, de gyakran nem is érzékelem, mekkora ostobaságokat vagyok képes fecsegni, amikor a szegénység kerül szóba. Hogy hihettem azt, hogy mindenkinek van medencéje otthon? A könyveket bemagolom, ezért is állok mindenből jelesre év végén, de az életet csakis úgy tapasztalhatom meg, ha szó szerint kiszabadulok a családi házunkból és ezzel együtt a biztonságot jelentő buborékból.
Hálás vagyok Eddienek, amiért nem hozza szóba az iménti jelenet furcsaságát, hiszen kínos lenne előtte magyarázkodni. Ő szerette az anyukáját, aki nyilván meg is érdemelte azt, de nekem nincs egyetlen olyan emlékem se anyámról, amely révén kicsit is tudnám szeretni. Amióta az eszemet tudom, iszik és hanyagol minket, az pedig, hogy most úgy libbent be ide, mint valamiféle hibátlan háziasszony, csak még inkább felbosszant. Miért csak akkor képes villogni, ha van valami fontos családi esemény?
- Kőkemény üzlet - biccentek egyet Paulo kérdése hallatán, ha pedig kell, hát ismét bevetem magam, amikor látom, hogy Eddie hezitál azt illetően, miszerint a kanapéra üljön-e vagy sem. Szegényke annyira tutyimutyi, ha valami drága holmiról van szó... - Nekem is lenne egy hírem - vetem le magam végül az ülőalkalmatosságra és húzom magam mellé Eddiet is ülő helyzetbe. - Ha nem bánod, Eddie lesz a partnerem a lagzin. Ha bánod, akkor is - teszem még hozzá határozott, ellentmondást nem tűrő hangon, habár sejtem, hogy Paulónak nem lesz ez ellen kifogása. Elvégre, az eredeti partnerem személyénél Eddie kismilliószor jobb és erre már nekem is sikerült rájönnöm. - És most te jössz. Mi a jó hír? - dőlök előre, kíváncsi tekintetemet Paulo arcán járatva, legalább a lámpaláz egy icipici jele után kutatva. Olyan a világon nincs, hogy ilyen pókerarca legyen a nagy nap előtt nem sokkal...

by **Edmund Swann** Csüt. Aug. 29, 2024 7:11 pm

Camilla & Eddie

A testvérek számíthatnak egymásra. Ennek mindig így kell lennie. Függetlenül attól, hogy milyen társadalmi rétegbe születik az ember. Persze nekünk a nővéremmel igencsak össze kell tartanunk. Átgondolni, hogy mire költünk, és mit teszünk félre, hogy biztosítva legyen a saját jövőnk. Autumn közben még az anyám is próbál lenni, anyánk helyett. Gondoskodni rólam. Ezért sem szerettem volna, ha megtudja, hogy néha a gazdagoknak csempészek be ezt-azt a kastélyba némi pénzért. Könnyebb útnak tűnik, mint a mosogatás. Bár utálom megszegni a szabályokat, és igaz, sokat kockáztatok vele. Egy Bella vagy Camilla féle lányt nem valószínű, hogy bármiért is kicsapnának az iskolából, de ez nem mondható el rólam, akit senki és semmi nem véd a következményektől. Nem is csinálnám tovább, ha nem lenne muszáj. Az pedig, hogy Camilla kihez mehet hozzá, és kihez nem, olyan távolinak tűnik számomra. Azon sem lennék meglepve, ha a családjának már lenne is jelöltje erre. Aki nyilván nem én leszek.
- Mindent meg lehet szokni. Normális vagy sem, ilyen az élet. Néha igazságtalan, és semmit sem tehetünk ellene. Néha nem fair, hogy a Matteo féle srácoknak mindenük megvan, noha semmit sem tettek érte, és meg sem érdemlik, míg a magamfajta még azért is küzd, hogy bent maradjon az iskolában, és legyen egy darab kenyér az asztalon. De ettől még így van, és nem válthatjuk meg a világot. Szóval, ne hibáztasd magad emiatt, oké? Nem te tehetsz róla. - nem Camilla írta az élet nevű játék szabálykönyvét. Nem ő teremtette a különböző társadalmi osztályokat, vagy magát a pénzt. De még csak nem is ő mondta, hogy öntsem képen azt a felfújt, üres hólyagot. Ez utóbbi csakis az én döntésem volt. Nem is ő rúgatott ki, vagy akadályozza, hogy munkát találjak. Szóval mindez nem az ő hibája. Jó lenne, ha ő is belátná.
- Az ilyen helyekhez két dolog kell. Tapasztalat, tudnod kell, hogy mit hogyan csinálj a vendégek előtt, vagy éppen a legrövidebb utakat, amiken biztonságban eljut az áru a megrendelőhöz. A másik a megfelelő kapcsolatrendszer. Nekem egyik sincs igazából. A baj, hogy a második nincs, mert anélkül lehetetlen jobb állást találni. Ilyen az élet. Az hogy kinek vagy a kicsodája fontosabb minden másnál. Én pedig senki, senkije nem vagyok. - Camilla nem mond butaságot. Egy étteremben, cukrászdában sokféle munka van, éppen csak a jobban fizetők már előre fenntartott helyek a főnök unokaöccsének, vagy lányának, vagy a lánya barátjának, akinek az apja fontos üzleti partner is. A lényeg, hogy valami módon a főnökséghez közel kell állnod, különban lesz aki eléd kerül. Az élet nem fair, vagy igazságos, mint említettem.
- Talán más lenne a helyzet, ha apa és anya élnének. Apa varázsbajelhárító volt. Nem voltunk gazdagok. De azért mindig mindenünk megvolt. Egy szép kis ház, kerttel. Ruhák, játékok, könyvek. Néha még nyaralni is mentünk. Sátorozni ilyesmi. Akkor talán nekem sem kéne másra gondolni, csak a tanulásra, és az egyetemre. De amióta nincsenek, és nincs otthonunk sem... ez van. Boldogulunk, ha kell így is. - mesélem el, bár fogalmam sincs mért, és hogy egyáltalán hogyan is lyukadtunk ki ennél a nem túl kellemes témánál. Camillával valahogy olyan könnyű megosztani azt, amit másokkal nem lehet. Noha egyáltalán nem akarok panaszkodni. Hiszen járhatok iskolába, talán egyetemre is. Akkor pedig talán egyszer jobb életem is lehet. Ráadásul itt van nekem Autumn. Szóval tényleg nincs okom panaszra.
- Tényleg? Én inkább azt mondanám te vagy okos. Sokkal jobb tanuló nálam. De azért ez nagyon kedves tőled. - mosolyodom el a szavai hallatán.
- Mintha említette volna, hogy valami hetedikes sráccal jön. Nagyon be van zsongva miatta. Remélem tényleg összeillenek majd. - nem emlékszem mit mondott Bella a srácról, nem igazán figyeltem. Engem Camilla sokkal jobban érdekel. Mármint kedvelem Bellát, de csak mint barátot. Camilla, viszont más, bár azt egyáltalán nem tudnám pontosan megfogalmazni, hogy miben is. Minden esetre nem tűnik úgy, mintha meglepne, vagy lelombozna kicsit is a hír, hogy Bella nem egyedül jön az esküvőre.
- Azt hiszem, ez talán igaz. - biccentek rá végül. Elvégre amiért az ember megdolgozik, az sokkal értékesebb tud lenni. Ugyanakkor nem feltétlen szeretném, ha Camilla elvesztené ezt a naiv kis báját, amivel képes elhinni, hogy mindenkinek van medencéje, és mindenki olyan szerencsés, mint ő.
Ami pedig az anyukáját illeti, nos ő is biztosan nagyon szereti Camillát, és biztosan nagyon igyekszik a maga módján. Noha nem ismerem az életüket, így nem is igazán tudok ehhez mit hozzá tenni. Igaz, én nagyon szerettem az anyukámat, de azt hiszem minden anya, és minden gyerek szereti egymást. Legfeljebb nem mindig sikerül ezt megfelelően kimutatni. Meglehet ebben a témában pedig én vagyok kicsit naiv.
- Akkor legyen az üzlet. Elsőként. - biccent Paulo a húga felé, egy enyhe ravaszlás mosollyal. Majd nagyon hamar mind a hárman átterelődünk arra a bizonyos méreg drága bőrkanapéra. Hogy ez milyen kényelmes! Soha nem ültem még ilyesmin. Mármint kanapén igen, csak éppen ilyen kanapén nem. Amikor pedig Camilla bejelenti, hogy én leszek a lagzin a partnere Paulo tekintete rajtam időzik el egy végtelenül hosszú másodpercig.
- Nem bánom. De van mit felvenned kölyök? Értelemszerűen így nem jelenhetsz meg. - teszi fel a kérdést, miközben végig mér tetőtől talpig, nekem pedig valamiért a torkomban kezd dobogni a szívem. Ha most azt mondom nem, akkor lehet mégsem engedi, hogy itt maradjak, de ha hazudok, és azt mondom hogy igen, de kiderül, hogy nem, akkor azért dob ki... végül csak csendben lehajtott fejjel rázom meg a fejem, nemet intve. Jobb az őszinteség, még ha szégyellem is, hogy még egy tisztességes ruhára sem telik.
- Értem. Menjetek fel a padlásra. A padlásfeljáró az a fura zsinór a plafonból, anyáék hálója előtt, amit mindig meg akartál húzni kiskorodban. Anyánk ott tartja bedobozolva az összes régi holminkat, gondosan kategorizálva. Nézzetek körül a "Paulo 16" esetleg "17" című dobozokban. Ha találtok jó ruhát a tiéd. Csak anya meg ne tudja. Valamiért betegesen ragaszkodik azokhoz a dobozokhoz. Ha mégsem talátok semmit, akkor vidd el vásárolni. Tudod hova. Elviheted a hitelkártyám. - mondja Paulo végül a húga felé címezve a szavakat. Bár az erősen kétséges ebből, hogy Camilla valaha is járt volna a padláson. Nekem leginkább Paulo szavaiból az jön le, hogy az az édesanyjuk kis birodalma lehet. Bár már az is meglep, hogy ennyire könnyen elfogadja, hogy én legyek Camilla kisérője. Noha fogalmam sincs róla, hogy miért, és mennyire tart jobb választásnak az eredeti személynél. Noha a nagylelkűsége valószínűleg a miértnél keresendő.
- Az attól függ. Van néhány kérdésem a barátodhoz. A válaszom az ő válaszaitól függ. Kezdhetjük, kölyök? - pillant rám Paulo ezúttal. Továbbra is tartva a pókerarcot, ami semmit sem árul el számomra. Amitől csak még inkább ideges leszek. Félek, hogy valamire rosszul válaszolok, és Camillát is lejáratom vele, és az egésznek rossz vége lesz.
- Csak az őszinte válaszokra vagyok kíváncsi, akkor nem lesz baj. - toldja még hozzá azért. Mintha csak a fejembe látna. Amitől nem leszek nyugodtabb, hogy őszinte legyek. Bár fogalmam sincs, hogy Camilla vajon mennyit tudhat a bátyja képességeiről. Igazából én sem tudok semmit, és ez valahogy még félelmetesebbé teszi, holott teljesen nyugodt, és összeszedett. Velem ellentétben, akinek már erősen izzad a tenyere, pedig semmi rosszat sem tettem ezúttal.
- Kezdhetjük. Válaszolok, amire tudok. - pillantok végül Camillára, majd bólintok egy aprót Paulo irányába...

by **Camilla DiNardi** Vas. Szept. 01, 2024 4:58 pm

Eddie& Camilla

Abban azért nem vagyok biztos, hogy nem csapnának ki az iskolából, ha olyasmit tennénk... Bella annyiszor járt már a tilosban, hogy néhány alkalommal pengeélen táncolt és az is igaz, hogy minden esetben az anyja közbenjárása kellett ahhoz, hogy meggondolja magát az igazgatóság, de mégis van az a pont. Bár, abban igaza van Eddienek, hogy esetünkben sok dolog felett szemet hunynak, hiszen a gazdag családok szeretnek adományozni annak az iskolának, amelybe a csemetéjük jár. Matteo saját maga kotyogta el, hogy ő rendszeresen csempésztet fel a kastélyba szeszes italt és az ő esetében el is van minden intézve egy vállrándítással, mert hát az apja bőkezű az intézménnyel, ráadásul ügyvéd. Az édes kis fiacskája pedig megbízik valakit a piszkos munkával, aki örül a pénznek és - ha le is bukik az illető - meg van az áldozati bárány. Van kit a vágóhídra küldeni, habár én és Bella sose tettük volna ezt Eddievel.
- Majd igyekszem vidámabb lenni és nem az ünneprontó énemet hozni - préselek ki magamból egy majdnem őszinte mosolyt Eddie szavai hallatán. Jól esnek ugyan, de a bűntudatomat cseppet sem enyhítik. Tisztában vagyok azzal, hogy közvetlenül nem én tehetek a történtekről, de ha nem álltam volna szóba Matteóval, abban az esetben ez meg sem történt volna. Nem hiszem ugyanis, hogy Eddie minden hozzá hasonló srácnak beleüti az orrát a dolgába, hiszen én is csak akkor avatkoznék közben, ha őt hülyítené egy lány vagy éppen Bellát egy srác.
- Van tapasztalatod, nem? - biccentem félre kissé a fejem, miközben Eddie beszél. - És csak találsz olyan helyet is, ahova Matteo keze nem ér el, ebben biztos vagyok. Nem mindenhol fogadják el a kenőpénzt azért, hogy ne vegyenek fel valakit - osztom meg a gondolataimat, amelyek esélyesen ugyanolyan naivak lehetnek, mint a medencés feltételezésem. Nem tehetek róla, de a mai napig szeretek abban hinni, hogy van még valamennyi becsület a világon és nem mindenhol ugat az a bizonyos pénz. - Még az ő családjának sincs annyi vagyona, hogy a világon létező összes hely vezetőségét levajazza - csóválom meg a fejem. Matteo sok mindenre képes, de még az ő pénztárcája se kiapadhatatlan. Az apja pedig esélyesen nem díjazná, ha - az ő szemében "s*ggdugasznak" számító kölyköt próbálna meg a fia a család vagyonán keresztül kitúrni minden egyes helyről.
- Sose fogadtak titeket örökbe? - teszem fel a kérdést óvatosan, amelyet eddig még nem volt bátorságom. Nem is tudom, ez az egész helyzet annyira idegen számomra... A mi viszonyunk se felhőtlen a szüleinkkel, de ők legalább élnek és pénzünk is van. Eddiet pedig még nem mertem erről faggatni, hiszen alapból elég érzékeny téma, amikor valakinek nincs senkije és semmije. Az örökbefogadás pedig csak hab a tortán. Igazság szerint faggathattam volna erről Bellát is, ő esélyesen tud valamit, de ismeretlen okból kifolyólag úgy gondoltam, sokkal egyenesebb, ha erről magát az érintetett kérdezem meg.
- Bemagolom, amit lehet, de az élet gyakorlati oldalában már sokkal kevésbé vagyok leleményes - ismerem el őszintén. - Általában mindent elintéznek helyettem, jóformán ki vagyok szolgálva és ritkán szorulok rá arra, hogy egy kávét megfőzzek, példának okáért - vonom meg a vállam. Az természetesen még megy, mert eléggé felborítja a napom, ha nem ihatok, muszáj volt tehát megtanulnom, de a konyha ördöge esélyesen nem én vagyok és hát a hivatalokban is elvesznék, ha valamiféle ügyet kellene intéznem.
- Jó lenne, ha találna egy rendes srácot - biccentek helyeslően, habár szerintem Eddie passzol Bellához, de hát ezzel kapcsolatban bőven van még időm intézkedni, egyelőre tehát nem esem kétségbe. Hadd élvezze, amíg csak lehet, mert egy idő után - nekem köszönhetően - úgyis egymás karjaiban fognak kikötni, ebben teljes mértékben biztos vagyok.
Szeretem anyut, ez természetes. Éppen csak az évek folyamán volt alkalmam megtanulni, hogy az ő szeretete csakis addig tart irányunkba, amíg ismét el nem veszíti a józan eszét az ital miatt. Hogy örülnék-e, ha ismét a régi lenne? Ez csak természetes, de már kinőttem abból a korból, amikor hittem az ehhez hasonló mesékben.
- Köszi, én is erre gondoltam - biccentek egyet beleegyezően Paulo szavai hallatán. Nem hiszem, hogy Eddie hagyná, hogy új ruhát vegyünk neki, még abban az esetben sem, ha ez nekünk aprópénz, hiszen ez neki a büszkeségéről szólna és csak egy újabb dolog lenne a szemében, amit nem tehet meg. Szóval tényleg jó lenne találni valamit Paulo régi cuccai között, amelyek esélyesen elég jó állapotban vannak, hiszen akadnak olyan öltönyei is, amelyeket csupán egyszer viselt az életében. Azok a zsákok valódi kincsesbányák!
- Eddie a neve - kotyogok közbe a "kölyök" szó hallatán. Valamiért nem szeretem, amikor Paulo ezzel a jelzővel illeti a barátaimat, de most az egyszer nem ütöm tovább a vasat, helyette csendben hallgatom a párbeszédüket és minden erőmmel azon vagyok, hogy tényleg egy pisszenést se hallassak.

