Angol-kert

by **Rosemary Blunt** Pént. Júl. 26, 2024 8:21 am

Angol-kert

A királyi palota angolkertje. Viszonylag központi helyen. Vannak itt szökőkutak, vízesések, különböző virágágyások, rózsa ültetvények, gyógynövény kert, tavacskák felett átívelő békés kis sétányok, padok. Néhány kisebb nagyobb pavilon, ahonnan kényelmesen ülve lehet csodálni a palota és környezete szépségét.

by **Rosemary Blunt** Pént. Júl. 26, 2024 4:03 pm

Rose & Jacob

Mindig is Norvégia békés vidékén éltem. Szeretem az otthonom. A tavakat, és hegyeket. A csendes, és szolid vidéki életet. Ritkán látogattam el a Királyi udvarba, leginkább csak ha valamilyen nagy esemény, bál volt, amire apámat kísérhettem el. Persze apám mindig is nagy gondot fordított az oktatásunkra. Arra, hogy művelt, és tökéletes viselkedésű, megjelenésű nemesi lányok legyünk bármikor, bárhol, bárki szemében. Én ezt sosem bántam. A zene órákat például kifejezetten szerettem. Ahogy a norvég művészetet is, úgy minden ágában. Mégis talán a legszebb emlékeim azok, amikor édesapám hazatért valamilyen messzi, és számomra egzotikusnak tűnő külföldi tájról, ahol diplomáciai küldetésben járt. Olyankor mindig hozott magával az adott helyre jellemző, és hagyományos kis ajándékot. Egy babát, egy népviseleti ruhát, egy ékszert, vagy kerámiát, vagy valami hasonló kis dolgot. Ezeket mindig lenyűgözve vettem a kezembe. Mégsem maga az ajándék volt, amit a legjobban szerettem, hanem az, hogy olyankor apám órákon át ült, és mesélt arról az országról, vidékről, ahol éppen volt. A hagyományairól, nyelvéről, kultúrájáról. Gyakran magának a kis ajándéknak is a keletkezésének hagyományairól. Mért olyan jellemző és fontos annak a népnek. Ettől olyankor úgy éreztem, mintha vele utaztam volna.
Azt is mindig tudtam, hogy egy napon egy fontos, és befolyásos ember felesége leszek. Apám erre is felkészített. Tudtam, hogy ő lesz az, aki majd talál valakit számomra. Nem mondom, hogy sosem álmodoztam arról, hogy magam találom meg a szerelmet, akivel boldogan élünk, amíg meg nem halunk. Olyan kamaszlányos, rózsaszín felhős, romantikus regényes formában. Ez azonban nem történt még meg, és hát nem is nagyon tudom miként lett volna lehetséges, hiszen a birtokon a nevelőnőim, és társalkodó lányok mindig velem vannak, és apám emberei is tudják, hogy apám mennyire fontos ember, és nem nézné jó szemmel, ha rangon alul választanék. Nem is mernének közelíteni felém. Megszólítani is csak ritkán, indokolt esetben. A bálok ugyan kínálhattak volna ismerkedésre alkalmat, de valahogy mégsem sikerült belebolondulni senkibe.
Azonban apám néhány nappal ezelőtti levele mindent megváltoztatott. Megírta, hogy kövessem arra a távoli vidékre, ahol most van, mert talált számomra valakit, aki a jövendőbelim lehet. Apám ismer, és én bízom benne. Mégis most, hogy a megbűvölt hintóm egyre jobban közeledik a palota felé, úgy leszek egyre izgatottabb. Vajon milyen ember ez a bizonyos Jacob Blunt? Kedves, és előzékeny? Vagy pont nem? Milyennek fog ő engem látni? Tetszem majd neki? Vagy egyáltalán nem? Egyáltalán jó ez a ruha rajtam? Vagy túlzás ez a nyaklánc? Mit gondol majd, ha először meglát? Annyira izgulok, félek, és reménykedem, hogy el sem tudom szavakkal mondani a sok érzést, ami kavarog bennem e percben.
Végül begördül a palotába a hintóm, és meg is áll. A kocsis kinyitja az ajtót, és a kezét nyújtva segít le a kocsiról, majd lép hátra. Én angyali, vidám mosollyal szinte futva lépkedek egyenesen apámhoz, hogy megöleljem.
- Apám! Annyira hiányoztál.
- Lányom, itt vendégek vagyunk. Köszöntsd illendően a vendéglátóinkat. - korhol kissé apám, de az ahogyan viszonozza az ölelésemet, talán egy cseppet hosszabban is, mint illendő volna, és ahogy mosolyog még a szeme is, ahogy rám néz, az valódi óvó szeretet mutat.
- Elnézést. Rosemary Ness vagyok. Örömömre szolgál, hogy itt lehetek, és megismerhetem Önöket, és a csodás országukat. - mutatkozom be a két türelmesen várakozó férfi felé illendően, még egy kis pukedlivel is megtoldva. Az egyikük szőke, és elegánsabb ruhában van, de másik sötét hajú, de valahogy kedvesebb arca, és szeme van. Vajon melyikük a leendő vőlegényem? Melyikük Jacob Blunt?
- Számomra az öröm, hogy megismerhetem, és vendégül láthatjuk a kastélyban. Dylan de Corsini herceg vagyok. Ő pedig a legjobb, és leghűségesebb barátom, Jacob Blunt. - mutatkozik be a szőke, és mutatja be a barátját. Tehát a sötét hajú lenne Jacob? Vajon mit gondolhat most rólam, hogy végre élőben is megláthatott? Minden esetre kedvesen mosolygom felé, hátha végre ő is megszólal. Bár ami engem illet, fogalmam sincs, hogy most mit kéne neki mondanom. Kissé még zavarban vagyok.

by **Jacob Blunt** Szomb. Júl. 27, 2024 11:13 am

Jacob& a menyasszony

Az én apám is nagy gondot fordított az oktatásomra, annyi különbséggel, hogy ő másra fektette a hangsúlyt. Előbb fogtam játékkardot a kezembe, semmint járni kezdtem volna és a bátyámmal folyamatosan a hátsó udvarban vívtunk egymással. Eleinte csupán játékból, később azonban ő készített fel engem az akadémiára történő felvételire, hiszen atyánk elég elfoglalt embernek mondhatta magát. Ezért érzem hát át annyira Marcus helyzetét... Nekem is ezt kellett átélnem annak idején, talán pont ez az oka annak is, hogy sohase kívántam megnősülni. Elvégre, látom anyám sorsát, jóformán beleroppant a gyászba, amely elvette a józan eszét és ennek bárkit is kitenni igen nagy őrültség lenne részemről. Dylan élete más, ő herceg, aligha érheti baj, gondoskodom a biztonságáról, számítva arra, hogy egyszer talán a saját életemet kell érte adnom, amire felkészültem. Az egyetlen, amit nem szeretnék, csupán az, hogy ezt anyámnak meg kelljen élnie. Elvesztette a férjét, az idősebb fiát, nem szeretném tehát, ha mindezek mellett még engem is el kellene kísérnie az utolsó utamra.
- Ne érts félre, de eléggé feszélyez ez a viselet... - jegyzem meg a mellettem baktató Dylan számára, miközben az angol kertbe tartunk, ahol elméletileg már vár ránk a norvég nagykövet és szavaim közben igyekszem kissé lazítani a galléromon, amely szinte fojtogatóan öleli körül a nyakamat. - Nem vagyok hozzászokva - engedem ki a levegőt, amint - az ujjaimnak köszönhetően - enged némileg a szorításon és végre nem érzem úgy, hogy menten megfojtanak. - Sokkal jobban szeretem a katonai viseletet - toldom még hozzá és valóban... Már-már idegesít, hogy a kardom nincs az oldalamon, így mégis miként védjem meg a herceget, ha valami váratlan támadás érné? Tisztában vagyok vele, hogy jelenleg is több őrszem kísér minket figyelemmel, valamint íjászok rejtőzködnek mindenfelé, de még eme feltételek tudatában is idegeskedem. Sokkal jobban bízom a saját ösztöneimben, semmint valaki máséban.
- Remélem, nem késlekedik sokat - szűröm oda foghegyről Dylannek, amint megpillantom tőlünk nem sokkal távolabb a nagykövet hátát. - Az úri kisasszonyokba már-már belenevelik, hogy megvárakoztassanak másokat - teszem még hozzá, elvégre ismerem a nemesi körökben mozgó hölgyeményeket. Minél vagyonosabb a családja, annál több késedelmet engedhet meg magának bármilyen eseményről, én pedig már így is a kelleténél jobban feszengem a helyzettől. A tenyerem izzad, a szívem majd kiugrik a mellkasomból, hiszen a folyamatos megfelelési kényszerem most is életbe lép. Nem szeretném, ha a frigy azért hiúsulna meg, mert nem felelek meg a kisasszony elvárásainak. Sokkal jobb lenne, ha ketten, szabad akaratunkból dönthetnénk ily módon a sorsunkról. Dylan remek politikus, meg fogja találni a módját annak, hogy még ennek ellenére is - mindkét fél számára előnyös - megegyezést köthessen.
Minden elhatározásom ellenére azonban még így is enyhén kiver a víz, amikor megpillantom a bekanyarodó hintót, amelyben esélyesen a feleség-jelöltem érkezik. Ha nem lennék halált nem ismerő személyi testőr, abban az esetben most jó erősen rámarkolnék ujjaimmal Dylan csuklójára, mintegy ezzel is kiadva a bennem lakozó feszültség egy részét, de uralkodom magamon. Igyekszem fapofát vágva, szemrebbenés nélkül állni a sarat, amely nem éppen a legkönnyebb, főleg abban az esetben nem, amikor a lány, aki kiszáll a kocsiból, még csak köszönőviszonyban sincs a róla készült festménnyel és nem éppen rossz értelemben... Sokkal szebb, mint a képeken és elég nehéz is elszakítanom róla a tekintetem, de végül sikerül valami semleges pontra fókuszálnom. A szépsége még korántsem írja felül azt, hogy milyen élete lenne mellettem.
- Jacob.. Blunt - köszörülöm meg a torkom, majd lányos zavaromban már éppen kézfogásra nyújtanám a kezemet, ahogy azt sikerült az évek alatt megszoknom, de végül észbe kapok, miszerint egy hölggyel van dolgom, nem pedig egy éppen bemutatkozó kadéttal, szóval még időben lépek előre, majd - ha hagyja - lehelek egy lágy csókot a kézfejére, végül engedem el és sorolok ismét közvetlenül Dylan mellé, aki talán nem veszi zokon, ha esetleg kissé bizonytalan vagyok. Soha életemben nem randevúztam senkivel, nem igazán vagyok otthon abban, miként kell udvarolni az ellenkező nemnek. Ahogy arról sincs fogalmam se, mégis miként kezeljem azt, ha valaki ennyire megragadja a tekintetemet.