by **Edmund Swann** Hétf. Szept. 02, 2024 8:15 pm

Camilla & Eddie

Szerintem ez itt a lényeg. Bellát még nem rúgták ki. Ahogy Matteot se. A gazdag gyerekeket nem csapják ki, mert a szüleik sokat adományoznak ezért. Nekem azonban nincsenek gazdag szüleim. Sőt én vagyok a kolonc az iskola számára, akit ingyen kell eltartania az adományokból. Szóval az aki a tápláléklánc másik végén van. Akit csak megtűrnek, és akit ki is dobhatnak bármikor. Azonban igyekszem nem erre gondolni. Egyszerűen csak élek, és örülök, hogy élek, és hogy minden rossz nap után jönnek sokkal jobb napok. Én pedig a jó napokra igyekszem koncentrálni.
- Az jó. A mosolygós Camillát kedvelem. - mosolygok vissza, amikor végre elmosolyodik. Ami pedig azt illeti, nem biztos, hogy nem teszem meg, ha az a görény még sok lánnyal játssza el ugyanezt. Már csak azért is, mert egy lány sem érdemli meg, hogy kihasználják, megalázzák, és eldobják. Apukám pedig úgy nevelt, hogy az ilyesmit ne hagyjam szó nélkül.
- Ja, a mosogatásban és néha fűnyírásban. Az illegális alkohol csempészet pedig nem mutat jól egy önéletrajzba. Hát nem tudom meddig ér el a keze, csak hogy mostanában szokatlanul nehéz bármilyen munkát találom. De igyekszek. - csóválom meg kicsit a fejem. Bár talán a mai egy jobb nap lesz, és Camillán keresztül talán tényleg kaphatok új munkát. Talán jobb munkát. Noha ezért meg nekem van bűntudatom, hogy kihasználom Camillát, a bátyát, a kapcsolataikat. Talán mert én próbálok meg túl becsületes lenni ebben a világban, ahol csak az számít, hogy használod ki a kapcsolatokat.
- Az egyik éjjel Doverbe a kikötőbe hívták a varázsbajelárítókat. Az egyiküknek feltűnt egy raktárban egy mocorgó, síró narancsos láda, ami hát nem túl szokványos. Szóval közelebbről is megnézte, és a narancsok között talált egy újszülött csecsemőt. Keresték a szüleit, de nem találták. Így a tiszt, aki megtalálta a csecsemőt végül hazavitte, örökbefogadta. Nevet, és szeretet adott neki. És a nővérének, akit szintén egy árvaházból hozott el, néhány évvel korábban, amikor kiderült, nem lehet saját gyerekük a feleségével. Hát így kezdődött az életem. De a szüleim halála után árvaházba kerültünk. Autumn, megint. Egyszer őt örkbe akarták fogadni, de csak őt. Azt mondák egy fiúval csak baj van. A nővérem pedig nem ment nélkülem. Ennyi. Nem volt több esélyünk. - mesélem el végül a történetet. Talán, mivel már eleve káoszban jöttem a világra, azért ennyire káoszos az életem. A baj csak az, hogy Autumnt is akaratlanul magammal rántom. A szüleim pedig talán még élnének, ha meg sem találtak volna abban a ládában. Vagy ha nem erősködöm, hogy oda menjünk sátorozni. Bár vannak ebben részletek, amiről még Bella sem tud. Azt igen, hogy árvák vagyunk, de hogy hol találtak először, azt nem.
- Én pedig gyakorlatias vagyok. Abból kell gazdálkodnom, amit magam körül találok. Nincs időm a magolásra. Pedig néha hasznos lenne. - na meg akkor talán a tanáros se pikkelnének rám annyira. Ellenben nagyon szívesen főznék bármikor kávét Camillának. Arra még talán jó vagyok. Néha Autumnt és engem is csak az tart életben. Legalább ez közös bennünk.
Szerintem jó lenne, ha az a srác rendes lenne, és összeillenének Bellával. Az persze sose jutott eszembe, hogy velem is összejöhetne. Azt hiszem néha ő túl komolytalan, és szertelen. Imádom, mint havert, tényleg jó barát, de ez csak ennyi.
Igaza van Camillának, tényleg nem szívesen fogadnám el, ha ők vennének nekem új ruhákat. Olyan lenne, mintha direkt ki akarnám használni őket. Néha már most is így érzem. Noha nem én kértem Camillát, hogy segítsen. Egyszerűen azt hiszem így akarja a bűntudatát kicsit helyrehozni. Pedig én sosem haragudtam rá. Nem ő kért, hogy öntsem képen vörösborral azt a ficsúrt.
- Én... köszönöm. - toldom hozzá csendesen Camilla szavaihoz. Mármint amik a ruhákra vonatkozik. Paulo pedig csak egy szemtelen kis vigyort enged meg a húga felé, a nevemet érintő megjegyzésre. Aztán felém fordul, és számomra egy örökkévalóságnak tűnik, amíg faggatni kezd. Kb. mindenről is. Mért van szükségem az állásra, a szüleimről, a nővéremről, a jegyeimről, arról, milyen egyetemre akarok menni, és miért arra a szakra. Azt hittem sosem fogy ki a kérdésekből, és sosem lesz vége ennek a kérdezz feleknek. Aztán meg egyszer csak nem kérdez többet. Nem tudom mi a rosszabb, az hogy kérdez, vagy az hogy csak néz, és mérlegel.
- Na jó kölyök. Kezdjük a fontosabbakkal. Még beszélni szeretnék a nővéreddel. Talán, elintézhetem, hogy hivatalosan ő legyen a gyámod, és kapjatok egy szociális bérlakást ideiglenesen, valamint szociális támogatást, az iskolához, és egyetemhez. A jegyeiden javítanod kell. Az alulról közepes nem elég az egyetemhez. De ha bekerülsz, talán még néhány ösztöndíj pályázattal is segíthetek. Ahhoz viszont össze kell szedned magad. És nincs több csempészet a kastélyba. Ha legkisebb hülyeségen kaplak, visszavonom az ajánlatot. Ne bánjam meg ezt. Megértettél? - szegezi nekem a kérdést, én pedig egy pillanatig azt sem tudom mit reagáljak annyira lefagyok. Csak bólogatok.
- Igen. Én... hálás vagyok. De... - nem tudom hogy kérdezzek rá a munkára, arra hogy fogalmam sincs miként javítsak, ha dolgozok, és arra, hogy nem fogom tudni ezt visszafizetni neki. Ez egyszerre túl sok. Még senki sem tett ennyi mindent értem. De ő olyan mintha kitalálná.
- Olyan diák munka kell neked, amit össze tudsz egyeztetni a tanulással. Szerencsédre az irodaházban, ahol egy emelet bérlünk az ügyvédi irodának megürült egy hely. Kifutófiút keresnek. Az előzővel volt némi probléma. Elmész ebédért, öltönyért a tisztítóba, felhozod a leveleinket a postázóból. Kiveszed a leveleket. Ilyesmik. Majd a titkárnőm segít, ha kérdésed van. Menni fog?
- Igen, azt hiszem. De én nem tudom mindezt...
- Visszafizetni, meghálálni? Tedd úgy, hogy nem csinálsz több hülyeséget. Aztán még meglátjuk. Ki tudja, talán egy nap szükségem lesz egy jó varázsbajelhárítóra. Most mennyetek, még sok dolgom van, és este vissza kell adnom az irodát jó apánknak. - mosolyodik el végül, és áll fel lassan.

by **Camilla DiNardi** Kedd Szept. 03, 2024 5:59 pm

Eddie& Camilla

Tényleg elég naiv lehetek, hiszen az én fejemben az él, hogy mindenkit a teljesítménye és nem a neve alapján ítélnek meg az iskola falain belül. Szép világ, jó világ, Camilla DiNardi-féle álomvilág. Ismerem a mondást, miszerint pénz beszél, kutya ugat és akadnak is esetek, amikor számomra is teljesen nyilvánvaló, hogy merre billen a mérleg nyelve, de az a bizonyos buborék még mindig nem akar kipukkanni körülöttem. A barátaim többsége gazdag, a többiek pedig nem panaszkodnak vagy legalábbis igyekeznek úgy tenni, mintha ők is a felső tízezerbe tartoznának, éppen csak pár réteggel lejjebbről, mint én és a bátyám. Eddie az egyetlen, aki nem mutatja valaki másnak magát, ezt pedig nagyon is értékelem benne. A mosolyomat pedig az ő kedvéért még szélesebbre vonom és igyekszem optimista és gondtalan lenni. Elvégre, nemsokára eljön Paulo nagy napja, nem lenne szép dolog részemről holmi kamaszos butaságok miatt bevinni oda a viharfelhőket. Szerencsétlenséget hoz, ha az esküvő napján buknak ki a problémák. Legalábbis szerintem.
- Mosogatáshoz és fűnyíráshoz nem kell önéletrajz - csóválom meg a fejem. - És valahol mindenkinek el kellett kezdenie. Hülyeség tapasztalatot kérni ahhoz, hogy beállj egy pénztárgép mögé és beüsd a számokat vagy éppen elvitelre dobj össze egy szendvicset. Ugyan már! - toppantok egyet mérgesen a lábammal és mellé még egy kis horkantás is kiszalad belőlem, amit remélhetőleg Eddie észre sem vett. - Matteo tudhat bármit is az alkoholos ügyleteidről? - teszem fel végül a kérdést. Tudtommal Paulo és Diego nem tettek arról, hogy ez belekerüljön Eddie iskolai értesítőjébe, de ha Eddie annak idején Matteóval is üzletelt, akkor elképzelhető, hogy ő ezt felhasználta ellene és tett róla, hogy jó látható helyre kerüljön benne. És hát akadnak munkahelyek, ahol szeretik ezeket az értesítőket kikérni, mintegy bebiztosítva magukat.
- Az igazat megvallva még nem láttam olyan helyes narancsot, mint amilyen te lettél - nevetem el magam, ezúttal tényleg őszintén. - De miért pont egy narancsos ládába tettek? - tűnődöm el egy pillanatra, hiszen ez nem egy mindennapi, szokványos jelenség. - Az pedig szerintem nagyon is szép dolog, hogy ennyire kitartotok egymás mellett. Fontos a család és ti törődtök egymással, ez a lényeg. Jóban-rosszban, nem igaz?
Nem sok örökbe fogadott gyereket ismerek, de abban teljes mértékben biztos vagyok, hogy ez nem mindenhol megszokott jelenség. A legtöbben elszakadnak egymás mellől, új családba kerülnek és elfelejtik a másikat, de Eddie és a nővére nem ezt teszik. Inkább választják a szegénységet, semmint azt, hogy magukra hagyják egymást.
- Hát, ha egyszer mégis lenne rá időd, tanulhatnánk együtt - vetem fel az ötletemet. - Úgy tűnik, ebben kiegészítjük egymást. Én segíthetek neked az elméletben, te nekem a gyakorlatban. Mit gondolsz? - vetek végül felé egy kérdő pillantást a szavaim után. Nem erőltetem, ha nem szeretné, hiszen csak ő tudja, mennyi ideje és energiája marad még iskola mellett, de ha belemenne, annak nagyon örülnék. Néha olyan haszontalannak érzi magát, pedig egyáltalán nem az. Ez pedig kissé talán az önbizalmát is visszaadhatja. Nem állítom, hogy az életét változtatom meg, de kezdetnek talán megteszi.
Az nem gond, hogy Eddienek még nem jutott eszébe, hogy esetleg ő és Bella egy pár is lehetnének, hiszen nekem helyette is már jó néhány alkalommal szöget ütött a fejembe a gondolat. Sokat látom őket együtt és annyira felszabadultak egymás mellett, muszáj összejönniük! Ebben pedig szíves örömest állok rendelkezésükre.
Sose gondoltam arra, hogy Eddie bármiért is kihasználna. Rendes és aranyos, ki se nézem belőle, hogy bárkivel is megtenné. Matteo szöges ellentéte, ezt már bizonyította akkor, amikor fogta a bort és a képébe löttyintette. Aminek természetesen azóta is issza a levét rendesen.
Végül elkezdődik Eddie faggatása, amely számomra egy örökkévalóság és komolyan nem értem, mi szükség van erre. Csak egy munkát szeretne és nem is beépített ügynök akar lenni, az ég szerelmére! A helyzet annyi, hogy Matteo szépen kitolt vele, márpedig Eddienek kell a pénz, mert szeretné folytatni a tanulmányait és ezt nem teheti meg másként. Ennyi és nem több. Fel nem fogom tehát ésszel, hogy Paulónak miért kell mindent tudnia. Kész csoda, hogy nem kért tőle motivációs levelet, de komolyan...
- A jegyekkel kapcsolatban arra gondoltam, hogy én és Eddie segíthetnénk egymásnak - vetem fel végül, amint Paulo a monológja végére ért. - Ő jó gyakorlatban, én pedig az elméletben. Neki nincs pénze magántanárokra, szóval hasznosabb is lenne, ha velem járna össze és olcsóbb is. Mármint, ingyenes... - teszem azért még hozzá gyorsan, mielőtt Eddie félreértene és azt hinné, pénzt kérnék tőle, cserébe a segítségemért. Erre azért nem lenne pofám.
- Köszönjük! - pattanok fel, amikor Paulo is feláll, majd lépek oda villámgyorsan és ölelem át, méghozzá jó szorosan. - És Eddiért én kezeskedem. Nem csinál több butaságot - ígérem meg, habár tisztában vagyok vele, hogy amit a fiú tett, nem volt butaság. Csupán egy hülye döntés, ami muszájból született meg. - Megyünk is ruhát válogatni - engedem el végül a bratyót, majd fogom meg Eddie kezét. - Gyere, csinibe vágjuk magunkat - teszem még hozzá, hiszen nekem is kell valami és aligha hiszem, hogy a padláson találok magamra valót, de holnap útba ejthetünk egy-két üzletet.

by **Edmund Swann** Csüt. Szept. 05, 2024 10:08 am

Camilla & Eddie

Egy ideális világban nem lenne naivitás azt gondolni, hogy az embert a teljesítménye alapján ítélik meg, és nem a családja vagyona alapján. A valóság azonban nagyon más. Itt sajnos nagyon is valóságos a "pénz beszél, kutya ugat" című közmondás. Persze nem panaszkodhatom, Mellettem van a nővérem. Suliba járhatok. Néha még némi munka is akad, és akkor kicsit könnyebb. Nem olyan rossz ez. Igyekszem legalábbis nem panaszkodni, és a dolgok optimista végét megfogni. Bár naiv sem vagyok. Az élet megtanított realistán gondolkodni, de néha engedni kell, hogy a reményeinkbe és vágyainkba kapaszkodjunk. Hogy az optimizmus kerekedjen felül. Nem rohanthatjuk el mások boldogságát a saját problémáink taglalásával.
- Cuki vagy, amikor felháborodsz. - vigyorodom, ahogy Camilla toppant mérgesen. - Nem hiszem. Nem üzletelek taplókkal. Bár ki tudja. A valakinek eljárt a szája. - vonom meg a vállam. Igaz, közvetlen nem üzleteltem azzal a féreggel, de ki tudja, hogy hány besúgója lehet a suliban, és máshol. Bár úgy tudom, az értesítőmbe nem került bele ez az egész. Eddig. Akkor Autumn már kitekerte volna a nyakam. Ez tuti.
- Szóval helyesnek találsz? Ezt bóknak veszem. Köszönöm. - vigyorodom el. Bár a következő mondatra sóhajtok egy aprót.
- Az igazat megvallva, fogalmam sincs. Senki sem tudja. Talán csak az volt kéznél. - vonom meg a vállam. Ez talán az életem egy olyan rejtélye, amire sosem fogok választ kapni. Talán a szüleim is a letartoztatott bűnözök közt voltak, és ezt találták az egyetlen megoldásnak. Így legalább esélyt adtak nekem normális életre egy másik családnál. Vagy talán valami egészen más oka volt. Lehet, hogy egyszerűen csak nem kellettem. Számít egyáltalán most már? Az igazi szüleimnek azt a párt tartom, akik hazavittek, nevet adtak, és szeretettel neveltek, amíg csak tudtak.
- Azt hiszem igen. Csak mi vagyunk egymásnak. Muszáj kitartanunk egymás mellett. Nem tudnám elképzelni, hogy ne legyek együtt a nővéremmel. Ne tudjam, hol van, mit csinál. Az elég magányos érzés lenne. - bólintok rá a feltevésre. Örülök, hogy Camilla is úgy gondolja, hogy a család nagyon fontos, és számítanunk kell egymásra. Család nélkül elveszett, és magányos az ember. Én nem szeretem azt az érzést. Persze vannak szerencsések, akiket együtt fogadnak örökbe, és vannak akik messze sodródnak egymástól. De mi a nővéremmel ez utóbbit nem akartuk megkockáztatni. Szerencsére eddig sikerült is elkerülni.
- Az remek lenne. Talán, amíg találok egy új állást. Addig van egy kis időm. Lenne mit pótolnom, azt hiszem. És veled bármikor, bármit szívesen csinálnék. - mosolygok rá. Nem vagyok bolond, tudom, hogy javítanom kell, ha egyetemre akarok menni. Csak nagyon nehéz, ha ahhoz is fáradt az ember, hogy gondolkodjon. De ha jól használom ki az időm, amíg itt vagyok Camillával, és ő is vevő rá, én szívesen tanulnék vele. És szívesen megtanítom néhány gyakorlati trükkre is.
Ami azt illeti a faggatásom nekem is egy örökkévalóságnak tűnik. Csak én megértem, hogy Paulo csak óvatos akar lenni. Nem hibáztatom azért, mert tudni szeretné, hogy kinek segít, és ki barátkozik a húgával.
- Rendben, végülis egyikőtőtöknek sem árthat a dolog. - bólint rá Paulo a tanulási, és felzárkózási tervre, amit Camilla ad elő. Nem értem félre, és hálás vagyok érte. Meg magáért az együtt töltött időért is.
- Nem lesz több butaság, ígérem. - ígérem meg bólogatva, miközben Camilla felpattan megölelni a bátyját. Paulo visszaöleli, és ad egy puszit a homokára. Látszik, hogy nagyon szeretik egymást. Valahogy úgy, mint mi a nővéremmel.
- Jól van, de te így is elképesztően csini vagy. Szóval, merre van az a padlás? - mondok még egy apró bókot, és teszem fel a kérdés, ahogy kilépünk az irodából. Valahogy kicsit megkönnyebbülök, hogy vége Paulo faggatásának. Ugyanakkor el sem akarom hinni, ami történik. Olyan ez mint egy valóra vált álom...

by **Camilla DiNardi** Pént. Szept. 06, 2024 5:14 pm

Eddie& Camilla

- Hát, ha van ellenséged az iskolában, akkor valószínűleg ez a helyzet - mélyedek a gondolataimba Eddie szavai hallatán. - Bár, elég rendes srác vagy, nem hiszem, hogy lenne bárki is, aki keresztbe tenne neked. Ráadásul, Bellával nagyon jóban vagy és szerintem vele senki se szeretne rosszban lenni - harapdálom az ajkaimat bizonytalanul. Bellának nem szívesen lennék az ellensége és ha valaki rászáll az egyik barátjára, akkor előbb vagy utóbb, de mindenképp rá fog jönni és jaj annak az illetőnek, aki ilyesmit mer tenni. Első ránézésre nem egy ijesztő jelenség, sokan gondolják inkább cukinak, aranyosnak és szépnek, de nála eléggé él a kicsi a bors, de erős-közmondás. Bizonyára megbosszulná azt, ha valaki kirúgatná Eddiet vagy bármilyen módon is, de ártana számára. - Matteo pedig nem hiszem, hogy köpne - sóhajtok fel, de azért valami kezd ott motoszkálni a gondolataim között... Ha úgy tennék, mintha nem haragudnék rá, mintha megbékéltem volna vele, talán kihúzhatnék belőle valamit. Ezt természetesen nem mondom ki hangosan, hiszen biztos vagyok abban, hogy Eddie nem szeretné, ha miatta kerülnék bajba, de ezt simán megtenném érte. Különben is, Matteo ügyvédnek készül, megnézhetné magát, ha azzal ásná meg a saját sírját, hogy kezet emelt rám. Ő a finomabb módszerek híve, de abban az esetben Paulóval kellene farkasszemet néznie.
- Igen - jelentem ki mindenféle lányos zavar nélkül a kérdése hallatán. Tényleg helyes és a hozzá hasonló korú fiúkhoz képest kifejezetten kedves. Nem veszek mindenkit egy kalap alá, nem szokásom, de az én baráti körömben ritka jelenség, hogy egy fiú Eddiehez hasonlóan bánjon a lány barátaival. Néha eléggé tudnak idegesíteni a hülye célzásaik, amit leginkább viccnek szánnak, de akkor is... Nem kellene.
- Én se igazán látom értelmét annak, hogy miért pont egy narancsos ládában kötöttél ki - csóválom meg a fejem. De abban igaza lehet, hogy ez volt az egyetlen alkalmas hely egy kisbaba elbújtatására. Mondjuk én - Eddievel ellentétben - bizonyára fel szeretném kutatni a családomat. Nem is értem, őt miért nem érdekli az, hogy honnan származik. A végén még kiderülhetne az is, hogy egy távoli birodalom hercege. Na jó, ez valószínűtlen, de álmodozni még lehet, nem igaz? Abban az esetben sokkal, de sokkal jobb élete lehetne és ő tényleg megérdemelné.
- Én se tudnám Paulo nélkül elképzelni az életemet - ismerem el. - Mármint, néha egy felfuvalkodott hólyag, akit legszívesebben képen törölnék, de szeret engem és én is őt. És ne félj tőle annyira, nem harap, csak komolyan veszi a féltő báty szerepét. Tudod, apu nem sok időt tölt itthon és igyekszik helyettesíteni őt néha. Bele se merek gondolni abba, mi lesz abban az esetben, ha lesz valakim - forgatom meg a szememet. - Mármint, Matteón eléggé összekaptunk, de mára már értem, miért óvott tőle annyira. Ők ketten a szakmában is ellenfelek, nem csak a magánéletben. Én pedig azt hittem, hogy az a baja, hogy egy szakmai ellenlábasával ismerkedem - osztom meg Eddievel a történteket. Szép kis balhé volt, annyi szent, amiért szégyellem is magam rendesen. Matteo azonban pillanatok alatt behálózott.
- Bármit azért nem - nevetem el magam a szavai hallatán. - Bella ki is tekerné a nyakam, ha azt hinné, kavarok veled. Nagyon kedvel téged - nyomom meg a "nagyon" szót, hátha Eddie veszi a lapot és leesik neki, hogy tetszik Bellának. Bár nem is értem, én honnan veszem ezt, hiszen a barátnőm ezt még sose jelentette ki nyíltan. Egyszerűen csak a zsigereimben érzem, márpedig úgy hírlik, hogy a női megérzések elég erősek tudnak lenni.
Örülök annak, hogy Paulo nem Eddie előtt feszegeti a Matteós témát, habár igazság szerint megtehetné, hiszen elég bunkó voltam vele. Én pedig ezért cserébe szó nélkül hagyom, hogy Eddiet kérdezgesse.
- Csak várd meg, amíg felveszem azt a ruhát, amit megálmodtam magamnak - kacsintok egyet a fiú irányába. Valahogy tőle nem úgy veszem a bókokat, mint másoktól tenném és ennek nem egészen értem az okát. Mintha teljesen természetes lenne, hogy ilyesmiket mond. Pedig nem kellene annak lennie. Vagy mégis? Kissé furán zavaró ez. - Erre - vezetem tovább Eddiet, majd végül torpanok meg anyuék hálója előtt és kissé élvezem a pillanatot, amikor végre kinyithatom a padlásfeljáró ajtaját. Mindig is érdekelt, mi minden van odafenn, de ez amolyan tiltott terület volt számomra. Ma viszont hivatalosan is engedélyt kaptam. - Menjek előre én vagy mész te? - fordulok végül Eddie felé csillogó tekintettel. Ha előre enged, habozás nélkül felmegyek és az első dolgom az, hogy alaposan körbepásztázzam a terepet.

by **Edmund Swann** Vas. Szept. 08, 2024 1:23 pm

Camilla & Eddie

- Szeretném azt gondolni, hogy eléggé kedvelnek, hogy ne dobjanak fel. De ebben azért nem bízhatok teljesen. Bár Bella jó barát, és én is megvédeném őt. Ahogy téged is. - mosolyodom el. Mindkét lányt a barátomnak tartom, és valahogy úgy érzem vigyáznom kell rájuk. Persze, ami azt illeti én is cukinak, aranyosnak, és szépnek tartom Bellát. Csak kicsit másképpen mint Camillát. Mindketten szépek, aranyosak, és okosak. A maguk módján. Csak valamiért Camillával jobban érzem magam négyszemközt is. Vagy csak másképpen kedvelem. Vele olyasmikről is tudok beszélgetni, amikről Bellával nem. Persze én nem ismerem Bella bosszúálló énjét, és azt hiszem nem is akarom megismerni.
- Az a tapló nem érdemel több szót. Felejtsük el az egészet. Már nem számít. - mondom csendesen. Bár valószínűleg zsigerileg tiltakoznék ellene, ha tudnám, hogy mi kezd motoszkálni Camilla fejében. Nem akarom, hogy még egyszer annak a taplónak a közelébe kerüljön. Miattam pedig pláne ne csináljon butaságot. Bár nem kétlem, hogy a bátyja megvédené. Valahogy elég ijesztő srácnak tűnt az a Paulo. Olyannak, akit nem szívesen bosszantanék fel.
Arra az "Igen"-re nem tudok, nem mosolyogni. De nem forszírozom tovább. A lányok általában nem szeretik, ha a fiúk bizonyos típusú megjegyzéseket tesznek. Egyébként pedig igyekszem mindenkivel kedves lenni. Nincs okom, hogy ne legyek kedves. Szeretnék segíteni az embereknek, ahogy az apukám is. Ezen túlmenően az árvaság hamar felnőtté tud tenni. Még akkor is ha általában igyekszek vidámnak, és optimistának tűnni. Vagy legalábbis viccet csinálni a saját helyzetemből.
- Ezt talán sosem tudjuk meg. A lényeg, hogy jó helyre kerültem, jó szülőkhöz, akik jó alapot adtak. - vonok vállat. Mégis mi értelme lenne olyasmit kutatni, ami semmin se változtat. Vagy ha olyasmi derül ki, ami nem tetszene? Ha tényleg bűnözők voltak a vérszerinti szüleim, akik sok rosszat tettek? Nem akarom, hogy bármihez közöm legyen, ami abban a kikötőben történt. Leszámítva Carlos Swann parancsnokot, aki az apám lett.
- Szerintem minden testvér így van ezzel. Néha Autumn is az agyamra megy. De a nővérem, és szeretem. Akkor is ha néha igyekszik úgy csinálni, mintha ő lenne anya, és apa egy személyben. De igazság szerint ők meghaltak. Nem tudja pótolni őket. - mondom megértéssel. Bár valószínűleg, ha Camillának lesz valakije, akkor a bátyja utána fog járni a srácnak. Nem lennék a helyében.
- Szerintem csak meg akart védeni tőle. Lehet már tudta, hogy mekkora tapló, és nem akarta, hogy csalódj. - biztos, hogy Paulo szereti a húgát, és csak vigyázni akart rá. Mondjuk azt meg tudom érteni, hogy mért nem akarta, hogy egy Matteo féle tapló legyeskedjen a húga körül. Szerintem pedig, ha össze is vesztek, már tuti megbocsátott. Én sem tudok sokáig haragudni Autumn-re, akkor sem, ha összekapunk.
- Szerintem nem zavarná. Jó barát. De jó nevetni látni. - kedvelem Bellát, mint barátot, de ennyi. Jó vele játszani, viccelődni, de ez nem több ennél. És kétlem, hogy az lehetne. Camilla más, vele komolyan is lehet beszélgetni. És szebb is, bár ezt nem mondanám ki hangosan a lányok előtt. A végén hiúsági kérdést csinálnak belőle, amiből én csak rosszul jönnék ki.
- Vigyázz, még a végén beléd szeretek, ha túl csinos leszel. - mondom kissé heccelődve, de határozottan vidáman. Egyéb iránt teljesen természetes, hogy megmondom az igazat. Ez nem csak üres bók részemről. Tényleg szép, és bármit vesz fel, csak még szebb lesz. Ez pedig... nos tényleg fura, és zavarba ejtő. De már önmagában az is, hogy egy ilyen helyre hívtak meg.
- Hölgyeké az elsőbbség. - hajolok meg egy udvarias, bohókás mozdulattal, vidám mosollyal az arcomon. De Camilla már meg is előzött, és eltűnt a lépcsőfeljárón. Szóval nincs más hátra, minthogy én is utána eredjek.
- Hűha. A padlásotok szebb, és nagyobb, mint a lakásunk. - állapítom meg felérve. A legtöbb padlás koszos, dohos, mindent por lep, és elég lepukkant, de ez nem. Szinte enni lehetne még a padlóról is. Biztosan sokat jár fel ide valaki. A falak mentén elegáns fa polcok, amik tele vannak fotóalbumokkal, és videokazettákkal. Név, és dátum szerint rendezve minden. Gardrób szekrényekben makulátlanul elrendezve ruhák, szintén név, és életkor szerint. Egészen a kék baba rugdalódzóktól, szinte felnőtt öltönyig, illetve rózsaszín kis baba ruhácskáktól Camilla tavaly karácsonyi bálos ruhájáig. Középen kényelmesnek látszó szövet kanapé, és fotelek egy kis dohányzó asztalkával. A tetőtéri ablakokból pont elég fény jut be mindenhova. Valaki elég gondosan kategorizált, az biztos. Van ruha részleg, video részleg, fotó album részleg, játék részleg. Camilla még a saját és Paulo kinőtt kisgyerekkori játékait is megtalálhatja gondosan feliratozott játéktartó dobozokban. Itt mindennek rendszere van. Mégis valahogy hívogató, és barátságos hely.
Camilla egyetlen nagy furcsaságot fedezhet fel, ha elidőzik kicsit a fénykép albumoknál. A legalsó sor Paulo nevét viseli, a középső Camilla névre hallgat, míg a felső polc Elena & Gabriella nevet kapta. Csakhogy az alsó két sor tele van albumokkal. Egészen magzatkori ultrahangos képektől, minden fontos eseményen át, szülinapok, meccsek, versenyek, tanulmányi díjkiosztok, karácsonyok. Mindenről vannak képek. A felső polcon egyetlen egy vékony rózsaszín album van. Ráadásul Camillának nem rémlik, hogy lenne Elena és Gabriella nevű közeli rokona. Az albumban pusztán egy iker-terhességről árulkodó néhány ultrahang kép van. Semmi más. A polcon ezen kívül még két vékony arany lánc hever, az egyik egy E, a másik egy G betűvel. Úgy tűnik nem csak ruhákat rejt ez a padlás.

by **Camilla DiNardi** Vas. Szept. 08, 2024 7:47 pm

Eddie& Camilla

Jó érzéssel tölt el, hogy Eddie is hasonlóan vélekedik rólam, mint én róla. Egész életemben Bella volt az egyetlen, akire azt mondhattam, hogy igen, ő a legjobb barátom, de immár Eddiet is ide sorolhatom és ezért rettentően hálás vagyok. Az iskolában sok barátom van ugyan, de nem vagyok buta, ott inkább a mennyiség, semmint a minőség a fontos. Ha bajba kerülnék, ha a családom elvesztené a vagyonát, nem hiszem, hogy bárki is mellém állna közülük, de azt tisztán érzem, hogy Bellára és Eddiere még ebben a helyzetben is számíthatnék. Bella képes lenne és még az anyjával is szembemenne, ha esetleg azt kérné tőle, hogy emiatt ne barátkozzon velem. Mondjuk, mugli családból származom és igaz ugyan, hogy van pénzünk bőven, a felmenőink miatt aligha hiszem, hogy repes a tudattól, hogy a lánya velem barátkozik. Bella erről sose beszélt.
Eddie szavaira, miszerint felejtsük el Matteót, csupán egyetértően biccentek egyet. Olyan fura, hogy nemrég még fülig bele voltam esve, most pedig el nem tudom képzelni, mi volt ami annyira megfogott benne. Még jóképűnek se mondanám... Van a mosolyában valami olyasmi, ami arról árulkodik, hogy nem szívből jön és kedvenc hobbija az, ha kárörvendhet másokon. Szinte állandóan felvágott azzal, hogy mi mindent tudna elintézni az apja hírneve miatt és hogy mennyi pénzt kaszálnak az ügyvédséggel. Most komolyan, miért kellett ő nekem? Nevetséges, hogy valamilyen szinten szerettem. Még arra se tudom fogni, hogy fiatal vagyok és tapasztalatlan, mert normális esetben taszítanak a Matteo-féle alakok.
- Igen, ebben is igazad van. Mint mindenben - ismerem el immár szavakkal is. - Talán még nem mondtam, de rettentően csodálom benned, hogy ennyi mindent képes vagy magadra vállalni. Az iskola mellett még a munka is, hogy fizetni tudd az egyetemet. Tudod, Paulo egyik barátja is hasonló cipőben jár, mint te. Mármint, kettő. Ők is dolgoznak a tanulmányaik mellett, Dany még kviddicsezett is, bár azt lerakta, amikor átkerült ide - osztom meg vele. - Remélem, sikerülni fog az álmod és az apukád nyomdokaiba léphetsz majd egyszer. Én támogatni foglak - húzom ki magam és pillantok Eddiere. Tudnia kell, hogy mellette állok és a családnevem se csak dísznek van csupán. Bármikor segítek neki, ha esetleg megszorulna és tisztában vagyok azzal, hogy pénzt semmiképp se fogadna el, de munkát hamarabb talál az én vagy Paulo ajánlásával. Seperc alatt bekamuzzuk, hogy nálunk dolgozott egy ideig és maximálisan meg vagyunk elégedve vele.
- Ez Paulo esetében is ismerős - bólogatok helyeselve Eddie szavai hallatán. - Pedig a mi szüleink még élnek. Bár, ha nem fogna, esélyesen már rég máshol lennék - ismerem el. Félénk vagyok és visszahúzódó, ha Bella nem rángat társaságba, ki se teszem a lábam, de ez Paulónak is köszönhető. Ő vigyáz rám és nem kerültem rossz társaságba, hála az égnek. Ki tudja, ha nem Bella lenne a barátnőm, hanem valaki más, aki nem olyan rendes, mint a Vivanti-lány, már rég elkanászodtam volna. Sajnos, szeretnék mindenkinek megfelelni.
- Igen, említett néhány dolgot, de nem hittem el neki. Azt hittem, hogy képtelen elviselni, ha pont azzal randizom, aki az ellensége... - ismerem el, némileg szégyenkezve a történtek miatt. Hallgathattam volna Paulóra, de ha azt vesszük, kellett ez ahhoz, hogy valamilyen szinten benőjön a fejem lágya. Legközelebb már sokkal okosabb és megfontoltabb leszek. Legalábbis szeretném ezt hinni.
- Ó! - pislogok néhányat értetlenkedve. - Te még sose gondoltál Bellára úgy, mint barátnőre? - szegezem végül egyenesen a kérdést Eddienek. - Pedig helyesek lennétek együtt... Ha gondolod, én segíthetek nektek - ajánlkozom lelkesen, elvégre nem is értem, miért nem jutott ez eszébe még egyikőjüknek sem. Tök cukik és aranyosak, miért nem látják ők is azt, amit én látok?
- Attól nem félek - nevetem el magam a bókja hallatán. - Mármint attól, hogy túl csinos leszek - magyarázom meg gyorsan a helyzetet, még mielőtt sértőnek venné a kijelentésemet. Nem tartom magam olyasvalakinek, akinél nem lenne szebb valaki más. Bella mellett például folyamatosan szürke kisegérnek érzem magam, hiszen ő sugárzóan szép. Bár, Eddie szavai határozottan jól esnek és különös melegséggel töltenek el legbelül. Annyira cuki!
Eddienek nem is kell előre engednie, hiszen mire megszólal, én már fenn is találom magam, de hamar utolér, hiszen egy pillanatig szoborrá dermedve nézek szét a padláson. Igazság szerint én is pókhálósnak, sötétnek és rémisztő helynek képzeltem el magamban, ehhez képest tisztára olyan, mint egy szoba. Egy emlékszoba...
- Váó! - bukik ki belőlem, amint levegőhöz jutok, majd lépek oda az egyik polchoz és futtatom rajta végig az ujjaimat. - Ez nagyon fura... - állapítom meg, miközben elolvasok minden szem elé kerülő dátumot. Voltaképp minden cuccunk ide lett száműzve, amit csak életünk során meguntunk Paulóval vagy éppen kinőttünk. A ruháink, a játékaink... Erre azért nem számítottam. - Hát ez? - ágaskodom lábujjhegyre és emelem le a vékonyka kis albumot, amelyen az Elena és Gabriella név szerepel, majd nyitom ki. Sokat nem kell lapoznom benne, hiszen csupán néhány ultrahang kép van benne, semmi több. - Nem ismerek semmiféle Elenát és Gabriellát - jelentem ki hangosan, mintegy Eddievel is megosztva a dolgot, a szemöldökömet ráncolva. - Bár nagyon rossz érzésem van ezzel kapcsolatban - sétálok a fotelhez, majd rogyok le bele, hiszen a lábaim észrevétlenül is remegni kezdenek. Paulo vajon tud erről? - Mi van, ha ők a testvéreim? - emelem Eddiere a tekintetem és - szégyen vagy sem - de egy könnycsepp is megjelenik benne, ahogy néhány kósza emlékkép felszínre kerül bennem. - Anyu egyszer mintha azt mondta volna, hogy babák vannak a hasában és mi annyira örültünk neki, de utána semmi se lett belőle, én pedig teljesen el is felejtettem a dolgot - magyarázom Eddienek kissé remegő hangon, továbbra is az albumot szorongatva. - Lehet, rosszul emlékszem, de... Ez a hely anyu szentélye volt mindig is. Sose jöhettünk fel ide. Egészen a mai napig nem értettem, miért - sóhajtok egyet. Ezért ivott volna? Így dolgozta fel a lányai elvesztését?