by **Rosemary Blunt** Szomb. Júl. 27, 2024 8:04 pm

Rose & Jacob

Azt hiszem, hogy maga az oktatás nagyon fontos. Persze, hogy ki mire fekteti a hangsúlyt, és mit szeretne átadni a következő generációnak, az már egészen más kérdés. Egy elve katonának szánt fiú oktatása nyilvánvalóan különbözik egy nemesi kislányétól. De kíváncsi és izgatott vagyok. Szóval szeretnék hallani a jövendőbelimről. A gyerekkoráról, hogy mit tartott fontosnak, és most mit tart annak? Meg kell ismernem, hogy tudjam, boldog lehetek mellette. Tehát tényleg érdekelnek ezek a kérdések. Persze egy herceg élete más lehet, de engem mégsem ő érdekel. Nem vágyom akkora hatalomra. Még akkor se feltétlen szeretnék hercegné lenni, ha történetesen az a Dylan herceg egyedülálló lenne. Az persze más kérdés, hogy mit tennék, ha a férjem az életét adná a hercegéért, vagy a hazájáért. Valószínűleg megviselne. De ha mondjuk lenne egy gyermekünk, akkor érte erősnek kellene maradnom. Tudom, hogy a jövendőbelim a katonai pályán törekszik magas rangra, ami nem veszélytelen. Én azonban nem akarok ilyen sötét dolgokra gondolni, még az előtt, mielőtt egyáltalán megismerném. Ezen ráérek akkor töprengeni, ha tényleg bekövetkezne a baj.
-----
- Nem a viselet feszélyez. Azon kívül van elég pénzed, hogy olyan díszruhát varras magadnak, amilyet csak akarsz. Egy kényelmesebbet is. - jegyzem meg egy kis szórakozott mosollyal. Ritkán látni Jacobot ennyire... izgulni? Még az akadémiai záróvizsgáin is nyugodtabbnak látszott. Persze tény, hogy katona, de ma azért nem lenne teljesen szerencsés, ha egyenruhában és karddal mászkálna. Arra még bőven lesz ideje.
- Úgy tudom, eddig a tervek szerint halad a hintója, nem szenvedtek késést. Nyugalom Jacob. Csak légy önmagad, és minden rendben lesz. Lazíts kicsit. - toldom hozzá, miközben megpillantjuk a várakozó nagykövetet, így felé vehetjük az irányt, hogy csatlakozzunk a társaságához. Ha minden igaz, akkor nem kell sokat várnunk a lányra sem.
-----
Az út maga hosszú volt, és az egyetlen szórakozásom a változó táj nézése volt. Persze a szép helyek, és tájegységek lenyűgöztek. Apám szeret utazni, és ebből adódóan a gyönyörű tájakat is. Én pedig azt hiszem most értem meg igazán, hogy miért. Ennek ellenére is alig bírok már magammal, amikor végre megérkezünk. Pedig egyáltalán nem is késtünk, ami szinte csodával határos. Reggel a megszokottnál azért kicsit, jól van nagyon sokkal tovább tartott az öltözködés, és a megfelelő ékszerek kiválasztása. Egyszerűen csak szép akartam lenni a jövendőbelim számára, még akkor is, ha eddig sosem találkoztunk. Ez nagy butaság?
Aztán végül apám után őt is megpillanthatom. Szerintem a herceg igen csak hálás, amiért a testőre nem az ő csuklóját kezdi szorongatni zavarában. Viszont amikor a tényleges bemutatkozásra kerül sor, láthatóan alig figyelek a hercegre, bármilyen illetlen is, mert leköt, hogy teljesen elpiruljak, amikor Jacob megcsókolja a kézfejem. Egyszerűen képtelen vagyok levenni róla a tekintetem, miközben még mindig mosolygok rá.
Szinte fel sem tűnik, amikor Apám mellém lép.
- Felség, esetleg mi megbeszélhetnénk a szállítmányok ügyét a rezidenciámon. Addig esetleg Mr. Blunt körbe vezethetné az angol kerten a lányomat. Én magam már megcsodáltam, és úgy vélem Rosemarynek nagyon tetszene. Főként a gyógynövény és rózsa kertek. Mit gondolnak? - teszi meg végül apám a kezdő javaslatot a herceg és a jövendőbelim felé. Mire a herceg helyeslően bólint, és hozzá toldja, hogy szerinte ez remek öltet.
- Tényleg van gyógynövény és rózsakert is? Megnézhetjük? Kérlek. Jót tenne egy kis séta a hosszú út után. - kotyogok közbe a férfiak beszélgetésébe, akármilyen illetlen is ez. De az arcom szinte felderül, ahogy apám megemlíti a gyógynövényeket, és rózsákat. Így kérlelő pillantást vetek Jacob felé, hátha megmutatja nekem azokat a minden bizonnyal csodás helyeket. Hiszen, ha apám szerint tetszeni fog nekem, akkor biztosan. És addig legalább séta közben beszélgethetek, és megismerhetem a férfit, aki hamarosan talán a férjem lesz egy életen át...

by **Jacob Blunt** Hétf. Júl. 29, 2024 2:16 pm

Jacob& a menyasszony

Kit és mit tartok fontosnak? A munkámból kifolyólag mindig is Dylan fog az első helyen állni és csak utána a családom, ezt pedig nem mindenki képes elfogadni. Pont ez az oka annak is, hogy nem nősültem meg. Valahogy sokkal könnyebb egy vadidegen nő mellől kiszállni az ágyból és otthagyni, mintha ugyanezt a feleségemmel tenném meg. Pont emiatt működik olyan jól ez az egész dolog. Láttam, hogy a nős gárdisták mennyit őrlődnek a család és a kötelességük között, majd lépnek vagy az egyik, vagy a másik irányba. Igen, gyakran a gyermekeiket is hátrahagyva. Ráadásul, itt van a másik hatalmas probléma: számomra Marcus felnevelésével ki is merült az apa-szerep. Nem értek a gyerekek nyelvén, nem megy a babusgatásuk, félek tehát, hogy a sajátommal se lennék képes mihez kezdeni. Márpedig a népünknél addig nem teljes értékű egy házasság sem, amíg nem születik a párnak gyermeke. Sokkal könnyebb így felbontani a frigyet, mint egy "örökös" után. Szóval, ha megnősülök, akkor akaratlanul is beleegyezek abba, hogy a feleségem és én gyereket hozunk a világra.
- Díszruhát? - nevetek fel Dylan szavai hallatán. - Inkább költöm azt a pénzt fegyverekre vagy a házam biztonságosabbá tételére esetleg anyám gyógyítóira, semmint puccos ruhakölteményekre - csóválom meg a fejem. Mi tagadás, fogamhoz verem a garast és valóban nem sok ünnepi ruhám van, elvégre gárdista vagyok, nem pont olyasvalaki, akit szívesen hívnak meg puccos rendezvényekre és hasonlókra. A legutóbbi ilyen esemény Charlotte és Dylan esküvője volt pár hónapja, bár a legtöbb ember, akinek személyi testőre van, el se hívja a védelmét biztosító személyt civilben. Dylan ebben - mint sok mindenben is - más.
- Önmagam? - rándul meg a szám széle. - Biztos vagy abban, hogy szerencsés lesz, ha önmagamat adom? - vetek egy bizonytalan pillantást Dylan irányába a javaslat hallatán. - Tudod jól, hogy a nőkkel való kapcsolatom nem feltétlen olyan, amilyennek lennie kell. Feszengek mellettük - vonom meg a vállam. Ez számomra érthető, hiszen sose kerültem senkivel se romantikus kapcsolatba, fogalmam sincs, mi az udvarlás menete. Ráadásul, igyekszem tartózkodni az érzelmektől, hiszen azok eléggé befolyásolhatnak a döntéseimben, ezt az akadémián szépen belénk nevelték, ráadásul nemrég sikerült Marcuson keresztül is megtapasztalnom mindezt.
A norvég nagykövet mellé lépve viszont gyorsan elhallgatok és tartózkodom a meggondolatlan megjegyzésektől, elvégre aligha hiszem, hogy el lenne ragadtatva a gondolatmenetemtől. Egy kicsit azért Dylanre is mérges vagyok, amiért képes volt ilyen kellemetlen helyzetbe sodorni holmi tapintatosság miatt... Értem én, hogy az ő családjában bevett szokás a kényszerházasság, de neki volt ideje felkészülnie arra, hogy egyszer meg fog nősülni, engem pedig konkrétan a mély vízbe dobott a hírrel. Bármikor visszaléphetnék ugyan, de vajon meg is fogom tenni? Annak tudatában, hogy mi minden forog kockán, nem vagyok biztos abban, hogy könnyű lelkiismerettel mondhatok majd nemet.
Fel sem tűnik számomra, hogy Rose elpirul, amikor kezet csókolok neki, elvégre annyira lekötnek a saját gondolataim. Utasítsam el? Vegyem feleségül? Vonzó, csinos és fiatal, de ennyi vajon elég egy jó kapcsolat alapjaihoz? Aligha. Magamban hajlok afelé, hogy jobban megismerjem, hogy együtt töltsünk valamennyi időt, mire vérpadra mennék, de mégis... készen állok erre az egészre? Össze tudom kötni az életemet olyasvalakivel, akit csupán néhány perce pillantottam meg első alkalommal?
- Tessék? - kapom fel a fejem a norvég nagykövet javaslata és Dylan helyeslése hallatán. Komolyan kettesben szeretnének hagyni minket? Erre azért nem számítottam. Az egy dolog, hogy találkoznom kellett Rose-al, de hogy édes kettesben is andalogjunk a kertben, az már végképp túlzás így elsőre. - Persze, ezer örömmel, bár vajmi kevés ismeretem van a növények terén - ismerem el, miközben a kezemet nyújtom a lány felé, hogy belém karolhasson. Nemesi körökben mindig ezt teszik a férfiak, amikor elvonulnak sétálni egy hölggyel. - Nem leszek valami jó idegenvezető. Otthonosabban mozgok a harcművészetekben és a fegyverekben - toldom még hozzá ostoba módon, elvégre mégis mi másban lehetnék még otthon? - Bár, ha fáradtnak érzi magát, szívesen felkísérem a hálótermébe is. A legjobb embereim őrzik - próbálok meg valami más témát találni kétségbeesetten. Tényleg nem vagyok otthon a növények terén, engem nem erre neveltek, szóval egyelőre teljesen kukának érzem magam. Ha Dylan legalább megosztotta volna velem, hogy mi a lány érdeklődési köre, készültem volna, de így tényleg meg vagyok lőve. Azt pedig végképp nem várhatom el tőle, hogy végig rólam szóljon a diskurzus!

by **Rosemary Blunt** Kedd Júl. 30, 2024 6:21 pm

Rose & Jacob

Azt hiszem, amit én fontosnak tartok az a család. Szeretem apámat, a nővéreimet, se még a sógoraimat is. Egy napon pedig szeretnék egy olyan otthont teremteni, ahova a férjem boldogan jön haza esténként. Szeretnék gyereket, vagy gyerekeket is. Tudom, hogy nemesi körökben mennyire fontos a név továbbadása. Apám talán azt sajnálja a legjobban, hogy nincs fia. De az unokái mindenért kárpótolják. Én pedig szívesen adnám meg azt a fiút a férjemnek, és talán kicsit apámnak is. Biztos vagyok benne, hogy apám nem választana nekem olyat, aki rossz apa lenne. Úgy hallottam a jövendőbelimről, hogy az unokaöccsét is ő nevelte fel, így biztos remek ember, és jó apa lehet.
-----
- Tudom, ismerlek már. Talán ezért sem ártana neked egy asszony. De ne aggódj, tökélezesen nézel ki. - húzom kissé az agyát vigyorogva. Bár talán nem ez a legmegfelelőbb idő erre.
- Nyugodj meg. Minden rendben lesz. A hölgy nem fog megenni. Egyébiránt ugysem tudnád sokáig megjátszani magad. Túl egyenes jellem vagy. Ami ezúttal előny is lehet. - veregetem meg bíztatóan Jacob vállát. Sosem hittem volna, hogy szembe jöhet olyan helyzet, amiben a mindig magabiztos és határozott Jacob Blunt ennyire elveszett lenne.
____
Azt hiszem a külső ténylenyleg nem elég egy jó kapcsolathoz. Ezért is szeretnék mindent tudni a jövendő férjemről. Kíváncsi vagyok rá, és persze nem csak arra, hogy mennyire jóképű. Persze, boldog vagyok tőle, hogy nem egy Quasimodo, sőt pont az ellenkezője. De azt is szeretném tudni, hogy most mi járhat a fejében? És mit gondolhat rólam? Bár Dylan herceg nyilván azért nem osztotta meg vele az érdeklődési köreimet, mert ő maga sem volt birtokában eme információnak. Viszont ami fontosabb, hogy apám és a herceg hamar magunkra hagynak, én pedig belekarolok Jacobba, ahogy felém nyújtja a karját.
- Akkor azt hiszem remekül kiegészítjük majd egymást. Én ismerem a növényeket, bár közel sem annyira, mint egy gyógyító. Te pedig körbevezethezsz a palotában. Minden bizonnyal jól ismered minden zugát, ha te parancsolsz minden palota őrnek. - bár valójában fogalmam sincs, hogy Jacob hol áll a palotai hierarchiában, még az is meglehet, hogy hatalmas butaságot mondtam éppen. Ami még kínos is lehet, ha kijavít.
- Én a fegyverekhez nem értek. Bár mindig szerettem volna megtanulni íjjal lőni, meg lovagolni is. De apám nem engedett számomra ilyesmit. Amikor megtudta, hogy egyszer a lovaldában jártam nagyon mérges lett, eladta az összes lovunkat. Nagyon nehéz megtanulni? - kezdek zavaromban össze-vissza locsogni, nem is értem mimek mondtam ezt. Talán nem a legszerencsésebb ezzel kezdeni.
- Ne haragudj, hogy csak locsogok, biztosan untatlak. Csak.. annyira izgulok. Olyan új számomra ez az egesz... - mondom teljesen zavarban, ahogy rájövök, hogy feleslegesen jártatom a lepénylesőmet.
- Inkább mesélj magadról. Milyen egy napod? Miket szeretsz? Még amúgy sem vagyok fáradt. Mármint... biztos, hogy csodás az a szoba, de elég sokat ültem a hintóban, most szívesebben sétálnék kicsit. - felelem Jacob felvetésére. Vajon valamit rosszul csináltam? Nem vagyok szimpatikus számára, hogy máris szabadulna tőlem a hálóterem előtt? Vagy csak ő is izgul? Vagy csak kedves akart lenni, hogy a legjobb embereit állította oda, és azt gondolja, hogy az út teljesen kifárasztott? Ilyen rosszul néznék ki? Nyugalom Rose. Csak hagyd magad vezetni, és ne te húzd máris szerencsétlen férfit. Aztán majd csak alakul valahogy...