by **Edmund Swann** Hétf. Szept. 09, 2024 10:05 pm

Camilla & Eddie

Örülök neki, ha Camillát boldognak láthatom. Annak is, hogy hasonlóan gondolkodunk bizonyos dolgokról. Bellát mindketten barátnak tartjuk például. Bár az is tény, hogy én minden barátom mellett képes vagyok kiállni. Noha Camilla családját nem fenyegeti semmilyen, de legalábbis anyagi veszély, az teljesen természetes, hogy mellette lennék, ha mégis történne valami. Bármi. Akár anyagilag, akár másmilyen jellegű problémával találná szemben magát. Tudom, hogy milyen, ha nincs pénzed, és jelenleg inkább én vagyok, aki anyagi támogatásra szorul, de éppen ezért fordított esetben sem fordítanék hátat senkinek sem. Sem Camillának, sem másnak. Szerintem Bella sem, bár az ő nevében én nem nyilatkozhatom, ahogy arról sem, hogy milyen vitái lehetnek az anyjával, akit nem is ismerek. Bár azt még én is tudom, hogy gyakran küld rivallót a lányának, és ha van valaki akitől még Bella is tart, az anyja.
Ami pedig azt illeti, én még nem tapasztaltam, de gyakran mondják, hogy a szerelem vak. Vagyis az a bizonyos rózsaszín köd minden rosszat eltakar, és aki beleesik, az képtelen átlátni rajta. Talán ez volt Camillával is Matteo esetében. A rózsaszín ködöt látta, azt amit szeretett volna, látni benne, és nem a valóságot, amit kitakart a köd. Sajnálom, amiért csak utólag látta, és értette meg, hogy az a srác egyáltalán nem hozzá való, sőt még arra se méltó, hogy egyáltalán hozzá szóljon egy olyan kedves, és aranyos lányhoz mint Camilla. Ha engem kérdeztek egy ostoba barom, aki nem tudja mit veszített. De ez legyen az ő baja.
- Én pedig rettentően csodálom benned az őszinte kedvességed. Azt, hogy mindig tudsz valami biztatót, és jót mondani. Igazán hálás vagyok a támogatásodért. Ha pedig a bátyád barátainak sikerül, akkor talán nekem is sikerülhet elérni az álmomat, nem igaz? - mondom valamiféle kedves, csillogó optimizmussal a hangomban. Nem kérem, hogy kamuzzanak miattam. Elég, ha az igazat mondják. Szükségem van a munkára, és a pénzre, ezért szorgalmas leszek. Nem félek a munkától. Bár már az is nagy szó, hogy segíteni próbálnak, amiért igazán hálás vagyok.
- Azt hiszem ebben meg neked van igazad. Ha Autumn nem nyaggatna folyton, akkor talán még ilyen jegyeim sem lennének, és végképp nem lenne esélyem az egyetemre. - ismerem be. Sok minden érdekel, de inkább gyakorlati típusú ember vagyok. Amit látok, és megcsinálok, azt megjegyzem, és képes vagyok rá, de hogy hosszasan magoljak egy könyv fölött ülve. Hát az már nem az én világom. Mindig is sokkal izgágább voltam ennél azt hiszem.
- Szerintem, ha valakiben bízhatunk az a testvérünk. Ráadásul néha kívülről könnyebb meglátni a dolgokat, mint annak, aki benne van. De szerintem ő is tudja, hogy szereted, csak néha szeretnél a saját fejed után is menni. - az embernek a testvérei mindig jót akarnak, a baj ezzel csak az, hogy az emberek néha szeretnek a saját kárukon tanulni. Ez pedig talán szükséges is, hogy felnőjünk. Úgy igazából. Talán ezek a kellemetlen tapasztalatok, amik által kinövünk a kamaszos léggömb világból a felnőtté válás elengedhetetlen részei. Bármennyire is rosszul tudnak néha érinteni.
- Persze, hogy nem. Csak barátok vagyunk. Úgy értem kedvelem, és kiállnék mellette, mint barát mellett, ha arról lenne szó, de ő inkább olyan, mint egy jópofa húgi, akivel szívesen játszasz, nevetgélsz, mesélsz vicceket, hülyéskedsz, ilyesmi. Nem olyan, mint mondjuk veled. Veled lenni teljesen más. Veled szeretek beszélgetni, és nem csak komolytalankodni. - válaszolom meg őszintén a kérdést. Bár igazából nem is értem, hogy miért merülhetett fel egyáltalán Camillában. Vagy csak tényleg én nem látom amit ő. Vagy lehet, hogy tetszenék Bellának, és megkérte Camillát, hogy játssza a kerítőnőt? De akkor mért áradozna arról a hetedikes, nem is emlékszem a nevére srácról, akivel az esküvőre jön? Mért nem engem kért meg. Magas nekem ez női logika azt hiszem, mert most tényleg összezavarodtam. Ez pedig azt hiszem kezd kiülni az arcomra is.
- Szerintem már most is az vagy. - teszek hozzá egy bókot, bár most ebbe sikerül rendesen bele pirulnom, amit magam sem értek. Szóval hirtelen az a fali tájkép érdekesebb lesz, mint bármi más. Pedig még csak nem is különösebben szép. Legalábbis szerintem. De hát én nem érhetek a festészethez. Biztos értékes darab ettől függetlenül.
- Miért? A legtöbb szülő szereti elrakosgatni a gyerekei cuccait. Legalábbis azt hallottam. - vonom meg a vállam, amikor Camilla furcsának titulálja a helyet. Amikor látom, hogy Camillának ágaskodnia kell a kis rózsaszín album után, mellé lépek, és leemelem számára. Elvégre én egy kicsit magasabb vagyok, könnyebben elérem. És véletlenül még valamit kitapintok. A kezembe két vékony kis aranylánc kerül. Ahogy Camilla leül a kényelmes fotelbe követem őt, és a karfára ülök mellé, kíváncsian lepillantva arra, amit ő is néz.
- Találtam a polcon még valamit. - ha Camilla felpillant, a tenyerébe engedem lassan a két aranyláncláncot. Az egyiken E a másikon G betűvel. Nyilván nem véletlen betű választás.
- Talán meg kellene kérdeznünk anyukádat. De akármiről is van szó, akármi is derül ki, én melletted állok. Nem lesz semmi baj. Rendben? - vetem fel a gondolatot. Bár a szavaimat igyekszem megnyugtató, kedves köntösbe bújtatni. Közben bátorítóan Camilla hátára helyezem a tenyeremet. Már ha nem bújik ki a helyzetből. Szerintem Camilla anyukája az, aki leginkább válaszokkal szolgálhatna, hiszen Camilla éppen most mondta, hogy ez mindig is az ő kis szentélye volt.
- Vagy kereshetünk ruhákat is. - vetem fel az ötletet a különös rejtély boncolgatása helyett. Eredetileg amúgy is azért jöttünk fel. Bár ez nem tűnik egyszerűnek.
- Inkább ne, ha lehet. Gondolom Paulo mondta, hogy neked adja, ami jó lehet. De én szeretném megtartani. Paulo jó lelkű fiú. Bár fiatal, lelkes, naiv, és idealista. Tele világmegváltó tervekkel, és álmokkal. A gyengék és elveszettek védelmezője. Pontosan olyan, mint az édesapja ennyi idősen. Olyan könnyű volt beleszeretni akkoriban. Néha még most is látom a férjemben a régi önmagát. Kár, hogy egyre ritkábban. - lép be Camilla anyukája is. Kedves, de szinte nosztalgikus hangon beszél. Mintha félig valahol a múltban lenne. Lassan, egy enyhe mosollyal sétál közelebb hozzánk.
- Ne aggódj kisfiam. Holnap elmegyünk, és veszünk neked egy megfelelő öltönyt, és talán néhány iskolai ruha is rád férne, ahogy elnézem. Igen, majd holnap vásárolunk. Ne gondolj a pénzre. Hidd el, elég jó közgazdász vagyok. - ül le végül Camilla fotelje melletti másik fotelbe, hogy egy gyengéd mozdulattal foghassa meg Camilla kezét.
- Megkérhetnélek, hogy most hagy magunkra egy kicsit. Már előkészítettem a vendégszobát neked. Vagy sétálhatsz egyet a kertben. Igazán szépek a rózsák. De most szeretnék négyszemközt beszélgetni kicsit az én kicsikémmel. - mondja Camilla anyukája nyilván még nekem címezve a szavait. Én pedig Camillára pillantok. Aztán felállok.
- Persze. És hálás vagyok. Mindenért. Tényleg. - úgy érzem, ez most nem a megfelelő pillanat, hogy bármi mást mondani, vagy tenni. Nem igazán én, vagy a büszkeségem a lényeg ebben a történetben. Így engedelmesen elhagyom a padlásszobát.
- Tudom, hogy most sok kérdésed van. De rengeteg időnk van mindenre. Nem kell mindent egy nap alatt. Bár jobb lett volna, ha ezt a beszélgetést az esküvő után ejtjük meg. Eredetileg így terveztem. De szeretném, ha tudnád, hogy én mindig itt leszek neked, és bármit elmondhatsz. Midig melletted leszek, mert te vagy az én szeretett kicsikém. - fog bele végül, eléggé elérzékenyülve, amikor immár Camillához beszél, bár meglehetősen józanul.

by **Camilla DiNardi** Kedd Szept. 10, 2024 9:47 am

Eddie& Camilla

Én is bánom a Matteóval történteket, de már semmit se tehetek ellene. Talán az lenne a legjobb, ha próbálnám elfelejteni és egyszerűen csak hagyni a fenébe a dolgot. Na, nem mintha ez annyira egyszerű lenne, amikor képes volt ilyen mértékben kiszúrni az egyik barátommal. Ez már bosszúért kiált, éppen csak fogalmam sincs, miként lépjem meg ezt úgy, hogy Matteo még csak ne is sejtse, miért tettem. Ha én megalázom, ellenem nem fog tudni fellépni, mert hülye lesz szembemenni Paulóval nyilvánosan. Bellának szintén nem fog ártani, elvégre az ő családja is gazdag és befolyásos, aligha szeretné a Vivantikat ellenségként látni. Nem, ismét csak Eddien csattanna az ostor, jóformán a semmiért. Bosszantó, hogy a barátaimat használja fel ellenem. Szerencsétlen Eddienek nincs semmije, nem tudja megvédeni magát és hát Matteo módszere nem a fizikai összecsapásokon alapszik. Mint láthatjuk, jobban kedveli a finomabb módszereket, amelyek mégis alaposan keresztbe tesznek az illetőnek.
- Nekik ott volt Paulo, neked itt vagyok én - bólogatok bőszen Eddie szavai hallatán reakcióként. - Én mindenben támogatlak és igaz, hogy a siker nagyrészt rajtad múlik, de ha bármiben is elakadnál, csak szólj nyugodtan, rendben? A DiNardi-név szépen cseng mindenhol és tisztában vagyok vele, hogy mindenki úgy adja elő, mintha önerejéből ért volna el mindent, de ez egyáltalán nem igaz. Sokan álltak mellettük és segítették őket vagy a felmenőiket. Szóval ne aggódj, semmiképp se szégyen, ha ránk kell támaszkodnod valamiben. Sokkal inkább bizalom.
És mindig jó, ha az ember mellett van valaki, aki ilyen dolgokban is képes segíteni. Elvégre, Paulo se lett volna sikeres ügyvéd gyakornok, ha nem az lenne az apja, aki. Így is keményen dolgozott és dolgozik a mai napig is, de - lássuk be - apu neve azért a legtöbb helyen ajtókat nyitott meg számára. És a vagyonunk miatt nem sok ember akad, aki szembe mer szállni vele másodjára is.
- Az elméletben majd én segítek, ne aggódj. Cserébe te pedig segítesz nekem a gyakorlatban. A professzorok szerint úgy lengetem a pálcát, mintha épp egy csapat szúnyogot próbálnék elhessegetni - rándul meg az arcom kelletlenül. - Semmi elegancia nincs benne. Az alap bűbájokat szépen megtanultam, de ennyi - vonom meg a vállam lemondóan. - A többi teljesítményem katasztrofális.
Emiatt pedig a jegyeim is rosszabbak, mint szeretném és noha tényleg lenne pénzünk magántanárokra, ezt apámnak még nem mertem felhozni. Mégis mit szólna, ha kiderülne, hogy a lánya pont a gyakorlati tananyagban vall kudarcot folyamatosan? Nyilván nem örülne és hát én egyébként se szeretek csalódást okozni senkinek sem. Fel szeretnék érni Paulo szintjére, de ezt mégis miként tehetném meg, ha van, amiben folyamatosan csúfos kudarcot vallok?
- Néha sajnálom, hogy nem én vagyok az idősebb - vallom be töredelmesen. - Rossz a legkisebbnek lenni, aki ráadásul mindenben tapasztalatlan és csak ül a szobájában, amíg nem jön Bella és ki nem rángatja. Szeretnék kicsit izgalmasabb lenni, de nem tudok. Nem az én világom a bajkeverés és a lázadás. Jó gyerek vagyok és néha totál unalmasnak érzem magam - forgatom meg a szememet. Bezzeg Bella, aki mindenben nyakig benne van... Folyamatosan annyit képes mesélni, hogy csoda, ha nem hűl ki a gyomra beszéd közben. Vele mindig történik valami és ezt irigylem tőle.
- Velem? - pislogok kissé döbbenten, hiszen ez annyira szokatlan számomra. Bella a társaság lelke, az aki összetartja a csapatot, nem én. Erre Eddie engem jobban kedvel, mint őt? - Ez nagyon kedves tőled. Jól esik, hogy ilyeneket mondasz - mosolyodom el halványan. - Én is szeretek veled beszélgetni. Meghallgatsz és nem vagy olyan, mint a többi srác. Te sokkal komolyabb vagy náluk és nekem pont rád van szükségem. Nem csinálsz viccet mindenből és nem próbálsz meg felszedni minden szavaddal.
Tizenhat évesek vagyunk, normális, ha érdekel minket a másik nem és nekem nincs ellenemre, ha bókolnak, de az, amikor folyamatosan nyomulnak a nem válaszaim után is, az elég bosszantó tud lenni. Olyankor például szeretem, ha ott van Bella... Ha velem van, engem észre se vesznek, ő pedig csuklóból lepattint mindenkit.
A következő bókja hallatán azért szíven üt a felismerés és kezd valami tisztán kirajzolódni, amit még én magam se igazán akarok meglátni, de mégis... Matteo óta azért kissé másként látom az ehhez hasonló dolgokat és azt hiszem, kezdem felismerni, mi lapulhat Eddie bókjai mögött. Mindenesetre, egyelőre elengedem a fülem mellett és igyekszem úgy tenni, mintha továbbra is vak lennék a jeleket illetően. Nem szeretném Eddiet zavarba hozni, de elutasítani sem. Bár, azt se tudom, mit kellene reagálnom annak érdekében, hogy ne fájjon neki. Helyes srác, bárki szívesen lenne velem, de nekem még nagyon friss a Matteós-élmény. Jaj, Eddie!
- Jó, de láttál te már ilyen tiszta padlást? - fordulok körbe és igyekszem a tekintetemmel legalább egy porszemet kiszúrni, vajmi kevés sikerrel járva. - Emlékszoba. Ez nem padlás - csóválom meg a fejem. Minden, tényleg minden itt van, amit csak valaha is megérintettünk. - Köszönöm - hálálkodom, amikor leemeli nekem az albumot, de a nyakláncok elkerülik a figyelmemet. A fotel kényelmes ugyan, de egyelőre nem ez köti le a figyelmemet. Sokkal inkább igyekszem visszaemlékezni arra, amikor anyu gyereket várt, noha az emlékeim még mindig elég ködösek. - Hm? - emelem fel zavartan a tekintetemet, amikor pedig Eddie a tenyerembe engedi a láncokat, csodálkozva forgatom őket az ujjaim között. - Nekem is van ilyen, C-betűvel - osztom meg vele zavartan. Az érintése alól eszem ágában sincs kibújni, elvégre ebben a helyzetben még jól is esik, hogy mellettem van. Az ígérete hallatán csak zavartan sóhajtok egyet és igyekszem összeszedni magam. Kár lenne kiborulnom, amikor még nem is tudom, mi az igazság.
Már éppen beleegyeznék Eddie ötletébe, elvégre legalább az én gondolataim is elterelődnének, amikor anyu hangja üti meg a fülemet és ujjaim automatikusan védelmezően szorulnak rá a láncokra, a szívembe pedig valamiféle keserű fájdalom nyilal. Inkább faggattam volna Paulót, semmint őt... Csupán csendben hallgatom, amit Eddienek mond, nem szólok közbe, igyekszem csendben maradni és nem kifakadni, nem nekiesni, amiért ennyi éven keresztül titkolta a dolgot. És inkább fojtotta italba a bánatát, semmint velünk, a két élő gyermekével foglalkozott volna. Mert csakis ezért ihatott, nem igaz?
- Nem kell mindent egy nap alatt? - kerekedik el a tekintetem és továbbra is úgy ölelem az albumot, mintha minimum az én gyerekeim lettek volna és én vesztettem volna el őket. A hangomat nem emelem fel, de anyu érezheti, hogy rettentően csalódott és feldúlt vagyok jelenleg. Legszívesebben faképnél hagynám, legalábbis régebben mindig azt tettem, amikor próbált velem beszélni és közelebb kerülni, de most, hogy tudom, mi volt az oka arra, hogy igyon, nincs pofám ehhez. Mondjuk, ettől nem lesz minden szép és jó... - Mikor? Paulo esküvője alatt? Nem vagyok más kislány, nagyon is jól tudom, mi lesz, amint lemegy a műsor. Visszatérsz az üvegeidhez és megy minden a régiben tovább. Emiatt volt, igaz? - emelem fel a két láncot, amelyek megcsillannak a beáradó napfényben és valamiféle földöntúli fénnyel rajzolják ki az E és G betűt. - Elvesztetted őket - állapítom meg, a vártnál sokkal higgadtabb hangnemben. Mintha próbálnék mindent rideg logikával szemlélni, de belül ordítok a fájdalomtól. - Csakis Eddie és Paulo miatt nem borulok ki, amiért ezt tetted velünk. Szeretném, ha Eddie jól érezné magát, Paulo pedig nem érdemli meg, hogy tönkretegyem élete legfontosabb napját. De igenis haragszom rád az elmúlt évek miatt és ez nem fog csak úgy elmúlni. Sajnálom - teszem azért még hozzá, hiszen tényleg sajnálom. De - akármennyire is szeretnék - akkor sem tudok szemet hunyni mindazok felett, amin keresztül kellett mennünk. És félek, hogy ismét visszatérünk oda. Mert mindig ez a vége.

by **Edmund Swann** Szer. Szept. 11, 2024 9:34 pm

Camilla & Eddie

Talán tényleg az lenne a legjobb, ha Camilla csak tovább lépne. Egy Matteo féle alak nem érdemli meg, hogy gyötrődjön miatta. Én rendben leszek valahogy. Majd csak találok másik munkát is. A suliból nem rúgathat ki, és talán nem én vagyok jelenleg a legfőbb gondja. Biztos éppen néhány másik lányt próbál Camilla, és az elszalasztott lányok helyére befűzni. Persze szemét alak, de jobb egyszerűen kerülni az ilyeneket. Még csak arra sem méltók, hogy szót vesztegessünk rájuk.
- Ezért pedig roppant hálás vagyok. Mindent megteszek, hogy ne csalódj bennem. Bár kihasználni sem szeretnélek, se téged se a családodat. Nem szeretnék visszaélni a jóindulatotokkal. - persze, Camillának talán igaza van. A világon mindenhez kellenek kapcsolatok. Egy jobb álláshoz, ösztöndíjhoz, tanuláshoz. Arról nem is szólva, hogy az embernek mindig jól jön a segítség, akármiről is legyen szó. Csak olyan nehéz ez. Ki tudja, talán csak a saját gyerekes büszkeségünk miatt, de nem könnyű beismerni, ha mások jóindulatára szorulunk rá. Az ember szereti azt gondolni, hogy a saját munkájának köszönhetően, a saját erejéből is képes lesz boldogulni a világban.
- Akkor segítünk egymásnak. Bűbájtanból véletlenül pont nagyon jó vagyok. Szeretem a gyakorlati feladatokat. Egy kis gyakorlás, és neked is könnyen fog menni, ígérem. A szúnyogoknak meg be kell érniük azokkal a fura szagú gyertyákkal. - mosolyodok el biztatásképpen. Ha én fel tudok zárkózni az elméleti anyagból, akkor Camillának is menni fognak a gyakorlati feladatok. Ebben egészen biztos vagyok. És még csak magántanárokra sem lesz szüksége. Bár tudom, hogy számukra az sem jelentene különösebb gondot. Még a Paulo féle eminenseknek is van egy rakás különórájuk. Fogadok, hogy a bátyának is megvoltak a maga külön leckéi, amivel folyamatosan tudta tartani az évfolyamelső helyet. Elvégre senki sem születik tökéletesnek. Szóval Camillának a kudarctól aligha kell tartania.
- Szerintem minden kistesó így van ezzel néha. Megértelek. Autumn néha elég bosszantó. Viszont a jó hír, hogy a nagytesóink sem voltak ám mindig ilyen csuda okosak, és tapasztaltak. Csak több idejük volt a tapasztalatszerzésre és tanulásra. Szóval nekünk is ugyanazt kell tennünk. Kimerészkedni a szobánkból és mindenféle tapasztalatot gyűjteni amiből következtetéseket vonhatunk le, és tanulhatunk. - osztom meg vele a saját véleményemet. Elvégre vegyük csak példának Bellát. Ő is a sokadik kistestvér a családjában. Neki egy egész rakás nővére és bátyja van egyszerre. Nem is csak egy mint nekünk. Mégis folyton képes fejjel rohanni a falnak, csak azért, hogy új megtapasztalásokban legyen része. Vele folyton történik valami, mert nem igen ül meg a kis hátsóján. Viszont ezért szinte mindenről is tud, ami az iskolában történik. Jobb mint a suliújság. Mindenről van véleménye, és azt rendszerint nem is fél kinyilvánítani, hogy érvényt szerezzen neki. Szóval, attól hogy mi vagyunk a kisebbek, még nem kell begubóznunk, és beletörődni abba, hogy vannak dolgok, amikről még kevesebb tapasztalatunk van. Mert egy szobában ülve nem is lehet tapasztalatokat szerezni.
- Persze, hiszen okos vagy, és kedves. - mosolyodom el. Szerintem Bella inkább az osztály komikusa, mellettem ülve meg pláne, de Camilla a szíve és a lelke. Tehát igen, jobban kedvelem Camillát. Bár ezt még saját magamnak is elég furcsa bevallani.
- Igyekszem. Egyszerűen csak anyukám mindig azt monda, hogy tiszteletben kell tartanunk a másik embert és az érzéseit. Nem akarom, hogy néhány hülye és rosszkor elsütött vicc miatt rosszul érezd magad. Na nem mintha nem jutnának olykor ilyenek is az eszembe. - vallom be. Elvégre azért mégis fiú vagyok. Néha akaratlanul is olyasmin jár az eszem, amin nem kéne. Ráadásul igen, 16 évesek vagyunk, és talán pont a fejlődésünk része is, hogy érdeklődjünk a másik nem iránt. Én viszont csak szeretném, ha ezért Camilla nem érezné kellemetlenül magát. Elvégre most volt egy taplóval egy elég kellemetlen tapasztalata. Nem akarom benne ezt erősíteni. Mert nem minden fiú tapló, és nem mindenki egyforma. Viszont értem, hogy Camillának most időre, és térre van szüksége.
Azt hiszem, hogy még én magam sem tudom tisztán, hogy miért mondok ennyi bókot neki. Egyszerűen csak jó lenne látni, ha többet mosolyogna, és jobban hinne önmagában. Egyébként is csak az igazat mondom. Camilla tényleg nagyszerű lány. Nem árt, ha ezt ő is hallja. Bár fogalmam sincs, hogy mi bennem ez a hatalmas késztetés, hogy mindezt folyamatosan szavakba öntve is kifejezzem. Más lányoknál ez jóval kevésbé van így.
- Háát ő... az igazat megvallva nem. Bár nem is túl sok padláson jártam életemben. - ismerem be a kérdés hallatán a padlásról. Ha pedig ez emlékszoba, az azt jelentheti, hogy Paulot és Camillát nagyon szeretheti az anyukájuk, hogy mindent ennyire gondosan megőriz. Nagyon ragaszkodhat hozzájuk, és nagyon szerencsések.
- Tényleg? Akkor biztosan sokat jelenthetnek a családod számára. - vonom le a következtetést, amikor Camilla megemlíti, hogy neki is van, csak éppen C betűs nyaklánca. Annak azért örülök, hogy nem bújik ki az érintésem alól, és most egy kicsit én vigasztalhatom őt. Azonban nem is olyan sokára megjön Camilla anyukája, és átveszi a helyemet, így kénytelen vagyok távozni. De azért Camillát bármikor meghallgatom, ha szüksége van rám. Bár az anyukájára minden bizonnyal sokkal nagyobb szüksége van, mint rám.
- Persze, hogy nem. Rengeteg időnk van. Semmivel sem kell sietni, vagy kapkodni. De szeretném, ha tudnád, hogy én mindig melletted állok, és hozzám bármikor fordulhatsz, az életed minden napján. Nem számít, hogy mi a baj, és nem számít, hogy 16, 26, 36 vagy 66 éves leszel, az én kicsikém maradsz, akit mindennél jobban szeretek. - fog bele kedvesen, lágyan, és halkan. Talán sok minden van, amit bán. Talán az elmulasztott időt leginkább, és talán pont annak állított itt ezen a helyen emléket. Most mégis valami más is van a tekintetében. Józan elhatározás. Bár ezt nehéz lenne még saját magának is szavakba öntenie.
- Inkább utána néhány nappal gondoltam, amikor ők már nászúton vannak, apád is visszatért a munkába, és a kis barátod is haza ment. Amikor végre alkalmunk nyílik rá, hogy időt töltsünk kettesben egymással. Persze még csak most kezdődött a nyár, szóval még rengeteg időnk lesz a szünetben egymásra. Talán el is utazhatnánk valahova mi is, csak kettesben. - fog bele, és dob be egy ötlet egy kis mosollyal. Bár a folytatásra egy aprót sóhajt.
- Szerettelek volna mindettől megkímélni téged, és a bátyádat. Szerettem volna, ha legalább nektek nem kell szenvedni, és boldog életetek lehet. Elég ha én és az apátok szenvedünk. Én tényleg igyekeztem, hogy magamba temessek el mindent egyedül, de nem voltam elég erős és az apátok nem segített az állandó rideg távolságtartásával. Én... nagyon... sajnálom. - fog bele, de most először érezhetően tényleg megremeg a hangja, ahogy egy könnycsepp is legördül az arcáról.
- Bár minden olyan lehetne, mint azelőtt volt. Bár minden visszatérhetne a normális kerékvágásba, de tudom, hogy semmi sem lesz többé ugyanolyan. Azonban szeretném, ha azt is tudnád, hogy küzdök a betegségemmel. Több mint három hónapja nem ittam, és nem is fogok. Soha többé. Néha nem könnyű. Néha nagyon nehéz. Azt hiszem a bátyád, és az apád állandó támogatása nélkül nem is menne. Bár ez nem tartozik rád, de az apáddal mostanában sokat beszélgettünk, és arra jutottunk, hogy kölcsönösen megpróbálunk megbocsátani a másiknak és rendbe hozni a kapcsolatunkat. A családunkat. Már ami maradt belőle. - most talán egy picike reménykedés is kitűnik a hangjából. Bár talán évek óta nem beszélt ennyit egyszerre.
- Igen. Elvesztettem a kisbabáimat, és az ikertestvéremet Clarie-t is. A nyakláncod, az ővé volt. Ő adta neked a keresztelőd napján. Még a nevet is ő választotta neked. Néha annyira emlékeztetsz rá. Pont olyan vagy mint ő. Azt hiszem ő volt az én erősebb és jobbik felem. Azt hiszem innen már kitalálhatod, az E az enyém volt, a G-t pedig együtt csináltattuk Clarie-vel, amikor kiderült hogy ikreket és lányokat várok. Aztán jött az a nap, és minden tönkre ment. - mesél egy ideig, majd egyszerűen feláll és levesz egy albumot a polcról, Camilla elé tegye. Az ő neve van rajta. Ultrahang felvételektől nagyjából egy éves koráig vannak benne képek.
- Nem baj, ha ez most túl sok. Az sem, ha sírsz, kiborulsz, vagy mérges vagy. Adj időt magadnak mindezt feldolgozni. Az esküvőig még van pár nap, utána pedig előttünk az egész nyár. Haladjunk csak lassan. Lépésről lépésre. Az elmúlt években az egyetlen kapaszkodóm az volt, hogy dokumentálhattam a két kicsikém életét. De szeretnék nem csak dokumentálni. Részt is venni benne. - ül vissza végül Camilla mellé.

by **Camilla DiNardi** Vas. Szept. 15, 2024 12:56 pm

Eddie& Camilla

Örülök neki, hogy Eddie nincs kétségbeesve, de azért mégis... A bűntudatot nem lehet elhallgattatni egyik pillanatról a másikra, nem igaz? Nekem pedig elég hangosan mondja a magáét. Kár volt egyáltalán szóba állnom azzal az alakkal. Paulo már az elejétől tudta, hogy mi mindenre képes, én azonban esélyt se adtam neki arra, hogy elmondja, mert fogtam magam és elrohantam. Na és kihez? Hát persze, hogy Matteóhoz! Neki megadtam az esélyt, őt meghallgattam és minden egyes szavát elhittem.
- Nem ajánlanám fel a segítségemet, ha tudnám, hogy kihasználsz - vetem ellen Eddie szavai hallatán. - Hidd el, ha én nem is, de Paulo már mérföldekről kiszagolja, ha valaki csak azért áll szóba velünk, mert ránk szeretne támaszkodni - mosolyodom el a gondolat hatására. Paulo valóban olyan, mint egy vadászkutya ebből a szempontból. - Tőled pedig nem próbál meg távol tartani, szóval nincs gond. Említette volna, ha gyanús lennél, de számomra már az is bőven elegendő, hogy ismerlek. Tényleg bízom benned.
Botorság lenne azt hinni, hogy nincs ember, aki csak a pénzünk miatt barátkozik velünk, de Eddie egyáltalán nem olyan. Nem ő kér tőlem segítséget, hanem én ajánlom fel neki, mert ez így a normális. Ha ő vagy Bella bajban vannak, segítek nekik, hiszen a barátaim és kedvelem őket, nem szeretném tehát, ha bármelyikük is hiányt szenvedne bármiben. És ha van pénzünk, miért ne tehetném meg? Természetesen Eddiet is megértem, nyilván piszkálja az önbecsülését, ha bármit is elfogad tőlünk, hiszen az ember szereti tudni, hogy boldogul és tenni is érte.
- Én pedig majdnem minden tantárgyból kiemelkedő vagyok, bár nem fogok hazudni, akad egy-kettő, amelyben gyengébben teljesítek, pont a bűbájtan az egyik - forgatom meg a szemeimet magamban puffogva. - Szóval tényleg jól jönne a segítséged, még azt se bánom, ha szúnyogokra vadászunk közben. Kellemeset a hasznossal, ugyebár...
Rühellem a kis dögöket, néha aludni se lehet tőlük és mostanában mintha a füstölők se használnának ellenük, szóval ezer örömmel használok ellenük bármilyen bűbájt. Jó, tudom, itthon nem lehet varázsolni, de ha más nem, hát megtanulok célozni és hozzájuk vágok valamit. Akár a pálcámat is. Ha ezek után nyugodtan alhatok, már bőven megérte a dolog.
- Akkor ezek szerint többet kellene kimozdulnom a négy fal közül - sóhajtok egyet, mintegy levonva a következtetést. - Irigyellek téged és Bellát, ti annyira könnyen barátkoztok, de én... megkukolok és legszívesebben láthatatlanná válnék a tömegben. Nem szeretek a középpontban lenni, Bella pedig pont ennek az ellentéte, csakis miatta járok társaságba, de néha elég kellemetlen tud lenni. Legszívesebben egész nap csak vele lennék, mármint ő és én, de neki erre is szüksége van, szóval nem piszkálom miatta. Igyekszem elfogadni, bár néha azért erre-arra hivatkozva le szoktam mondani a programjainkat, amikor nagyon soknak érzem. Nem mintha nem sejtené, de inkább ne mond el neki, kérlek.
Tényleg nem szeretem a nagy felhajtást, a körülöttem lévő sok embert, a hangokat, de Bella kedvéért megteszem, habár szívem szerint a világból is kifutnék olyankor. A négy fal között biztonságos, ott vannak a könyveim és a magam kis világában lehetek, nem kell másokat szórakoztatnom. A társasági eseményekről pedig inkább nem is beszélek, amelyekre apu elrángat engem és Paulót... A műmosoly, a bájcsevej... Ezek mind-mind olyasmik, amik csak a rémálmaimban jönnek elő.
- Mármint az, hogy felszedj? - pislogok kérdőn és némileg talán még zavartan is. Eddie helyes és aranyos, de tényleg csak úgy gondolok rá, mint egy barátra. Ezt pedig nagyon kínos lenne közölni vele pont most, ha ő esetleg többet is szeretne. Azt természetesen becsülöm benne, hogy ebből a szempontból egyáltalán nem hasonlít a többi srácra, de én ilyesmire még nem állok készen.
- Én egyszer-kétszer, de azok mind sötétek, koszosak, tele mindenféle lommal és nagyjából ennyi - fordulok körbe csodálkozva, hiszen alig vagyok képes betelni a látvánnyal. Mintha nem is kellenének emlékek, hiszen minden, amit valaha is átéltem, itt van a közvetlen közelemben. A kedvenc gyerekkori játékaim, a rajzaim, az első mesekönyvem, minden egyes plüssöm, Paulo cuccai mellett. Amiről azt hittem, hogy eltűnt, miután ráuntam, itt landolt, esélyesen anyu jóvoltából.
- Esélyesen Paulónak is van, nem tudom - vonom meg a vállam, ujjaim között a másik két nyakláncot szemlélgetve. - Talán csak fiús és nem is hordja, mert nem olyan típus, aki szereti az ékszereket - töprengek hangosan. Az enyém folyamatosan a nyakamban van, éppen csak elrejtve a blúzom alatt, hiszen igen értékes, pont emiatt nem szeretném, ha bárki is elvenné tőlem. Az természetesen eszembe se jut, hogy mindennek a képességemhez is köze lehet, hiszen nem tudok arról, hogy lélekmágus lennék. Pedig - ha levenném a láncot - sokkal könnyebb lenne számomra másokkal azonosulni.
Végül Eddie távozik és átadja a helyét anyunak, aminek örülök is meg nem is, igazság szerint. Szeretem, hiszen ő adott életet nekem és a testvéremnek, de közben haragszom is rá, amiért évek mentek a semmibe azzal, hogy ideje nagy részét az italnak szentelte.
- Hát persze, hiszen hat éves koromban hozzád egyáltalán nem fordulhattam - fújtatok egyet reszketegen az indulattól és az emlékektől. - A te gyereked akkoriban csakis az alkohol volt, semmi más - állapítom meg, de a hangom továbbra se emelem fel. Nincs miért mérgesnek lennem, hiszen ezek a kőkemény tények. Valamilyen szintem már belenyugodtam és elfogadtam, hogy a családból csakis Paulo az, akiben bízhatok. Aki szeret és megvéd.
- Nem, köszönöm - csóválom meg a fejem elutasítóan. - Szerintem addigra minden ismét megy majd a régiben - szorítom magamhoz az albumot, még erősebben, mint eddig. - Apu újra elutazik, te pedig ismét bezárkózol és "lebetegszel".
Mert így hívom azt, amikor folyamatosan részeg. Valamiért sokkal elviselhetőbb, mint az igazság. Mintha azzal, hogy nem mondom ki, képes lennék meg nem történtté tenni ezt az egészet. Az osztálytársaim csupán annyit tudnak, hogy az anyukám sokat betegeskedik és kész. Még Bellával se osztottam meg az igazságot. Túlságosan szégyellem.
- Az fel se tűnt, hogy mi is szenvedtünk attól, hogy nem vagytok mellettünk? - vonom fel a szemöldököm és keményítem meg magam, hogy még csak véletlenül se sajnáljam meg őt a könnycseppek láttán. - Csakis Paulóra számíthattam, senki másra. Ő segített mindenben és segít a mai napig. Közben neki kellett mindent elviselnie, mert apu szigorúan fogta és te sose keltél a védelmére. Gyanítom, hogy még csak nem is sejtetted - vonom le a következtetést. Sok mindent én se sejtek, de anyu esélyesen még annyit se.
- Ez mind szép és jó, de miért pont most? - teszem fel a kérdést. Nem hiszek a csodákban, de valóban érdekel, hogy milyen szalmaszálat talált magának, amelyben megkapaszkodhat. - Mi történt? - kérdezek rá végül, hiszen győz a kíváncsiságom. Nem sok emlékem van abból az időszakból és ha anyuval történt is valami annak idején, nem igazán rémlik. Még anyu testvére arca se ugrik be előttem hirtelen, pedig nagyon igyekszem...