by **Jacob Blunt** Szer. Júl. 31, 2024 8:05 pm

Jacob& a menyasszony

Megenni? Itt és most bármilyen emberevő szörnyeteget lekaszabolnék, semmint hölgyekkel kelljen töltenem a szabadidőmet. Félek, mi több, rettegek az előttem álló feladattól, elvégre ez elég ismeretlen terep számomra. Nem is értem, miért pont én voltam az, akit kiszemelt magának a norvég nagykövet. Természetesen Dylan elég aprólékosan megosztott velem mindent, ami miatt így dönthetett a lány apja, de mégis... Képes hozzám adni a lányát egy szimpla beszélgetés miatt? Ennyire jó benyomást tettem rá? Ezt azért kötve hiszem. Bárkivel udvariasan elbeszélgetek bármikor, de még egyszer sem fordult elő, hogy ki akartak volna házasítani.
Persze, amikor meglátom Roset, máris nem tűnik olyan nagy ostobaságnak a házasság, viszont még a szépsége se vakíthat el annyira, hogy kitegyem mindannak, ami mellettem várhat rá. Igaz ugyan, hogy Charlotte Rose mellett egy szürke kisegér és botor módon már most aláírnám a házassági papírokat, de annyit sikerült annak idején megtanulnom, hogy kár a szemfényvesztésnek bedőlni. Ráadásul, pont nemrég emlékeztetett ugyanerre az unokaöcsém esete is. Ő is belehabarodott egy földi lányba és elég sokat kockáztatott egy szép szempárért cserébe, ami talán mégse ért meg mindent, ezt végül - szerencsére - Marcus is belátta végül.
- Ha gondolja, a gyógyítóink szívesen bővítik a tudását ebben a témában - felelem Rose szavai hallatán, továbbra is udvariasan maradva a magázódásnál. - Igen, jól ismerem - biccentek egyet a lány feltételezése hallatán. - Bár, korántsem én parancsolok mindenkinek. Ebben azt hiszem, túloztak - világosítom fel türelmesen. - Vannak mások is, akik rangban velem egy helyen állnak, köztünk oszlik el ez a feladat. Ez még nekem is túl nagy falat lenne - csóválom meg a fejem egy elnéző mosollyal. Nem tartom butának vagy ostobának azért, amiért nem mozog otthonosan ebben, elvégre néha még nekem is van némi képzavarom, bár ritkán, de megengedhetem magamnak.
- Ez szerintem függ attól is, hogy ki szánja el rá magát - válaszolom meg a lány kérdése hallatán. - Bár ha ez némi vigaszt jelent Önnek, én például a mai napig nem szeretem az íjászatot, mivel nem az erősségem. Szerencsére egyszer sem jutott eszembe íjásznak menni, különben hamar kibuktam volna. A lovaglás azonban nem egy nagy ördöngösség, bár kétségtelenül veszélyes. Elég, ha egyszer megugrik valamitől a ló és ha nem hozzáértő kezekben van, máris kész a baj. Nem egy baleset történt már emiatt felénk is. Az egyik kadéttársam karrierjét például pont ez törte ketté. Gyakorlat közben leesett a lóról és annyira megsérült, hogy nem folytathatta a kiképzést. Azóta szerencsére felépült, de gárdistának nem lenne alkalmas.
Az akadémián elég szigorúan veszik az ilyesmit, ami az igazat illeti, nem csodálom tehát, ha a medimágusok nem engedték visszatérni a pályára. Tényleg elég komoly sérüléseket szenvedett és noha mindez nem hátráltatja a mindennapi életében, erre a pályára nem lenne alkalmas. Muszáj mindezt szigorúan venniük, hiszen nemcsak komoly mentális, de igencsak nagy fizikai terhelésnek is ki vagyunk téve nap, mint nap.
- Számomra nem gond, nyugodtan kérdezzen, ha szeretne - ingatom meg a fejem. - Én pedig válaszolok, ha tudok - teszem még hozzá, habár mindent én se tudhatok, de azért igyekszem.
- Sokkal inkább szeretnék megbeszélni Önnel egy mindkettőnket érintő, nagyon fontos dolgot - felelem végül és ahelyett, hogy magamról mesélnék, egy, a kertben álló szökőkút előtti padhoz vezetem őt, hogy helyet foglalhasson, ha szeretne, én pedig attól függően maradok állva vagy ülök mellé, amennyiben ő miként dönt. - Az apjának hála egy igen komoly, az egész életünkre kiható döntés előtt állunk jelen pillanatban - sóhajtok egyet gondterhelten. - Nem tagadom, miszerint sose szerettem volna megnősülni és ennek az a legfőbb oka, hogy ha lett is volna feleségem, nem helyezhettem volna a kötelességem elé. Ha a hercegnek szüksége van rám, mellette kell lennem, meg kell védenem és szükség esetén az életemet adnom érte. Sokat vagyok távol otthonról, voltaképp a napom nagy részét a herceg mellett töltöm, a fennmaradót pedig az akadémián, a kadétok oktatásával. Ne értsen félre, Ön egy gyönyörű teremtés, minden férfi boldog lenne, ha hozzámenne és én is megtiszteltetésnek veszem, hogy a nagykövet rám gondolt, de személyi testőrként olyan kötelességeim vannak, amelyek még a házasság intézményét is felülírják. Biztos benne, hogy ezt szeretné? Ami pedig a legfontosabb: ha úgy is dönt, hogy meglépi, ne azért tegye, mert az apja döntött. Döntsön maga.
Nem tehetek róla, de az az érzésem, hogy Rose ebben a tekintetben kissé önállótlan és képes fejet hajtani az apja akaratának. Nyilván erre nevelték, de igenis tudnia kell, hogy nyugodtan mondhat nemet is, ha valami nem nyeri el a tetszését, ez pedig pont egy ilyen helyzet. A házasság komoly, életre szóló dolog és elhiszem, hogy az apja a lehető legjobbat szeretné számára, pont emiatt ódzkodom némileg ettől az egésztől. Mi van, ha nem vagyok elég jó a lányának és mindketten rájönnek, hogy hibát követtek el?

by **Rosemary Blunt** Pént. Aug. 02, 2024 5:07 pm

Rose & Jacob

Hallottam a jövendőbelimről, hogy remek kardforgató, és talán már hozzá is képzeltem, hogy hatalmas hős, aki bármilyen emberevő vízisárkánnyal is elbánna. Tudjátok, olyan olyan romantikus mesebeli módon, amikor a hős lovag megmenti a bajbajutott hercegnőt. Persze, én nem vagyok hercegnő, de és talán ő sem olyan, mint amilyennek a fantáziám, és ábrándjaim mutatni akarják. Ezt én is tudom. Ahogy azt is, hogy apám semmit sem tesz ok nélkül, vagy meggondolatlanul. Ha őt választotta jövendőbeli férjemnek, akkor biztosan úgy gondolja, hogy boldog is lehetek mellette, ahogy a nővéreim is.
- Az remek lenne. Majd bemutat nekik? - pillantok ártatlan, de annál lelkesebb mosollyal Jacob irányába. A következő szavaira pedig nagyon is figyelek. Tudni szeretném, hogy mivel is foglalkozik pontosan, akinek az apám szán.
- Azt hiszem értem. Biztosan hatalmas a palota, és rengeteg munkájuk van. - engedek meg egy újabb feltételezést, bár ez talán kevésbé kockázatos, mint az előző. Elvégre a palota biztonságáért felelős személyként Jacob biztosan igen elfoglalt ember lehet. Talán már az is hatalmas szó, hogy időt szán egy olyan egyszerű lányra, mint én.
- És szerinted, én meg tudnám tanulni? - pillantok érdeklődve a férfire, bár fura módon ugrálva a tegezés és magázás közt, ami talán betudható, annak is hogy mennyire izgulok. Mégis remélem, hogy Jacob nem haragszik meg ezért rám nagyon, vagy teszek rá ezzel nagyon rossz benyomást.
- Igazán? Akkor mi az, amit az erősségének tart? Miket szeret csinálni? - pillantok a férfire őszinte érdeklődéssel. Amikor azonban a lovaglás veszélyessége kerül szóba, érezhetően elkomolyodok, talán valamiféle szomorúság is költözik a tekintetembe, és a hangomba.
- Sajnálom azt a társát. Nehéz lehetett neki. Állítólag anyám remek lovas volt, bár én alig emlékszem rá. Azt mondták, hogy még kiskoromban lovasbaleset érte. Talán apám azért sem szereti a lovakat. Azt mondták nagyon szerette anyámat, és nem is lett másik felesége utána. Szeretném, ha egyszer valaki engem is így szeretne. - mesélem el kissé szomorún. Bár magam sem tudom, hogy miért terhelem ezzel már most. Egyszerűen talán csak a téma miatt kívánkozott ki belőlem. Bár fogalmam sincs, hogy igazából most mit lenne illendő megbeszélni.
- Olyan sok kérdésem van, azt sem tudom, hogy hol kezdjem. De talán egyszerűen csak szeretném minél jobban megismerni azt, akivel talán az egész életemet összekötöm. Már sokat ábrándoztam erről. Bár tudom, hogy a valóság meg sem közelíti azt. Ennyire azért nem vagyok naiv. - mondom kissé elpirulva, zavarban. De amikor meglátom a szökőkutat, felderül az arcom, és egy pillanatig a vízcseppek játékos táncba kezdenek. Nyilván a vízmágiámnak köszönhetően.
- Ez gyönyörű. Szeretem a szökőkutakat. - mondom valamiféle játékos, ártatlan vidámsággal a hangomban. Azonban, amikor Jacob azt mondja, hogy valami fontos dolgot szeretne megbeszélni, elkomolyodva fordulok felé, és foglalok helyet a padon. Jelezve, hogy immár a teljes figyelmem az övé.
- Apám megfontolt, és körültekintő ember. Mindig a legjobban szeretné nekem és a nővéreimnek. Nagyon szeretem őt, nála nem ismer talán senki sem jobban, és bízom benne, és abban, hogy olyan embert választ számomra, akivel igazán boldog lehetek. Ahogyan a nővéreim is. Ugyanakkor elég józan is, hogy belássa azt, amikor téved valamivel, vagy valakivel kapcsolatban. A nővéremnek megengedte, hogy felbontsa a jegyességét és máshoz menjen hozzá, amikor apám kiszemeltje rosszul bánt vele. Úgy vélem nem fog semmire sem kényszeríteni minket, amit nem szeretnénk kölcsönösen. - kezdek bele csendes, de nagyon is komoly és megfontolt hangon. Mintha a korábbi ártatlan játékosságnak nyoma sem lenne.
- Tudja, az apám nagykövetként sokat utazik, és roppant elfoglalt ember. Még akkor is, ha otthon van, gyakran kéretik a palotába. Megtanultam hát, hogy ne sírjak, és ne panaszkodjak emiatt. Azt is tudtam, hogy egy napon talán éppoly elfoglalt, és fontos ember lesz a férjem, mint apám, ezt már régen elfogadtam. Az egyetlen, amit szeretnék, hogy férjem a hosszú, és fárasztó kötelességei után hozzám jöjjön haza. Én legyek az, akivel megoszthatja a terheit, és akinek a karjai közt vígaszt és megnyugvást találhat a nehéz időkben. Ha pedig a nőre gondol, akit éppen a karjaiba zárna, egyedül én jussak az eszébe. Nem várok nagy dolgokat a boldog élethez. - folytatom végül egy szelíd mosollyal. Közben pedig végig Jacob szemébe nézek. Önállótlannak tűnők? Talán. De azért nekem is van véleményem a dolgokról, és ha Jacob ad egy esélyt, erre ő is rá fog jönni.
- Mit szólnál ahhoz, hogy megpróbáljuk megismerni egymást, és kideríteni, hogy egyáltalán működhetne-e ez az egész. Nem kell semmit elsietnünk. Aztán közösen eldöntjük, hogy mi legyen tovább. - vetem fel végül a javaslatot. Kétlem, hogy apámnak ellene lenne egy akár hosszabb jegyesség is. Az alatt pedig Jacob és én kideríthetjük, hogy működne-e egyáltalán az egész.

by **Jacob Blunt** Vas. Aug. 04, 2024 10:18 am

Jacob& a menyasszony

Hős lennék? Aligha. Egész egyszerűen a hazámat és a herceget szolgálom, senki mást. Eddigi életem során még nem kellett emberfeletti tetteket véghez vinnem, talán képtelen is lennék rá. Az természetesen kétségtelen, hogy a kiképzésem miatt több olyan dologban is kiemelkedő vagyok, amelyben az átlagember nem képes komolyabb erőfeszítés nélkül kibontakozni, de én se így születtem. Nem vagyok egy Herkules, mindent, amit ma már meg tudok tenni, kemény munka előzte meg az akadémián. Rengeteg időt öltem bele abba, hogy a kardforgatás szinte rutinból menjen számomra és a nagyobb rendezvények biztosítása se okozzon számomra jelentősebb problémát. Nem tekintek tehát magamra hősként, noha az elért eredményeimre igenis büszke vagyok.