by **Edmund Swann** Hétf. Szept. 16, 2024 5:13 pm

Camilla & Eddie

Lassanként megtanultam, hogy a kétségbeesés nem sok problémát old meg. Bár hazudnék, ha azt állítanám, hogy néha nem aggódom dolgok miatt. Viszont megoldásokat keresni mindig jobb. Ami meg megtörtént, azon már kár rágódni.
- Ezt jó hallani. Csak nem túl könnyű, ha folyton mások jóindulatától függesz. Bár szerintem a bátyád nem igazán kedvel. - tényleg jó érzés hallani, hogy Camilla bízik bennem, és as bátyja se próbál meg távol tartani tőle. De ettől még elég kínos ez az egész helyzet. Gondolom tényleg sokan akarják őket kihasználni, én pedig nem akarok egy lenni a sorban. Szeretném mindezt viszonozni számukra, csak éppen fogalmam sincs, hogyan tehetném meg.
- Akkor azoknak a szúnyogoknak esélyük sem lesz. - mosolyodom el. Senki nem szereti a szúnyogokat. Szerencsére akad pár bűbáj a tarsolyomban, meg néhány füstölő is. De ami sokkal fontosabb a kis dögöknél, az hogy Camillával együtt is tanulhatunk, és kölcsönösen segíthetünk egymásnak. Ami jó dolog. Tényleg szeretnék segíteni neki, és hát én pont bűbájtanból vagyok jó, és a gyakorlati feladatokból. Valahogy sokkal könnyebben átlátom, hogy mit kell csinálni, mintsem felfogjak egy 5 soros barokk körmondatot a tankönyvben.
- Azért nem mindig könnyű barátkozni. Főleg, ha azt vesszük, hogy aligha vagyok egyenlő a suli sok gazdag úri palántájával. Persze nem panaszkodom. Már az is nagy szó, hogy egyáltalán tanulhatok. Egyébként pedig néha jó a nagy társaság, kell a szórakozás. Néha ki el engedni a gőzt. De megértelek. Néha tényleg sokkal jobb visszavonulni egy csendes kis zugba. Bár az árvaházban aligha van olyan. Bella miatt pedig ne aggódj. Szerintem ezt ő is tudja. Egyébként olykor még ő szeret visszavonulni, hogy négyszemközt maradhasson az újonnan készülő kis társasjátékaival. - mondom a felvetés hallatára. Ez tényleg kettős dolog. Az embernek szüksége van barátokra, és társaságra. Néha jó kilépni a szobánk falai közül, és kizökkenni a megszokásból Néha viszont mindenkinek szüksége van rá, hogy visszavonulhasson egy kicsit. Igaz, az árvaházban ez néha csak elég bajosan sikerül. Főleg, ha a kisebbek folyton a nyakadon vannak, hogy mutass még egy trükköt, olvass fel még egy mesét, labdázz velük még egy kicsit.
- Hazudnék, ha azt mondanám, hogy sosem jutott eszembe... De tudom, hogy az olyan lányok, mint te sokkal jobbat érdemelnek, egy olyan utolsó, csóró lúzernél, mint én, aki csak bohóckodással hívja fel magára figyelmet. Ezen kívül, mint mondtam, én igyekszem tiszteletben tartani mások érzéseit. Semmit sem akarok, amit te nem, vagy amire nem érzed késznek magad. - válaszolom meg komolyan a kérdést, bár némileg tartok is Camilla reakciójától. Talán most rontottam el éppen mindent. Hiszen szerencsétlen lányt csak most használta ki az a görény, és még túl friss lehet ez a rossz élmény. A sebek gyógyulásához mindig idő kell. Én egyébként sem remélhetek többet barátságnál, és nem is remélek. Tudom, hogy Camilla és a családja egy egészen más világot képvisel.
A padlás tényleg furcsán tipp-top hely. Mármint tényleg dohos, sötét és koszos helyeknek képzeli általában az ember. Ez viszont egészen kellemes, és nagyon tiszta. Jóformán nagyobb és szebb, mint az egész lyuk együttvéve, ahol most Autumnel húzzuk meg magunkat. Bár szerintem már a nappali is nagyobb volt annál, vagy az a pazar iroda, ahol Paulo faggatott.
- Vagy csak nem látszik az öltönye alatt. - tippelek egyet, ami Paulot, és a nyakláncot illeti. Elvégre én se mutogatom fűnek-fának az aranyozott zsebórát, ami az apukámé volt. Ez az egyetlen értékes holmi, ami rám maradt, és ezért nagyon sokat jelent. Nem viselném el, ha csak úgy elveszteném, vagy ellopnák. Az árvaházban, ahol senkinek semmije, nos sose tudni. Még akkor sem szeretnék megválni tőle, ha tudom, hogy azzal ha eladnám mérföldekkel sokkal könnyebb anyagi helyzetbe kerülnénk a nővéremmel. Viszont az óra létezéséről csak Autumn tud, és nem híresztelem rajta kívül másnak. Talán Paulo is hasonlóan lehet, ha van ugyan ilyen nyaklánca. De persze nem találgatok túl sokáig, amikor megjön Camilla anyukája.
- Talán nem vagyok olyan tökéletes anya, mint amilyen szeretnék lenni. De hidd el, mindig is te és a bátyád jelentettetek számomra mindent. Ezért is dokumentáltam minden egyes apró részletet az életetekből. Ez volt az egyetlen kapaszkodóm egy szörnyű életben, amiben már nem nevezhettem magam még csak igazi nőnek sem, nemhogy feleségnek, vagy anyának. Ebben pedig apátoknak is jócskán volt szerepe. A kapcsolatunkból a végére nem maradt más, mint egymás vádlása, és hibáztatása mindenért. Persze nem kenhetek rá mindent, az nem volna igazságos. Nekem is lehetett volna annyi bátorságom, hogy foglak a bátyáddal, és elhagyom őt. Visszaköltözöm Amerikába veletek, nélküle, akkor amikor rosszul bánt velem. Azonban rettegtem, ha megteszem, megtalál és örökre elvesz tőlem titeket, és soha többé nem láthatlak. Így legalább figyelhettelek, és így az életetek része lehettem. Ez tartott életben, és adott reményt. Minden nap. De nem volt könnyű elviselni. Kellett... valami, hogy ne emlékezzek a sok szörnyűségre, és így titeket is megvédhesselek tőle. Mostanra viszont beláttam, hogy ezzel csak problémákat halmoztam az amúgy is tetemes számú problémánkra. Sajnálom. - most valahogy egyszerre tűnik megtörtnek, szomorúnak, és mégis bizakodónak. Talán csak szüksége van rá, hogy végre kibeszélje ezt a sok szörnyű dolgot magából, mint egy rég elfojtott mérget.
- Én azért szeretném, ha együtt töltenénk a nyarat. És egyszerűen csak örülnénk ennek. Az együtt töltött időnek. Annak, hogy itt vagyunk egymásnak. Szükségem van a tudatra, hogy képesek leszünk minden rosszat magunk mögött hagyni, mint egy rossz viharfelleget, és ismét képesek leszünk rá, hogy igazi, szerető, és boldog család legyünk, amilyenek régen is voltunk. Állandó utazás, és távolságtartás, és "lebetegedés" nélkül. Soha többé nem térünk vissza oda, ha már magunk mögött hagytuk. Én pedig mindent megteszek, hogy magunk mögött hagyhassuk végre. - egyszerűen lehet nem fogta fel, hogy Camillának mennyire nehéz lehetett a barátai előtt titkolózni, bár ha azt vesszük nem is hazudott. Hiszen a feldolgozatlan gyászból, félelemből, és rettegésből adódó depresszió, és alkoholizmus, valóban súlyos betegségek, amik már sok családot végleg töretettek. Kivéve ha megpróbáltak kilépni belőle, és újrakezdeni. Ahhoz viszont erőre van szükség. Most talán sikerül Camilla anyukájának is megtalálni ezt az erőt. Bár a családja támogatása nélkül aligha jut vele bármire is.
- Talán rosszul, de azt gondoltam, hogy így védhetlek meg legjobban, attól, hogy nektek is szenvednetek kelljen, ha már amúgy sincs jogom, hogy anyának nevezzem magam, és valódi része legyek az életeteknek. Közben pedig pont ettől szenvedtem a legjobban. Bármennyire is szerettem volna közelíteni hozzátok, úgy éreztem nincs jogom többé hozzá. Így legalább a saját problémáimtól, és rossz házasságomtól meg akartalak védeni. Tévedtem. Önmagamról, rólatok, és nagyon sok mindenről. Nem mondhatok mást, mint hogy nagyon sajnálom, és hogy ezentúl másképpen lesz. Bízhatsz bennem, és itt vagyok. Bármikor bárkivel szemben megvédenélek. - mondja, miközben az albumra téved a tekintete, amit Camilla annyira szorosan ölel. Aztán feláll és idehozza Camilla babakori albumát, és felé nyújtja.
- A 8. oldal. Keresztelői képek. - mondja csendesen. Ha pedig a lánya felnyitja az albumot az említett oldalon, a saját baba kori keresztelőjén készült képeket pillantja meg. Pontosabban azokat, amelyek olyanok, mintha az édesanyjából szó szerint kettő lenne minden egyes képen.
- Bár ne tudtam volna. Bár meg tudtam volna védeni minden alkalommal a bátyádat. De ez csak néha sikerült. Az apád... nos elég makacs ember, ha az elveiről van szó. Így csak néha voltam képes az útját állni, hogy én "viseljem el" a haragját. Megtettem volna minden egyes alkalommal, de volt, hogy semmit sem tehettem. Legalábbis ezt hitette el velem. Ezért is akartam elhagyni. Néha össze is csomagoltam. Paulo és a te holmidat is, de aztán mégsem voltam képes megtenni. Most pedig úgy érzem már értelme sem lenne. - mondja csendesen. Bár talán ez csak anyára és fiára tartozik. Bár kérdéses, hogy Paulo mit tudhat. Talán többet, mindenről, mint amit elárul.
- Talán egyszerűen belefáradtam, hogy külső szemlélő legyek a saját, a gyerekeim, és a jövendő unokáim életében is. Talán ez már nem elég. Lehet, hogy az apád is rájött, hogy ő sem ártatlan, és neki is meg kell változnia. Egyszerűen itt az ideje, hogy mindannyian megváltozzunk, mielőtt végleg széthullik a családunk, és pont azt veszítjük el, ami a legértékesebb. A gyerekeinket, és az unokáinkat. Márpedig én valódi része akarok lenni az életüknek. Olyan anya, és nagymama akarok lenni, amilyet megérdemelnek. Akit őszintén szerethetnek, és akire mindig számíthatnak. - ad meg egyfajta választ. Bár talán ennyi még nem lesz elég. Kezdetnek viszont talán jó lehet. Legalábbis ennek a reménye csendül ki a szavak mögül.

by **Camilla DiNardi** Szomb. Szept. 21, 2024 5:12 pm

Eddie& Camilla

- Paulo? - lepődöm meg Eddie feltételezése hallatán, de magamban legbelül csupán jót derülök a dolgon. Fura, hogy valaki ennyire tart az én bátyámtól, noha a megfelelő szavakkal majdhogynem falra lehet kenni. Bár, be kell látnom, ez inkább a lányok esetében működik, Eddie aligha lenne képes bármit is elérni nála annyival, hogy a fülébe duruzsol. - Nos, ha van is valami, az leginkább amiatt, mert félt engem - vonom meg a vállam hanyagul, noha jól esik a tudat, miszerint a nagymenő ügyvéd úr, akinek lassan saját családja lesz, nem feledkezett meg az egy szem húgáról sem. - Sose szerette a fiúkat a közelemben, minden srácra gyanakodva nézz, ne vedd magadra - hozom fel az egyetlen olyan tanácsot, amely jelen pillanatban eszembe jut és talán hasznos is lehet Eddie számára. - Különben is... az én barátom vagy, nem az övé - szegem fel végül a fejem dacosan és játékosan szigorú tekintettel. - Soha, egyetlen alkalommal se szóltam bele abba, hogy kikkel barátkozik, szóval ugyanezt elvárom tőle is.
Pedig a bátyámnak akadnak fura barátai, ez tény. Ahogy az is, hogy minderre szüksége van a szakmájából kifolyólag. Sokféle emberrel kell jóban lennie, akik közül néhányat nekem is bemutatott már az évek folyamán, habár az igazán veszélyes figuráktól mindig is távol tartott. Nem állítom, hogy mindegyiket kedveltem, de voltam olyan kedves és szemet hunytam a bogaras érdekkapcsolatai felett. Ezek után tehát annyira talán nem is meglepő, hogy hasonló cselekedetet várok el tőle is.
Eddie és én annyiban nagyon is hasonlítunk egymásra, hogy mindketten szeretünk segíteni másokon. Ez esetemben ugyan kimerül abban, hogy néha adok némi pénzt a kéregetőknek, noha már az is eszembe ötlött, hogy a kinőtt ruháimat a rászorulóknak adományozom, de azoknak valahogy folyamatosan lábuk kél. Egyik nap még ott vannak a szekrényben, másnap már nincsenek. Fura, de komolyan... Mintha egy kismanó szelektálná és kidobná őket. Esetleg valamiféle bűbájt szórhatott rájuk valaki, hogy - amint nincs szükségem rá - térjen vissza valahova. A valahova azonban hatalmas rejtély, fogalmam sincs, mit takarhat tulajdonképpen.
- Szomorú, hogy sokan csak akkor állnak szóba veled, ha a rangod és a családneved megfelelő számukra - kámpicsorodom el egy röpke pillanatra. - Bár, igazság szerint nekem se lenne ennyi barátom, ha nem az lennék, aki vagyok - vonom le a következtetést. - De hidd el nekem, sokkal fontosabb a minőség, semmint a mennyiség. Mégis mit érsz a hamis barátokkal, akik a bajban magadra hagynak? - próbálom meg kissé jobb kedvre deríteni Eddiet. - Társasjátékok - hangsúlyozom a lényeget. - Aminek pont az a lényege, hogy többen játszhassanak együtt. Ő még akkor is ezen töri a makacs buksiját, amikor a szobája magányára vágyik.
Hogy irigylem-e emiatt? Igen. Bella mindig is könnyen barátkozott, Eddiet pedig ugyan akadályozza az anyagi helyzete, de akkor is szerencsések. Nekem ez nem adatott meg. Világéletemben félénk, visszahúzódó kislány voltam, aki csakis Bellával érezte jól magát. És valamilyen szinten igyekszem viszonozni számára azt, hogy még a rossz tulajdonságaim ellenére se fordított hátat számomra és hagyott cserben. Ez az egyik oka annak, hogy elmegyek vele nagyobb eseményekre is, noha a hátam közepére se kívánom egyiket sem. Csakis Bella miatt teszem.
- Eddie, én... - keresem a megfelelő szavakat és egyelőre köpni-nyelni se vagyok képes döbbenetemben. Ahhoz képest, hogy azt hittem, Bella az, aki tetszik neki, letaglóz a hír. - Én... - hebegek és csak állok lefagyva a helyemen. - De mégis miért vagy ilyen magaddal? - nyögöm ki az első mondatot, amely szembejön velem, amint észbe kapok. - Nem vagy lúzer! - csóválom meg határozottan a fejem és valóban ez az őszinte véleményem róla. - Egy nagyon helyes, rendes fiú vagy, akivel bárki boldog lehetne, de én nem hiszem, hogy megérdemelném azt, amit irántam érzel vagy érezni gondolsz - vallom be kelletlenül. - Már csak azért sem, mert miattam kerültél ekkora bajba. És ne gyere azzal, hogy Matteo tette, mert ez nem igaz. Ha lett volna annyi eszem, hogy nem állok szóba vele, talán te se öntötted volna képen egy pohár borral - sóhajtok egy hatalmasat gondterhelten. Jól esnek Eddie szavai és igenis örülök annak, hogy így gondol rám, de tényleg nem érzem úgy, hogy bármilyen szinten is megérdemelném a szeretetét. Szerelmét... Nem is tudom, mi lenne erre a legmegfelelőbb szó jelen pillanatban.
- Nem tudom... Paulo nem egy hencegő fajta, de fontos számára a család, szóval igen, esélyes, hogy ő is hordja, csak nem teszi közszemlére - adok igazat Eddienek, immár a padláson, amely tele van régi emlékekkel. Az aranylánc láthatóan drága ékszer, ugyanakkor nekünk más miatt fontos. Jelentése van, egy szalmaszál a múltba, amikor még minden annyira jó volt. Eddie azonban nem sokkal később távozik, a helyét pedig anyu veszi át, mintegy emlékeztetve engem arra, hogy kit és mennyit vesztettem személyében az ital miatt. Csúnya dolog ugyan, de be kell látnom magamban, hogy fájdalmas őt józanul, a régi fényében látnom. Ez az énje évekre kiesett az életemből és emiatt valamilyen szinten dühös vagyok, szóval nem, most aligha leszek empatikus.
- Milyen egy tökéletes anya? Milyen szerettél volna lenni? - emelem fel kérdőn a tekintetem és ezúttal valóban érdekel a válasza. Mégis miféle kép élt magában erről a szerepről? - Nekünk nem volt kapaszkodónk - fújtatok egyet indulatosan. - Mi csakis egymásra számíthattunk, holott éltek a szüleink. És igen, lehetett volna, ebben egyetértünk. Talán sokkal jobb életünk lett volna abban az esetben. Tudod, inkább egy csonka család, semmint egy egész, ami olyan, mintha nem is lenne - mondom ki hangosan a gondolataimat. - Lehet, jobban jártunk volna Amerikával. Ha apu nem is, te biztos mellettünk lettél volna, de így... - csóválom meg a fejem, hiszen képtelen vagyok folytatni. Olyan volt az egész, mintha nem is lett volna anyánk. Az ital elvette tőlünk.
- Én nem hiszem, hogy ez így működne - szólalok meg kissé bizonytalanul. Jó lenne? Kétségtelenül. Mégis, mára már kinőttem a gyerekmesékből. Nem hiszek abban, hogy mindezt csak úgy magunk mögött hagyhatjuk. Mert nem. Túl sok a seb, amit anyu "hobbija" okozott bennünk. - És így csupán attól kellett szenvednünk, hogy iszol. Sokkal jobb, tényleg - nevetem el magam némileg reszketegen, bár az albumot, amelyet felém nyújt, zokszó nélkül átveszem tőle, majd kíváncsian lapozok az említett oldalra. - De ha tudtál róla, miért nem léptél? - vonom fel a szemöldököm kíváncsian. - Vagyis minden a születendő unokád miatt van - ejtem le a vállam csalódottan. Sejthettem volna... Paulo és én semmit se jelentettünk soha, mire is számítottam? Miattunk nem tette le az italt, de amint Paulo bejelenti, hogy gyereke lesz, anyu is döntésre jut. Mondanám, hogy jellemző, de már kár idegelnem magam rajta.
- Nyilván felesleges a kérdés, de ő lenne Claire? - emelem fel a kezemben lévő albumot és mutatok rá vagy az anyámra vagy Claire nénire, igazság szerint még én se tudom, melyikük melyik. Egyszerűen csak szeretném egy kicsit elterelni a gondolataim ama tényről, hogy anyu változását leginkább Paulo gyereke hozta meg számunkra. - Mesélj róla... Milyen ember volt?
Mert valóban érdekel, kíváncsi vagyok. Hogy ő és anyu milyenek voltak, amikor még nem következett be az a bizonyos katasztrófa, amely évekre éket vert a családunkba.

by **Edmund Swann** Szer. Szept. 25, 2024 1:17 pm

Camilla & Eddie

- Igen, ebben lehet valami. Néha én is féltem Autumn-t. - mosolyodom el. Azt hiszem ennek így is kell lennie. A testvérek vigyáznak egymásra. Teljesen mindegy hány évesek, vagy éppen saját családot alapítanak-e? Mert a család része marad a testvérünk. Bárki bármit mond is. Mindig össze fogunk tartani. Szóval, megértem ha Paulo félti a kishúgát.
- Azért nem ártana, ha nem nyársalna fel a tekintetével, ha véletlen meglát. Valahogy az a fura érzésem, mintha folyton belém akarna látni, nem legilimentor véletlen? - vagy csak én vagyok túl paranoiás. Bár annak határozottan örülök, hogy Camilla a barátjának tart, és még a testvérével szemben is képes lenne kiállni értem. Bár az igazat megvallva, már az is furcsa, hogy Paulo hajlandó volt fogadni a házában, és nem dobott ki rögtön. Sőt még állást is ajánlott. Amiért azt hiszem mindig hálás lehetek. Tartozok neki eggyel.
Szeretek segíteni az embereknek. Bár esetemben a pénz az egyetlen dolog, amit nem adhatok. Ellenben ki tudja, talán egy kis kedvesség, Camilla esetében egy kis apró is megváltoztathat egy életet. Ki tudja, talán egy nap a jó cselekedeteink visszatalálnak hozzánk.
- Talán igazad lehet. Én sosem hagylak cserben, ígérem. - mondom nagyon is komolyan. Ha Camillának bármikor is szüksége lesz rám, én biztosan mellette állok majd. Bármiről is legyen szó, ha tudok, akkor segítek majd neki. Ez biztos.
- Persze, szereti a játékokat, és a játékfejlesztést. Szerintem nagy jövője van benne. De azért neki se lehet egyszerű, és könnyű élete, apa nélkül, egy olyan anyával, aki csak rivallókat küldözget neki éjjel-nappal. Szerintem bőven van, amit nem mond el nekünk. Néha csak azért kell a társaság, hogy eltereljük a figyelmünket arról, amire nem szívesen gondolunk. Néha én ezt csinálom. - vallom be őszintén. Néha a legnagyobb társasági emberek a legmagányosabbak. Én azon se csodálkoznék, ha Bella pont az irigyelné Camillától, hogy neki nincs szüksége a nagy társaságokra, hogy elnyomja azt, amire nem akar gondolni. Beéri pusztán pár igazi barát, alkalmi társaságával.
- Milyen? Őszinte? Csak belátom, hol vannak a korlátaim. Legalábbis, most még. - mosolyodom el szomorkásan.
- Akkor most melyikünk is milyen magával? - kérdezek vissza Camillára, amikor arról beszél, hogy nem érdemli meg azt, amit érzek, vagy érezni vélek iránta.
- Nagyon jól esnek a szavaid, de nem csak rám igazak. Te megérdemelsz egy kedves, figyelmes, és törődő remek srácot, aki a tenyerén hordoz, és mindent megad számodra, amire csak vágysz. Vagy még többet is. Olyasmit is, amit én sosem tudnék. A legjobbat érdemled, mert te is jó vagy. - mondom ezúttal nagyon is komolyan. Camilla értékes lány, és ezt neki is tudnia kell. Gyönyörű, okos, tehetséges, kedves. Az ilyen lányoknak csak a legjobb járhat.
- Pedig pontosan így van. Ez az ő hibája, nem a tiéd. Egyébként erre nem vennék mérget. Ha nem miattad, lehet megtettem volna a másik jónéhány lány miatt, akiket csak szédít, és átver. Szerintem egy lány sem érdemli meg, hogy így bánjanak vele. - a lényeges különbség köztem, és az között a srác között, a pénzen és a nyilvánvaló dolgokon túl, hogy én sosem szédítenék egy lányt sem, hogy aztán ejtsem, amikor ráuntam. Ez nem valódi, és nem is helyes. Senki sem érdemli meg, hogy így bánjanak vele. Legalábbis engem erre neveltek a szüleim. Lehet egyik lány iránt sem éreztem semmit, akiket Matteo az orrom előtt szédített - Camilla kivételével - de én legalább nem is hazudtam volna nekik erről.
Ami a nyakláncot illeti, valószínűnek tartom, hogy így van. De erre már csak egy egyetértő bólintással válaszolok, mert megjön Camilla anyukája, aki talán jobb, és mélyebb válaszokkal szolgálhat, mint én.
- Nem tudom. Már nagyon régen nem éreztem úgy, hogy jogomban áll feltenni ezt a kérdést magamnak. Talán csak néha szeretnék visszamenni az időbe oda, ahol még fülig szerelmes, naiv. álmodozó lányként mentem hozzá a szintén naiv, idealista, nagy világmegváltó tervekről álmodozó kezdő ügyvédbojtár fiúhoz. Aki imádta vízilabda meccsekre hordani a kisfiát, matek házit írni vele, állatkertben sétálni a kislányával, este meséket, és történeteket mondani nekik. Jó részüket én találtam ki. Paulo imádta a történelmet, a csatákat, és hősöket. Veled mindig állatos mesekönyveket kellett nézegetnem. Nem voltál hajlandó elaludni, amíg nem meséltem el a kedvenced a csintalan kiscicáról. Aztán betakartalak, és pillangókról énekeltem altatódalt. Tortát sütöttem a szülinapotokra, és zsúrt szerveztem a többi környékbeli kisgyerekkel. Az ötödik szülinapodra kibéreltünk egy pónit, egész nap szinte le se lehetett imádkozni róla. Paulonak azzal kellett fenyegetnie, hogy egyedül eszi meg az egész tortád. Közben az apáddal arról beszélgettünk, hogy talán be kellene íratnunk téged lovagló órákra. Szerettem azt az életet. - kezd mesélni róla, halkan és egy kis nosztalgikus mosollyal. De van ebben valami mély fájdalom is. Ugyanakkor Camilla számára valahogy ismerős lehet, hogy miért szereti annyira az állatokat, talán a patrónusa is a régi altatódal miatt lett pillangó? Lehet a régi mesék miatt gyűjti be az összes kóbor állatot a környékről, és próbál gazdit találni neki? Talán ez lett volna az emlék, amibe kapaszkodni próbáltak mindketten?
- Nincs olyasmi, amitől az apád, vagy én ne védenénk meg, vagy amiben ne segítenénk. A múlton talán nem változtathatunk. Mindketten követtünk el hibákat. Főleg egymással szemben, bár azt egy percig sem akartuk, hogy ez rátok is hatással legyen. Bár ez kevés, de a magunk tökéletlen módján próbáltunk megóvni. Az igazán rossz dolgoktól talán sikerült is. Bár a bátyád mostanában igencsak kísérti a sorsát. Félek, hogy baja esik majd. Az apátok is ettől fél. Ez nem olyan egyszerű. Ezért elhagyni sem volt egyszerű. Most pedig nem lenne jó. - ezúttal pedig valódi félelem van a hangjában és a tekintetében. Olyasmi, amit tudhat, de nem beszél róla, mégis halálra rémíti. Akkor pedig meglehet még talán Amerika se lett volna elég messze.
- Próbáljuk helyre hozni a dolgokat. Megvédeni titeket. Józannak kell lennem. Visszamegyek dolgozni is. Igen, akkor talán segíthetek még. Igen, akkor talán, minden olyan lesz mint régen. Nem kell többé félni. Így lesz. Csak még egy kicsike idő kell. Addig még tarts ki, jó? Aztán megint boldogok leszünk együtt. Jó lesz? Elmehetünk a különleges állatrezervátumokba kirándulni, ha szeretnél. Mi együtt. - mondja lelkes bólogatással. Úgy, mint aki valójában saját magát győzködi erről, a temérdek pánikszerű félelme ellenére. Akárhogy is, biztosan hatalmas erőfeszítés lehet tőle, hogy egyáltalán beszéljen erről. Hogy ne pattanjon fel, és keressen egy újabb alkoholos üveget. Mégsem mozdul meg, amíg az albumot nem hozza ide.
- Őt is féltem, nem most kellene jönnie, még nincs itt az ideje. Előbb rendbe kell hoznunk a dolgokat, amiktől téged, és a bátyádat is mindig féltettem. Nem akarok többé félni. Érted? Nem bírom tovább a rettegést. Apád megígérte, hogy véget vet neki. Örökre. Hogy itt lesz, és boldogok leszünk. Mind együtt, igazi családként. Annyi időnk lesz egymásra, amennyit csak akarsz. Minden jó lesz. Ígérem. - talán közre játszott az unoka is, de egyre inkább úgy tűnik, hogy a rengeteg félelem, ami felgyűlt ezek közt a falak közt az igazi ok. Meglehet Camilla édesanyának szembe kell nézni a rengeteg rettegéssel, és a saját démonaival. Azokkal is, amiktől leginkább a gyerekeit próbálta védeni a maga szerencsétlen, és rosszul megválasztott módján. Meglehet itt sokkal nagyobb dolgok vannak a háttérben, mint amit eddig Camilla, vagy akár Paulo sejteni vélt.
- Clarie... olyan, mint te. Nagyon hasonlítotok. Jól kijöttetek volna. Szerette az állatokat, romantikus kis tini lányos történeteket írogattunk egymásnak. Egy kis játék volt kettőnk közt, amikor annyi idősek voltunk, mint most te. Remélte, veled is folytathatja. Az elméleti tárgyak jobban mentek neki a suliban, mint a gyakorlat. Bár sok időt töltött a könyveivel egyedül a szobájában, de mégis nagyon empatikus volt, és kedves. Néha azokkal is, akik nem érdemelték meg. Mindenkiben csak a jót akarta látni. Szerinte mindenkinek jár második esély. Az ő ötlete volt, és ő győzte meg az apádat, hogy nyissák meg az ingyenes jogsegély irodát a szegény negyedben, ahova mostanában Paulo is annyit jár. A neve is ezért lett "Második esély". Az apáddal rengeteget dolgoztak együtt rajta. Clarie jó szociális munkásként hozta az ügyfeleket, apád a jogi tudásával kijárta nekik az igazságot, én pedig foglalkoztam az alapítvány könyvelésével, adomány szerzéssel, pénzügyekkel. Tökéletes volt. - fog bele a mesélésbe. A fényképre pillantva pedig csak bólint egyet. Valami módon Camillának sikerült eltalálnia, hogy a két szinte teljesen egyforma nő közül melyik is Clarie.
- Tudtad, hogy abban a családban, ahol felmenők közt már előfordultak iker terhességek, ott a jelenlegi fiatal generációnak sokkal nagyobb az esélye az iker terhességre, mint a normál családokban? Legalábbis, ha kétpetéjű ikrekről beszélünk. Könnyen lehet egyszer Paulonak, vagy neked is, vagy akár mindkettőtöknek lesznek ikreik. Az nagyon jó lenne. Boldog lennék. - teszi fel a kérdést váratlanul. Úgy tűnik az ikrekkel kapcsolatos statisztikákban nagyon is otthon van.

by **Camilla DiNardi** Szomb. Szept. 28, 2024 11:05 am

Eddie& Camilla

Szögezzük le, Paulóért én is a tűzbe mennék a mai napig is. Hiába hiszi magát nagymenő ügyvédnek, aki minden akadályt sikerrel vesz és hiába lépett hivatalosan is a felnőtt korba, attól még a bátyám marad. Ha egy fokkal fenyegetőbb lennék, még Melindával is eljátszanám azt a bizonyos "ha meg mered bántani..."-típusú beszélgetést, de azt hiszem, esélyesen nevetőgörcsöt kapna csupán az ijedtség helyett. Szerény személyem általában még a légynek se képes ártani, lássuk be. Mégis, ha Paulót érné valami, azonnal kibújna belőlem a védelmező énem és hiába lennének az esélyeim egyenlőek a nullával, akkor is ölre mennék azzal, aki ártani merészelt a testvéremnek.
- Legilimentor? - hökkenek meg egy pillanatra Eddie kérdése hallatán, majd csóválom meg a fejem: - Nem hiszem, bár ebben lehet valami - esem gondolkodóba. - Néha nekem is olyan érzésem van, mintha belém látna. Általában mindig egy lépéssel előttem jár, mintha olvasna a gondolataimban. Bár, ez annak is köszönhető, hogy születésem óta ismer engem. Szerintem tudnék róla, ha az lenne... - harapok bizonytalanul az ajkamba. Azért lássuk be, Paulónak nyilván az az érdeke, hogy senki se tudjon erről. De mégis mi oka lenne rá, hogy ezt még előttem se fedje fel? Eszem ágában sincs elárulni, főleg egy ilyen előnyt nem. Nem bízna bennem? Vajon mit felelne, ha kerek-perec nekiszegezném a kérdést? Letagadná? Elismerné? Azt hiszem, ezek után el kell majd beszélgetnem vele, amint kissé leülepedik benne is ez a zűrös időszak. Az esküvő, a baba, anyu szokatlan és fura viselkedése... Egyelőre ezek élveznek elsőbbséget.
- Talán még majd egy boltot is nyithat Rómában. A pénzük meg van hozzá. Már csak az a kérdés, hogy az anyja mennyire örülne ennek... Szerintem ő más pályán sokkal, de sokkal szívesebben látná Bellát. Igaz, hogy a rengeteg gyerek közül éppen csak akad egy, aki majdnem mindennek megfelel - célzok itt természetesen Diegóra, aki - azt hiszem - a kedvenc. Jó, mondjuk ő rendesen hozza is a gazdag ficsúrt az anyja előtt és igyekszik úgy tetszelegni, hogy neki a kedvében járjon, de az iskola falain belül eléggé elengedi magát, amit én teljes mértékben meg is értek. Egyébként rendes gyerek és titkolja ugyan, de mugli származásúakkal is barátkozik. - Hát, ha valóban ez a helyzet, akkor Bella mesteri szinten űzi ezt a játékot - komorodom el egy pillanatra, miközben belegondolok abba, mi minden lehet náluk is otthon. - Azt mondjuk szavak nélkül is ki tudtam találni, hogy az anyja nem éppen könnyű eset, de azt hiszem, ez a legtöbb aranyvérű családban mindig így van - állapítom meg. - Valahogy a szülők egyik tagja mindig azt a vaskalapos felfogást képviseli...
Bella nem szeret korlátok között élni, ennyire azért ismerem. Ebből a szempontból elég szerencsétlen családba született. Valahogy a Vivantik körül mindig is ott volt egy titokzatos aura, amelyet nem tudok hova tenni és amelyről nem tudom, hogy Eddie észrevette-e. Mintha olyasmi is lenne a felszín alatt, amiről végképp nem ejthetnek egy szót sem.
- Pesszimista - javítom ki Eddiet, amikor pedig rám terelődik a szó, válasz nélkül csóválom meg a fejem. Oké, néha én is tudok szigorú lenni magammal szemben, ezt be kell látnom. De Matteo után nem hiszem, hogy foglalkoznom kellene a fiúkkal. Eddie persze nem ő, nem is érdemli meg, hogy egy kalap alá vegyem vele, de kell egy kis idő, amíg tisztán látom a dolgokat. Utána talán kettőnkről is szót ejthetünk. Mondjuk, fogalmam sincs, lenne-e a dolognak jövője, elvégre jelenleg inkább barátként gondolok rá és ha ez így is marad, nem megyek bele semmibe sem.
- Gondolom, az zavar, hogy én gazdag, te pedig... kevésbé gazdag vagy - bököm ki némi habozás után a nem annyira sértő jelzőt. - De szerintem ennek nem szabad számítania, ha két ember szereti egymást, de erre majd te is rájössz - vonom meg a vállam. Eddie még fiatal, érthető tehát, ha valamilyen szinten azt hiszi, hogy egy lány csakis akkor lehet boldog, ha minden szempontból elkényeztetik. Persze, én se vagyok idősebb, egész egyszerűen anyagilag biztonságos életem van, így kívülállóként szemlélve pedig úgy gondolom, hogy egy szerelemben ez nem lehet akadály. Ha pedig Eddie tényleg nagyon szerelmes lesz, talán ő is meg fogja látni.
- Nem, ebben igazad van. De azért jól esik, hogy miattam tetted meg - mosolyodom el egy röpke pillanat erejéig. - Nagyon bátor voltál - teszem még hozzá, elvégre nem sokan akadnak, akik ujjat mernek húzni Matteóval. Gazdag és befolyásos családból való, Paulóhoz hasonlóan ügyvédnek készül és igen, nekem a rendes arcát mutatta, de az iskolában nem éppen jó a hírneve, mint később az kiderült számomra is. Körbe kellett volna kérdeznem, mielőtt szóba állok vele, de nem hiszem, hogy a rózsaszín ködöt bármi is feloszlathatta volna.
- Én ezek közül már nem sokra emlékszem - ismerem el szomorúan és kissé feszengve, amikor anyu nosztalgiázni kezd. - Van néhány foszlány, de a legtöbbjét már rég elfelejtettem. De a patrónusom egy pillangó - árulom el őszintén. Talán erről nem is tud, hiszen évek óta be van zárkózva a szobájába és ki tudja, nyomon tudott-e minket követni. - És bestiákkal szeretnék foglalkozni - csillan fel a szemem egyetlen másodperc alatt. - De a rendezvényszervezés is foglalkoztat valamilyen szinten. Még az is lehet, hogy bestiáknak szervezek majd születésnapi zsúrokat - vetem fel az ostoba ötletet, de valamilyen szinten kezd engem is elönteni a nosztalgia. Sajnálom, hogy már felnőttem és ezeknek a helyét átvette anyunál az alkohol és az üres üvegek.
- Kísérti a sorsát? - rezzenek össze némileg riadtan. Paulo bajban lenne? De nekem miért nem szólt erről senki sem? - A munkája miatt, igaz? Mi történt? - kezdem faggatni anyut és már egy pillanatig se izgat, hogy nekem igazán dühösnek és hajthatatlannak kellene lennem. A bátyám feletti aggodalom mindent felülír. - Valaki megfenyegette? Matteo volt az? - zúdítom anyu nyakába a kérdéseimet, még azelőtt, hogy jobban átgondolnám őket magamban. Matteo talán rászállt Paulóra? Elvégre, a Zimmer-ügy alapból bökte a csőrét, mellette pedig kikosaraztam, Eddie meg képen öntötte. Ezek után nyilván vért akar...
- Mit dolgoznál? - pislogok zavartan, hiszen nem igazán rémlik, hogy anyu valaha is dolgozott volna, de az bizonyos, hogy elég magas végzettsége lehet, hiszen apu szerintem nem állt volna össze olyasvalakivel, aki az ő szemében nem számít "értelmiségnek".
- Érzem, hogy túl sokat kérdezek, de mégis miféle rettegés? - ráncolom értetlenkedve a homlokom. - Mitől kellene félnünk? Miről beszélsz? - faggatom tovább, hiszen az egy dolog, hogy nem a legszebb a családi életünk, de én soha életemben nem rettegtem semmitől sem, hiszen nem volt rá okom. Anyu pedig itt és most úgy beszél, mintha mindannyiunk élete ténylegesen veszélyben forogna. Mégis mi folyik itt? Az oké, hogy a szülők szeretnék megvédeni a gyerekeiket, de messze nem vagyunk életveszélyben. Jó, az ügyvédi szakma nem egy életbiztosítás és vannak haragosaink, de eddig nagyjából sikerült elkerülnünk a komolyabb helyzeteket.
- Kísértetiesen hasonlítottunk ezek szerint személyiségileg - állapítom meg, miközben azért egy kissé a hideg is kiráz. Anyu teljes mértékben engem írt körül ezzel, ami azért némileg ijesztő. Ha nem éltem volna már akkor, amikor Camille meghalt, akár még azt is mondhatnám, hogy bennem született újjá ezzel.
- Nem. Nem tudtam - csóválom meg a fejem az információ hallatán. - Hát, Melinda szerintem örülne ennek - nevetem el magam, most első alkalommal. - Én viszont nem tudom, hogy valaha szeretnék is-e gyereket - komolyodom el a témát érintve. - Annyira még a fiúk se érdekelnek. Mármint, volt valaki, akivel mostanában randiztam, de kiderült, hogy egy féreg - összegzem. Életemben első alkalommal beszélek anyuval komoly dolgokról és nem pónikról vagy mesékről. Fura, annyi szent. - És Eddie is pont ma mondott valamit, ami arra utal, hogy tetszem neki és szeretne tőlem valamit, de most minden annyira kusza - sóhajtok egyet, immár az albummal az ölemben. - Ez már mindig ilyen lesz? - pillantok fel anyuval, kislányos félelemmel a tekintetemben. Tudtam, hogy a kamaszkor erről szól, de azt nem is sejtettem, hogy ilyen döntéseket kell meghoznom. Kedvelem Eddiet, mint barátot. Nyilván tudnék többet is érezni iránta, de még nem most. Azt pedig mégse várhatom el tőle, hogy rám várjon, mert én éppen kétségek között vergődöm... De barát-zónába se lenne helyes helyeznem, miközben tudom, mit érez irántam. Meg kellene szakítanom vele minden kapcsolatot? Az nem csak neki, de még nekem is fájna. Túlságosan megkedveltem, amióta első alkalommal összefutottam vele.