- Nyilván megoldható a dolog - hümmentek egyet némi töprengés múltán. - Ami az igazat illeti, Dylan herceg felesége is sok időt tölt velük. Bestiagyógyítónak készül, nyilván emiatt. Legalább lesz társasága - állapítom meg. A hölgyek szeretnek csacsogni, nem igaz? Ki tudja, talán a két nő egymásra talál és összebarátkoznak. Legalább mindkettejüknek lesz társasága és nem unják halálra magukat. Kellemetlen lehet egész nap a négy fal között üldögélni és arra várni, hogy az ember férje/társa hazaessen a nap végén. Érthető tehát valamilyen szinten, hogy Charlie a felszínen lévő iskolában vagy az itt lévő ispotályban tölti ideje nagy részét. Megenné az unalom, ha nem így tenne.
- Nem panaszkodom, bőven akad tennivaló, bár nem szeretnék abba a hibába esni, hogy egy gárdista életével untatom - próbálok meg véget vetni a témának, mielőtt a kelleténél jobban belemerülnénk. Magamat ismerve képes lennék egész nap erről beszélni, mindezt szünet nélkül, de Roset aligha érdekelheti különösebben az ilyesmi. Igyekszem tehát odafigyelni arra, hogy ne részletezzem a kelleténél alaposabban a témát, mert még két nap múlva is itt állnánk.
Nem különösebben zavar, hogy ugrál a tegezés és a magázódás között, elvégre minden figyelmemet elvonja a szépsége. Amikor rápillantok, olyan az egész, mintha a szavai nagyon messziről érkeznének, voltaképp egy fátyol mögül, szóval igyekszem elszakítani róla a tekintetem és inkább valami mást fixírozni. Fű, fa, bokor, virág, mindegy számomra, csak ne bambuljak el annyira... Zavar, hogy a közelében ennyire nem vagyok ura a figyelmemnek, noha máskor ebből élek. Dylan, a fenébe!
- Ezt így látatlanban nem tudnám megmondani - csóválom meg végül a fejemet válasz gyanánt. - Az akadémián is mindig szintfelmérőt kell tartanunk, hogy tudjuk, ki alkalmas és ki nem. Bár, nálunk nem igazán értékelik, ha nemes kisasszonyok ilyesmit tanulnak. Tudja, a veszély... - teszem hozzá enyhén zavartan, elvégre valóban ez a helyzet és eme hagyománynak én se vagyok ellene. Nyilván a nők között is akad olyan, aki szeretne megtanulni lovagolni, íjászkodni, kardozni és a többi, de ez nagyon is kockázatos. Különben is... Mi van, ha megsérül? Nem, ezt nem engedhetem. Amíg nálunk tartózkodik, nem hagyom, hogy butaságokat tegyen. A norvég nagykövet még kitekerné a nyakamat, méghozzá teljes joggal. Nem kockáztathatok.
- Szeretem a munkámat - felelem Rose kérdése hallatán, kissé talán szűkszavúbban a kelleténél, de nem szoktam hozzá ahhoz, hogy valaki ilyesmiről érdeklődjön esetemben Dylanen kívül. Mondjuk, Dylannek nem is nagyon kell, hiszen ismerjük már egymást.
- És ennek tudatában mégis szeretne lóra ülni? - rezzenek meg a szavai hallatán. - Ne menjen szembe az apja akaratával. Az ilyesmi sose szerencsés. Nem csak viszályt szülhet és nem csak kapcsolatokat tehet tönkre, de egy múltbeli tragédia újra megismétlődhet. Higgyen nekem.
Apám és a bátyám is életüket vesztették, szóval tudom, miről beszélek. Megértem tehát valamilyen szinten a nagykövet aggodalmát, még abban az esetben is, ha ezt a lányai eléggé kellemetlennek tartják. Nem fejtem azonban ki bővebben Rose számára a történteket, nem szeretném ugyanis, ha csak a családi tragédiákról szólna a mai nap.
- Ami az igazat illeti, én sose számítottam arra, hogy egyszer eljön ez a pillanat - ismerem el kelletlenül. - Váltottam az apjával néhány szót és rá pár hétre... nos, itt vagyunk - sóhajtok egyet. Nincs ellenemre Rose társasága, bájos lányka, még az ártatlansága is olyasmi, amiben örömömet lelem, hiszen érdekes látni, mennyire rá tud csodálkozni arra, ami számomra mindennapos, de pont ezt a báját nem szeretném elvenni tőle. Márpedig egy gárdista feleségeként az élet kegyetlen oldalát is meg kell tudnia tanulnia kezelni egy napon és ezért én legyek a felelős? Mégis hogy tehetném?
- Vagyis tévedett már - állapítom meg, amint a szavai végére ér és szünetet tart. - Tudja, én még soha életemben nem gondolkodtam azon, mit szeretnék egy nőtől - ismerem el őszintén és révedek el egy pillanatra. - Eddig csak futó kalandjaim voltak, tökéletesen elégedett voltam az életemmel és pont a szakmám miatt ódzkodtam a házasságtól. De ha mégis lenne valakim... Hát szeretném, ha türelemmel viseltetne irántam és elfogadná ezt úgy, ahogy van. Ez azonban nagyon nehéz feladat, hiszen minden egyes nap az életemet kockáztatom. Bármikor történhet egy halálos merénylet, noha erre már évek óta nem volt példa, mégis... Nehéz így akár csak gondolatban is családot alapítani.
És hát mi tagadás, nem vagyok az érzelmek embere, sose udvaroltam senkinek se őszintén, még a Charlie iránti vonzalmamat is le kellett nyelnem magamban, elvégre milyen ember lennék, ha egy gyerekkori barátom feleségét kívánnám? Rose mellett viszont nem érzem úgy, hogy Dylan felesége bármikor is kellett volna, egész egyszerűen kitöröl mindent a fejemből a szépsége, de hogy érzelmileg mit fog kiváltani belőlem, az a jövő kérdése. Hozzá vagyok szokva az erős, határozott nőkhöz, hiszen az akadémián azok vettek körül, a Rose által képviselt ártatlanság viszont merőben új számomra, de közben pedig formálisan üdítően hat rám.
- Ez szerintem kivitelezhető - biccentek rá az ajánlata hallatán. - Ebbe nyilván Dylan is bele fog egyezni. Rengeteg politikai előnnyel járna ez mindkét népünk számára, de ez mégis a mi életünk. Szeretném azt valamilyen szinten kordában tartani és nem fejest ugrani mindenbe - vallom be őszintén. - Bár, az ismerkedést én leginkább egy pohár ital mellett szoktam kezdeni és utána egy eldugott kis fogadóban végezni, noha gondolom, ez jelenleg nem járható út - jelenik meg most első alkalommal egy csibészes mosoly az ajkamon. - Mit javasol? - vetem fel a kérdést, hiszen Rose az érzelmei kimutatásában esélyesen nálam tapasztaltabb és nincs is annyira belefeszülve ebbe az egészben úgy, mint én.