by **Edmund Swann** Kedd Okt. 01, 2024 4:21 pm

Camilla & Eddie

Teljesen normális dolog, hogy Camilla bármit megtenne a bátyjáért, és védené őt. Akkor is, hogy Paulo nagymenő ügyvédnek készül, vagy talán már az is. Én is így védeném Autumnt, függetlenül attól, hogy ő meg nagymenő aurornak készül éppen. Ilyenek a testvérek. Senki nem piszkálhatja a tesómat, csak én, ez alapszabály.
- Igazad lehet. - vonok vállat közömbösen. Hiszen, ha Paulo tényleg legilimentor lenne, azt a húga valószínűleg tudná, nem? Nem hiszem, hogy Autumn titkolna előlem ilyesmit, ahogy én sem titkolom előle, hogy mennyivel ügyesebb, és gyorsabb vagyok az átlagosnál, ha különböző tornamutatványokról van szó. A nővéremnek néha a haja is égnek áll tőlem. Bár különösebben nem tudom az okát. Talán ezt a vérszerinti szüleimtől örököltem. Az egyetlen jó dolgot, amit tőlük kaptam egész életemben. Ezt viszont már aligha tudjuk meg.
- Igen, a játékbolt illene hozzá. Bár az anyukájáról én sem tudok semmit. - mosolyodom el. Tényleg el tudom Bellát képzelni egy ilyen boltban. Arról fogalmam sincs, hogy az anyukája ezt mennyire támogatná, vagy mennyire nem. Elég sokat hallani, hogy rivallókat küldözget a lánya után, ebből arra következtetek, hogy elég szigorú lehet. Ennél messzebb menően viszont nem szívesen nyilatkoznék a dologról, mivel Bella maga se szívesen beszél róla. Így nem tudom mi van valójában a háttérben. Ugyanakkor Bella a testvéreit sem ismerem. Vagyis Diegoval egyszer futottam össze, és az sem volt a körülmények miatt egy túl szerencsés találkozás. Azt viszont nem tudom, hogy úgy egyébként milyen a srác.
- Gyakorlat teszi a mestert. Egy idő után egyre könnyebben megy. Még saját magad előtt is megtanulsz játszani. Ezt pedig legfeljebb az veszi észre, aki saját maga is hasonló cipőben jár. - sóhajtok egy aprót komolyan. Sokszor pedig még csak nem is a vaskalapos nézetű szülők a legrosszabbak. Én még egy szigorú vaskalapos anyával is boldog lennék, ha lenne. Bár arról megint csak fogalmam sincs, hogy milyenek az aranyvérű szülők. Így erről sem tudok érdemben nyilatkozni. Még eggyel sem találkoztam soha.
- Vagy csak realista. Hogy is mondják? Készülj fel a legrosszabbra, de reméld a legjobbat? - muszáj belekapaszkodnom a reménybe, hogy egyszer megváltoznak a dolgok. Nem mindig maradok én a reménytelen, csóró, árva lúzer. Egy napon inkább arról leszek híres, hogy varázsbajelhárító parancsnokként életeket mentek, és jó vagyok benne.
- Igen. Azt hiszem ez igaz. De lássuk be, én nem tudnám ezt megadni neked. Sőt jelenleg semmit sem tudnék adni. - ismerem el, miközben körbe mutatok magam körül. Hiszen itt még a legközönségesebb holmik is drágábbak lehetnek, mint a kis lyuk, amiben Autumnnek próbálunk ellébecolni egész nyáron. Ha itt véletlen eltörnék valamit, egy élet kevés lenne visszafizetni az árát. És talán ennek nem kéne számítania, de lássuk be, a világot a pénz mozgatja. Felteszem Camilla szülei nem nagyon örülnének, ha a lányuknak miattam kellene nélkülöznie.
- Persze talán egy napon megváltoznak a dolgok. Varázsbajelhárító parancsnok leszek, és talán már képes leszek, ha nem is ilyen szinten de gondoskodni saját magamról, és talán a leendő családomról is. Azt viszont nem kérhetem tőled, hogy addig várakozz rám, amíg ez megtörténik. Nem lenne fair elvárás tőlem veled szemben. Azt pedig nem akarom, sajnálatból, vagy valamilyen hamis bűntudatból megjavítandó projektként gondolj rám, vagy csak ezért legyél velem. - szeretném megadni Camillának azt, amitől boldog lehet. Nem akarom, hogy miattam mondjon le bármiről is, amit szeretne. Vagy csak az életszínvonalról, amiben felnőtt, és amit megszokott. Ezt még nem vagyok képes megadni neki. Talán sosem leszek rá képes teljesen. A varázsbajelhárítók nem keresnek rosszul, de azért annyira jól sem, mint az ő szülei. Ez nyilvánvaló. Azt pedig nem akarom, hogy végül azért utáljon meg, mert miattam tele lett lemondással, és olyan dolgokkal az élete, amiket már nem engedhet meg magának úgy, mint korábban a szülei házában élve. Még ha várna rám addig, amíg mindketten felkészülünk rá, akkor is. Mégis hogy működhetne ez, ekkora szakadékokkal a világaink közt? Ez az amitől igazán félek.
- Nem igazán bátor. Csak azt azt tettem, amit helyesnek gondoltam, és amit mindenkinek meg kéne tennie. Bár tény, hogy manapság egyre kevésbé értékelik a kedvességet, és udvariasságot, amire a szüleim mindig tanítani próbáltak kiskoromban. - vonok vállat egy apró mosollyal. Engem nem érdekel ki ez a Matteo, csak az, hogy alapvetően nem viselkedhetne így. De vajon mit várunk a világtól, ha az úgynevezett "menő" srácok így viselkednek, akiknek példát kéne mutatni a többiek számára? Komolyan ez lesz mostanában a divat? Nem kéne meglepődnöm. Sok mindent láttam már. Sok rosszat is. Mégsem érzem ezt az utat helyesnek, és követendőnek.

- Én viszont mindenre emlékszem. Itt van minden. - mutat lágyan körbe Camilla anyukája, arra polcra, ahonnan az albumot is levette, és ahol számos másik is sorakozik. Rengeteg videókazettával, és Camilla valaha rejtélyesen eltűnt és kiszelektált holmijával együtt. Minden mérnöki precizitással feliratozva, és rendszerezve. Vélhetően elég sok idő mehetett rá a pontos rendszer kialakítására.
- Nem meglepő. Kicsi korodban tele kellett falmatricáznom velük a szobádat, és ki kellett hozzájuk találnom egy altatódalt. - mondja némi nosztalgikus mosollyal. Noha azóta a piciknek való színes pillangós falmatricákat Camilla szobájában leváltották a kviddics, és énekes sztárok poszterei, ahogy a szobája is jelentős átalakuláson ment át, ahogy lassanként kamaszlánnyá cseperedett. Ez pedig így is van rendjén.
- Nem hiszem, hogy a bestiákat érdeklik a szülinapi zsúrok. Ellenben rengeteg kisgyerek szeretne pónikat, állatokat a szülinapi zsúrjára. Talán még ismeretterjesztésnek sem utolsó gondolat. Akárhogy is, én mindig támogatni foglak a döntéseidben. - fordít mosolyogva egy kicsit a bestiáknak szóló zsúrok gondolatán. Bár ilyen formában talán mégsem hangzik akkora butaságnak.
Camillának pedig lassan az is feltűnhet, hogy napok óta nem látott sehol sem alkoholos üvegeket. Bár Paulo igyekszik rendet tartani, de ennyire még ő sem jó általában. Ráadásul mintha a dolgozó szobából a vitrines szekrényből is eltűntek volna a különleges, drága italok. Ahhoz pedig még Paulo sem merne nyúlni csak úgy. Talán tényleg most jön el a változások ideje?
- Mondjuk úgy, hogy nem túl szerencsés feldühíteni bizonyos embereket. Még akkor sem, ha az ember fiatal, naiv, idealista ügyvédjelölt, tele világmegváltó tervekkel, mint a bátyád. A világ menetén nem lehet csak úgy változtatni, mert nem tetszik nekünk. Csak attól félek, hogy ezt a leckét ugyanolyan fájdalmas lesz számára megtanulni, mint az apjának volt annak idején. Ez pedig hozzá hasonlóan benne is végleg megtörik valamit. A lelkében. - mondja valamiféle szorongó szomorúsággal. Ugyanakkor érezhető, hogy ebben ennél jóval több is van. Főleg, mert visszautal az apjára is, aki talán fiatalon szintén megüthette a bokáját valamivel. Konkrétumokat mégsem mond. Bár lehet, hogy most a Zimmer ügyre, és a hozzá hasonlókra céloz.
- Matteo Ricchi? Nem. Az a kis ficsúr kevés ahhoz, hogy valódi problémát okozzon. De ha mégis ilyesmin törné a fejét, a saját apja állítaná meg, mielőtt egy lépést is tehetne. Nem áll érdekükben felborítani a jelenlegi kényes hatalmi egyensúlyt. Túl nagy kockázatot jelentene számukra, és közel sem biztos, hogy nem túl nagy veszteségeket is, bár számunkra se lenne túl szerencsés fordulat. - csóválja meg a fejét, mintha teljesen egyértelmű lenne, amit magyaráz. Ugyanakkor most először az édesanyja olyan személynek tűnik, aki nagyon is tisztában van a felső társadalmi rétegek hatalmi harcaival, és azok lehetséges következményeivel.
- A fiúnak is mondtam. Jó közgazdász vagyok. Voltaképpen piszok jó. Mit gondolsz, honnan van mindez, és mért engedhetjük meg magunknak ezt a fajta életstílust? - mutat közbe egy kis huncut mosollyal a kérdés közben.
- Elárulok egy kis titkot. Az apád piszok jó ügyvéd. A legjobb, akit valaha is láttam. De rettenetes könyvelő. Jól vezeti szakmai szemmel a kis ügyvéd birodalmát, de képtelen lett volna ekkora terjeszkedésre, ha előtte én nem teremtem meg a megfelelően nagy vagyoni hátteret hozzá a megfelelő befektetési eszközökkel, abból a kezdetben mondjuk tűrhető alapbérből, amit keresett. Tulajdonképpen, amikor megismerkedtünk, én egy fiatal, naiv közgazdász hallgató voltam az egyetemen, aki azonnal fülig szerelmes is lett. Aztán az ő legendás meggyőző képessége, és az én leleményes pénzügyi tudásom páratlanul jó párossá tett minket. - mesél el egy kis részt abból az időből, amikor még egészen fiatalok voltak. Tehát valamikor tényleg szerelemből házasodtak össze, és ennek köze sem volt a szokásos érdekházasságokból. Akkoriban pedig úgy tűnhetett, hogy ez remekül működik is. A többségnek még most is úgy tűnik. A dolgok valahol út közben romolhattak el. Akkor viszont nagyon.
- Mára talán elég lesz ennyi, ebből a témából. Nem kell aggódnod. Apád jól kézben tartja a dolgokat. Most Paulo és Melinda olyanok, mint mint mi voltunk az ő korukban. Fiatalok, naivak, idealisták, tele világmegváltó álmokkal. Remélem, hogy az ő útjuk más lesz. Talán hamarabb megérik, hogy milyen hely a világ valójában. - komorodik el egy kicsit a faggatózásra. Most egészen úgy beszél, mintha valami szörnyen rossz dolog volna, ha valaki fiatal, naiv, és idealista. Mintha ez lenne az, amitől meg kell védeni a fiatalokat. Pedig esélyesen itt jóval több lehet ennél a háttérben. Történhetett még valami, ami miatt így érez. Amit láthatóan igyekszik elfojtani még most is. Ugyanakkor a hangjában ott cseng a végtelen aggódás, és féltés is a fia, és a leendő menye iránt. Mintha szükségszerűen kötné össze a saját sorsukat, és házasságuk romjait, az ő jövendőbeli házasságukkal, és sorsukkal.
- Igen, Melinda szerintem is örülne. - mosolyodik el lágyan a nevetős megállapításra.
- Ne aggódj ez miatt. Azért érzed most így, mert még nagyon fiatal, tapasztalatlan vagy, még nem készültél fel erre. A természet tudni fogja mikor állsz készen az anyaságra. Talán, akkor ha már lesz egy bizonyos, biztos férfi az életedben, egy szép otthonnal kettőtök számára. Nem kell sietned, és kapkodnod semmivel sem. - mondja valami kedves, lágy anyai bölcsességgel.
- Sajnálhatja, mert fogalma sincs, hogy mit veszített. Te viszont egy percig se sajnáld, hogy így alakult. Jobb most, mint később. Mindenki a tapasztalatokból tanul. - mondja a randi kérdésére. Nem tűnik meglepettnek, mert feljött ez a téma, és igazán úgyse, mint akit zavarba hozna, hogy ilyesmikről beszélget a kamasz lányával.
- Az a fiú egyértelműen fülig szerelmes beléd. Elég ránézni, és látja az ember, hogy néz rád. Paulo is azért faggatta annyira, és ez az oka, amiért segít neki talpra állni. Mert szeretne téged boldognak látni, és nem akarja, hogy végül csalódj. Én kedvelem a fiút. Rendesnek látszik. Udvarias. - osztja meg a saját véleményét Eddievel kapcsolatban. Teljesen olyan módon, mintha számára a világ legtermészetesebb dolga lenne ilyesmikről beszélgetni.
- Azért apád előtt még egy darabig ne hozd fel a fiúk témát. Elég neki Paulo és Melinda házassága. Nincs felkészülve rá, hogy te is ismerkedni kezdj. Még ha ez is a természetes rendje a dolgoknak. - jegyzi meg cinkosan, mintha ez az egész ő kis titkuk lenne.
- Igen, és nem. Megtanulsz egy idő után hamarabb olvasni bizonyos jelekből. Ugyanakkor néha mégis kuszák maradnak a dolgok. Viszont legalább jobban fogod tudni leplezni, hogy fogalmad sincs róla, hogy mi legyen a következő lépés. Ne aggódj, idővel kicsit könnyebben fogod kezelni azt, ami most ennyire ijesztőnek, és ismeretlennek tűnik. - húzódik most egész közel Camillához, és ha engedi, akkor magához húzza, hogy ismét megölelhesse. Talán még egy kissé tétova puszira is jutja a feje tetejére. Camilla most tényleg az édeskés parfüm illatot érezheti, úgy mintha az alkohol sosem állt volna kettejük közt. Noha kár volna tagadni, hogy megtörtént. Mégis az anyjában most valami nagyon más. Talán reményekkel teli, hosszú évek óta most először. Mintha ettől a beszélgetéstől, ha nem is mindentől, de jó adag belső méregtől szabadult volna meg, amik eddig csak némán belűről emésztették a lelkét, szörnyen gyötrő módon. Vajon tényleg más lesz ez után?

by Ajánlott tartalom

Családi otthon

Családi otthon

Re: Családi otthon

Re: Családi otthon

Re: Családi otthon

Re: Családi otthon

Re: Családi otthon

Re: Családi otthon

Re: Családi otthon

Re: Családi otthon

Re: Családi otthon

Re: Családi otthon

Re: Családi otthon

Re: Családi otthon

Re: Családi otthon

Re: Családi otthon

Re: Családi otthon

Re: Családi otthon

Re: Családi otthon

Re: Családi otthon

Re: Családi otthon

Re: Családi otthon

Re: Családi otthon

Re: Családi otthon

Re: Családi otthon

Re: Családi otthon

Re: Családi otthon