by **Rosemary Blunt** Kedd Aug. 06, 2024 5:10 pm

Rose & Jacob

Számomra már azzal is hős, hogy a hazáját és a hercegét szolgálja. Hogy kész lenne akár az életét is adni értük. Ez minden bizonnyal nemes lélekre vall. Csak jó emberek képesek ilyesmire. Na és persze azért azt én is sejtem, hogy nem lehetett egyszerű a kiképzése és, hogy rengeteg gyakorlat és edzés, és hasonlók vannak az efféle kiváló képességek mögött. Alapvetően senki sem születik Herkulesnek. De kemény munkával szerintem igen is azzá válhat az ember. Akár még egy látszólag olyan törékeny lányka is mint én. Bár én azért nem akarok hősnő lenni. Csak egy Jacob féle hősies férfi felesége.
- Tényleg? Azért bestiagyógyítók élete se lehet könnyű, vagy veszélytelen. Meglep, hogy ilyesmit is tanulhat itt egy hercegné. Szívesen megismerném őt is. Már persze, ha lehet, és nem veszik tolakodásnak. - sütöm le kissé a szemem, mintha valami szörnyen illetlen dolgot mondtam volna. Ki tudja, hogy itt mennyire veszik komolyan, ha hercegnőkről kotyog az ember meggondolatlanul. Bár tényleg meglepett eme aprócska kis információ is. Talán akkor az én szabadabb lelkű vágyaim is táptalajra találnak, ha a hercegnő is tanulhat a felszínen, méghozzá egy nem is veszélytelen hivatást.
- Egyáltalán nem untatna. Érdekel, hogy milyen egy gárdista élete? Hiszen talán egyhez hozzá fogok menni. Szívesen hallgatom meg, bármit is mond. - mosolyodom el gyengéden. Az sem zavarna különösebben, ha órákon át itt ülnénk, és ő a munkájáról beszélne. Meghallgatnám. Leginkább mert érdekel, és tudni szeretném, hogy mivel is tölti a mindennapjai nagy részét. Hiszen nekem vélhetően ehhez kell majd alkalmazkodnom. Tudnom kell, hogy milyen ember, és ez is hozzá tartozik.
Ami pedig azt illeti, igyekszem szép lenni. Már csak a kedvéért is. Szóval csak remélem, hogy tetszem neki. Mármint külsőleg is. Ahhoz még sajnos nem ismerjük egymást eléggé, hogy a belsőről is szó lehessen. De ez minden bizonnyal meg fog változni hamarosan. Az emberek nem tudják soká titkolni az igazi énjünket. Bár meg kell hagyni, Jacob jóképű férfi, és eddig elég kedves, és udvarias is. Szóval tényleg szívesen töltenék több időt vele.
- Ohh... és nehéz egy ilyen szintfelmérő? Mondják, hogy nagyon nehéz bekerülni az akadémiájukra, és nagyon büszkék rá. Tényleg így van? Ezek szerint az akadémián lányok nem is tanulhatnak? Azt hittem ebben a tekintetben kicsit elnézőbbek, ha a hercegnőjük is tanulhat egy veszélyes foglalkozást. - a hangomban van egyszerre őszinte érdeklődés, és némi csalódott lemondás is, amikor észlelem, hogy Jacob nem igazán szeretne engem ilyesmikre tanítani. Talán már csak a helyi kultúrájukból, szokásaikból adódóan se. Pedig olyan jó lenne, ha nem csak a szobámból nézhetném, hogy mások hogyan élik az életüket. Még azt sem bánnám különösebben, ha megsérülnék. Az az én hibám lenne, amiből tanulhatok. Végre lennének tapasztalataim. Tudom, hogy apám szeret. De néha túlságosan is félt. Talán magától az élettől is.
- Én szeretem a zenét, a művészeteket, nyelvtanulást. De néha jó lenne aktívabban is csinálni valamit. Amit nem feltétlen egy szobában ülve csinál az ember. A munkán kívül van valami amit szeretsz csinálni? Vagy szeretnél kipróbálni egyszer? Mindenkinek vannak vágyai, amikről szeret ábrándozni... - felelem kicsit bővebben, a szűkszavú válaszára. Mindent úgy kell majd kihúznom belőle? Ennyire nehéz lenne neki velem beszélgetni? Vagy nem értem őt jól? Velem van a baj? Esem egy pillanatra kétségbe. Bár igyekszem nem mutatni, és továbbra is könnyedén csevegni.
- Talán butaságnak tűnik, de akkor talán megérteném, hogy anyám miért csinálta? Talán közelebb érezném magam hozzá, és nem lennék ennyire... magányos. Szeretem az apámat, és nem akarok engedetlen lenni... csak néha úgy érzem túlságosan is félt. Azt reméltem, hogy a jövendőbeli férjem talán más lesz... engedékenyebb. - a szavaimból érződik az őrlődés. Az hogy őszintén szeretem, és tisztelem az apámat, és nem akarok szembe menni az akaratával, de a belsőm mégis vágyja a kihívást, amitől ő ennyire félt. Ettől pedig bűntudatom van.
- Ez úgy hangzik, mintha már megtörtént volna veled... Ne haragudj. Nem akartam indiszkrét lenni. Nem kell beszélned róla, ha nem akarsz... - állapítom meg először, amikor arról beszél, hogy a családi tragédiák megismétlődhetnek. Majd kezdek is el zavartan, elpirulva szabadkozni. Azt hiszem nem először ennek a beszélgetésnek a folyamán. Most biztos azt gondolja, hogy egy ostoba kis liba vagyok, aki azt sem tudja miket beszél. Csak csacsog össze-vissza meggondolatlanul. Rose! Hova tetted az eszed. Pedig máskor nem vagyok ilyen esetlen, esküszöm! De annyira új és szokatlan ez még.
- Miért nem? Hiszen vonzó ember, biztosan sok lány irigykedik most rám. - kérdezek megint ártatlan kíváncsisággal, talán olyasmit, amit nem kellene. Vagy nem itt és most.
- Akkor az azt jelenti, hogy apám szokatlanul megkedvelte. Kevés emberrel hajlandó szóba állni a kötelező udvariassági, és diplomáciai ügyeken túl. És még kevesebbel élvezi a társalgást. - osztok meg egy apróságot apámról. Otthon is nagyon megválogatja, hogy kit enged be a dolgozó szobájába. Az otthonunkba pedig végképp. Jacob biztosan valami nagyon különleges módon nyűgözhette őt le, ha egyáltalán hajlandó volt váltani vele pár szót, és ha ez még idáig is vezetett, akkor pláne. Apám pedig elég jó emberismerő. Általában tudja, hogy kik azok akik érdekmosolyt színlelnek felé, és rájuk sem néz.
Talán most egy naiv, és ártatlan kislánynak tűnök, apa szeme fényének, ami bizonyos szempontból igaz is. Azonban apám elég realistának nevelt ahhoz, hogy tudjam az élet nem fenékig tejfel. Szembe kell majd néznem feleségként a nehézségekkel is. Talán most igyekszünk mindketten a jobbik oldalunkat mutatni a másik felé, de ez nem lesz mindig így. Lesznek talán vitáink, és veszekedéseink is. Ezeken pedig túl kell jutnunk együtt.
- Ki nem? Mindenki téved, vagy hibázik néha, nem? Bár apámmal azért elég ritkán, és nehezen esik az ilyesmi. Nem is szereti beismerni, de megteszi ha kell. - vonom meg enyhén a vállam, ami egy pillanatra talán nem egy nemes kisasszony mozdulata. Mégsem állom meg.
- Én elég türelmes tudok lenni. El tudom fogadni a szakmád, és a hátrányait. Nem foglak nyaggatni semmiségek miatt. Ígérem. Az eddigi futó kapcsolataid sem érdekelnek. Azonban egyetlen dolog, amit nem tudnék elfogadni, és ami igazán bántana, ha férjem másvalakihez menne a kötelességei végeztével, és nem hozzám. Akkor folyton azon rágódnék, hogy mit tud az a másik, miben jobb, mint én, mi az amit tőle megkaphat, és tőlem nem? Ami pedig a merényleteket illeti, ezen egyenlőre nem akarok rágódni. Nem teszek úgy, mintha nem történhetne meg sosem. De ezzel majd megbirkózom, ha valóban megtörténik a baj. Nem előbb. - osztom meg a gondolataimat őszintén a szavaira. Fontos tiszázzuk, hogy miben, és hol vannak a határaink. Nálam azt hiszem a feltétel nélküli hűség az. Olyan házasságot szeretnék, mint apámé is volt. Anyám volt számára az egyetlen, és én is az egyetlen akarok lenni a férjem számára. Bármit is jelentsen ez a jövőre nézve. Máris kezdek azt hiszem beleszeretni Jacobba, és nem akarom elveszíteni egy rossz lépés, rossz szó, vagy tisztázatlan dolgok miatt. Bár igazából azt sem tudom mi a szerelem. De mégis. Már most érzem, hogy egész éjszaka róla fogok ébren ábrándozni, és a közös jövőnkről.
- A mi életünk. Szeretnék boldog lenni benne. Az viszont csak jó lehet, ha ez a népeinknek is hasznos. Szeretem a hazámat, és otthonom. Bár tudom, hogy ha minden apám tervei szerint alakul, akkor hamarosan talán itt lesz az új hazám, és otthonom. - bólintok a dologra. Egyszerre új, és izgalmas ez az egész számomra, mégis tudom, hogy Norvégia hiányozni fog. Talán Jacob majd megengedi, hogy néha haza látogassak a testvéreimhez, vagy apámhoz. Vagy hogy ők jöjjenek el hozzánk.
- Milyen hely az eldugott fogadó? Olyasmi mint... vertshus? - mondok ki végül egy norvég szót, jobb híján, bár talán Jacobnak ez semmit sem mond.
- Érdekel hol töltöd az időd, azzal itallal. - mosolyodom el én is. Bár azt erősen kétlem, hogy egy hálószobáig túl hamar eljutnánk, de egy kis flört és szórakozás nem árthat. Olyan ártatlan, romantikus regény módon. Közben pedig máris kezdek beleszeretni ebbe a csibészes mosolygó énjébe. Remélem ezt látom majd még nagyon sokat...

by **Jacob Blunt** Csüt. Aug. 08, 2024 3:01 pm

Jacob& a menyasszony

- Charlie sok mindenben más, mint az elődei, de erre majd maga is rájön - osztom meg vele egy sokat sejtető mosollyal. - De valóban, mi se igazán örülünk annak, amikor egy hercegné hobbija ennyire veszélyes. Mindenesetre, amíg az elméleti tananyaggal küzd, Dylan herceg szemet huny felette, de a gyakorlat már más kérdés - sóhajtok egyet, de nagyjából olyan elánnal, mintha mindez az én vállamat nyomná, noha ez egyáltalán nincs így. Egész egyszerűen csak Dylan mindent megoszt velem és valóban aggódik a Charlie által választott szakirány miatt. Ez pedig teljes mértékben érthető, hiszen én se örülnék annak, ha lenne egy feleségem, aki folyton-folyvást meggondolatlanságot tesz. Nem hiszem, hogy bármilyen kapcsolat is hosszabb távon működött volna köztünk, még ha be is vallok számára mindent. Talán így a legjobb. Dylan sokkal megértőbb nálam, ezt még nekem is el kell ismernem.
- Hát, ha annyira érdekli, egy napot rászánhatunk arra, hogy körbevezessem az Akadémián - adom be végül a derekam. - Bár, néhány engedélyt el kell intéznem hozzá, szóval várnia kell pár napot - rándul meg a szám széle. Utálok ilyesmit intézni, a hátamon feláll a szőr, hogy nekem is engedélyt kell kérnem ahhoz, hogy bárkit is bevihessek az iskola területére, holott rengeteget tettem és teszek a mai napig is az akadémiáért, de - be kell látnom - a biztonság az első. Ha a házasság létrejön és én leszek az akadémia vezetője - bármennyire is nem tetszik ez az egész - nem fogom eltörölni ezt a szabályt. - A fegyverszobába nem hiszem, hogy bemehet, de néhány órát megtekinthet. Privát nyílt nap - próbálok meg valamiféle viccet is beiktatni, noha ez tényleg nem az erősségem. Teljesen bele vagyok feszülve ebbe a helyzetbe, ami cseppet se jó, de egész egyszerűen képtelen vagyok ennél jobban feloldódni. A tudat, miszerint Rose talán nemsokára a feleségem lesz, némi riadalommal tölt el. Hát lehet engem szeretni, mint férjet? Azt kétlem.
A jellememmel nem sok gond akad, nem vagyok erőszakos, még az akadémián oly népszerű fizikai fenyítést se támogatom, szóval Rosenak nem kell attól tartania, hogy bármikor is kezet emelnék rá. Mégis, a munkámra tettem fel az életemet, sose jutott eszembe a házasság vagy a gyerekvállalás, noha - velem ellentétben - Rose mindig is erre készült. Nem szeretnék számára csalódást okozni, talán pont emiatt is tölt el némi félelemmel ez az egész... Dylan másként van, számára könnyebb volt a dolog, mert ugyan húzta-halasztotta, de tudta, hogy egy napon meg kell nősülnie, míg én vígan éltem világomat, egészen a mai napig. Pontosabban: pár nappal ezelőttig.
- Őszintén szólva, igen - biccentek, miközben igyekszem sorban megválaszolni a kérdéseit. - Nem árt, ha a jelentkezni kívánó kadét már előtte felkészül a tesztekre és valóban csak a legjobbak kerülhetnek be, de közülük is sokan kihullanak az évek folyamán. Nem egyszer volt már rá példa, hogy egy harminc fővel induló évfolyamból a végére csupán tízen maradtak - ismerem el. - Sokan képtelenek felfogni, mit is vállalnak tulajdonképpen és kilépnek. De igen, tanulhatnak lányok, van néhány lány kadétunk is - mosolyodom el. - Csupán egy bizonyos rang felett nem engedélyezzük a jelentkezést a hölgyek számára. A királyi család tagjai pedig egyáltalán nem léphetnek be - csóválom meg a fejem. Ostobán is nézne ki, ha az általunk védelmezett család szintén szolgálatot teljesítene az akadémia köreiben.
- Bizonyára akad valami elfoglaltság, ami nem veszélyes és maga is bátran űzheti - sóhajtok egyet, a kérdése hallatán pedig eltöprengek, habár nem sokáig tart, mire meglelem magamban a választ. - A herceg és én gyerekkorunk óta nagyon jó barátok vagyunk - vallom be. - Igazság szerint szeretnék vele újra csak beülni valahova és iszogatni, beszélgetni, szórakozni. Tudja, mintha ő is egy ember lenne. De erre nincs lehetőségünk, elfoglaltságom pedig nem akad. Amikor nem dolgozom, akkor az unokaöcsémnek segítek felkészülni vagy alszom.
Mit ne mondjak, nem vagyok valami izgalmas személyiség... Túl sokat dolgozom és ennek sajnos a magánéletem látta a kárát.
- Férj és család mellett sose lesz magányos. Csak még nem találta meg az igazit. Nekem pedig lételemem az óvatosság, talán ez is az oka annak, hogy nem szeretném, ha kockáztatna - ismerem el. Nem egyszerű mindennap azzal kelni és feküdni, hogy emberek élete múlik a döntéseiden, ez pedig a hétköznapjaimra is kihat. - Megtörtént, de ha nem gond, nem szeretném pont az első találkozás alkalmával részletezni ezt - ingatom meg a fejem immár sokadjára a mai nap folyamán. Rose stílusa sokkal inkább mulattat, semmint hogy bármi negatívumot is belelássak. Aranyos lány, ezzel pedig csak még inkább zavarba hoz. Az akadémián nem ilyenek.
- Vonzó? - hökkenek meg a szavain és nevetem el magam. - Sose tartottam magam annak, de köszönöm a bókot - hajtok fejet egy apró, alig látható mozdulattal. - A miértre pedig talán az a válasz, hogy a házasság egy egész embert kíván, én pedig félek attól, hogy nem tudnám azt megadni a feleségemnek, amit szeretne. Az időm kevés, még a szabadidőmben is a munka körül forognak a gondolataim, sose voltam szerelmes.
Charlie iránt éreztem valamit, megmoccant bennem valami, de még az se hívható szerelemnek és hálás vagyok, hogy ezt nem osztottam meg Dylannel. Csak a barátságunk bánta volna, azt pedig nem szeretném. Dylan fontos számomra. Sokkal fontosabb, mint egy futó kaland.
- Ezek szerint meglátta bennem a vele való hasonlóságot. Én se szeretek csevegni, főleg abban az esetben nem, ha az csak üres locsogás - vonom meg a vállam és fel se tűnik számomra, hogy nem aggódom Dylanért. Mások társaságában már rég azon agyalnék, hol lehet és mit csinálhat éppen, de most még csak eszembe se jut, egy pillanatra sem. A bennem lévő feszültség sokkal inkább köszönhető annak, hogy szokatlanul új ez a helyzet és hát nem akárkit kell(ene) lenyűgöznöm. Annak pedig kifejezetten örülök, hogy Rose ennyire bízik az apjában, bár szerintem engem túlbecsülnek.
- Ezt nagyra értékelem, de más benne lenni, higgye el - sóhajtok egyet gondterhelten, a további szavai hallatán pedig csupán a fejemet csóválom. - Hűséges vagyok a birodalomhoz, hűséges vagyok a hercegemhez, pont a feleségemhez ne lennék az? Eddig még soha senkinek se sikerült megragadnia engem, kétlem tehát, hogy ha valaki mellett elkötelezem magam, akkor azt bármikor is felrúgnám. Ennél azért jobb ember vagyok.
Senkinek se szeretek fájdalmat okozni, egy olyan embernek pedig pláne nem, aki semmivel se ártott számomra. Pont ez az oka annak is, hogy nem szeretném, ha Rose úgy döntene, hogy mit sem sejt arról, ami rá várhat egy velem kötött házasság révén. Elképzelhető ugyanis, hogy nem tudok mellette lenni, amikor a legnagyobb szüksége lenne rám, hogy az éjszaka közepén szólít a kötelességem és még sorolhatnám napestig.
- Ne aggódjon, nem lesz semmi gond. Nem harapok - nevetem el magam halkan. - Bár, a szavakkal mit sem érek. Ezt hosszabb távon tudom csak bizonyítani.
Sose emelnék kezet senkire sem, aki az én házamban él, elvégre én vagyok a felelős értük és mindenki sorsát a szívén viselem. Néha képes vagyok rideg lenni, talán olyasvalaki, akinek nem szeretnek a közelében lenni, de az csupán a látszat. Képes vagyok érzelmekre, éppen csak gyakran kerülök abba a helyzetbe, hogy nem mutathatom ki őket.
- A mi? - pislogok egyet zavartan, majd válaszolom meg a kérdését: - Nők szórakoztatnak férfiakat, bár nem illetlen módon. Zenélnek, táncolnak, szemet gyönyörködtető látványt nyújtanak, miközben mi iszogatunk. Higgye el, az nem magának való. Katonák járnak oda, akik dorbézolnak és igen, kurtizánokat is el lehet csípni, ha az ember ismeri őket...
Én pedig ismerem, ó, de még mennyire! Megkérik az árát, bár nem olyasvalakik, akik akárkivel ágyba bújnak, megválogatják a partnereiket. Annak idején szerettem volna Dylant is elrángatni erre a helyre, még jóval Charlie előtt, hogy legalább belekóstoljon a dologba, de hajthatatlan volt. Életemben nem hittem volna, hogy valaha is megnősül. Sokkal inkább számítottam arra, hogy szembeszáll az anya-királynéval és ellent mond.
- Jobban járnánk, ha Önhöz illő helyszínt választanánk. Talán bemutathatnám pár embernek a kastélyban. Mit gondol?

[/color][/b]

by **Rosemary Blunt** Vas. Aug. 18, 2024 9:29 pm

Rose & Jacob

- Valóban? Alig várom, hogy megismerjem. Kíváncsivá tettél. - mosolyodom el a szavai hallatán. Ugyanakkor a folytatásra kissé csalódottan sóhajtok fel.
- Ezek szerint ő is csak elméletet tanulhat? - teszem fel a kérdést, bár inkább egy enyhén csalódott kijelentésnek hat. Mármint értem én, hogy szeretnének biztonságba tudni meg ilyesmi. Apám is csak félt. Éppen csak nem feltétlenül igazságos, hogy kevesebbnek néznek bennünket, csak mert lánynak születtünk. Mintha ezért mi nem lennénk képesek arra, amire a fiúk. Egy ponton túl inkább csak bosszantó ez az abszurd túlféltés. Azt hittem itt talán másképp működnek a dolgok. Talán elnézőbben, és lazábban veszik ezt az egész dolgot. Jacob szavai viszont nem éppen erre engednek következtetni. Talán naiv vagyok még, de néha szeretnék egyszerűen a saját káromon tanulni. Miért akkora baj ez?
- Az remek lenne! És természetesen türelmesen várok, ameddig kell. Nem szeretnék semmilyen kellemetlenséget okozni. Szóval az sem baj, ha van amit nem mutat meg. Megértem. Csak érdekel, hogy a jövendőbelim, mivel is tölti a napjait, hogy jobban megérthessem őt. Téged. - mondom kissé zavarban. Tényleg nem szeretnék a terhére lenni, de kíváncsi is vagyok. Persze eszemben sincs a biztonsági előírásokat megszegni, és bajt okozni. Apám pedig talán pont azt látta Jacobban, hogy ha nagyobb hatalma lenne, akkor sem élne vissza vele, hogy a saját érdekeit, vagy kényelmét szolgálja. Ez neki nagyon fontos. Az meg hogy most is feszült lenne... hát mindkettőnknek merőben új ez a dolog, szóval kétlem, hogy nálam jobban zavarban lenne, vagy feszültebb lenne. Még ha látszatra kívülről könnyedén mosolygok akkor is.
Lehet talán Jacob nem hiszi el, de szerintem remek férj lesz. És igen, én tudnám őt úgy szeretni. Már most érzem. Nem tudom megmagyarázni. Ennek semmi értelme sincs, mégis így van. A többi pedig majd kialakul. Valahogy nem félek attól, hogy Jacob bántana engem valaha is. Sőt. Valahogy inkább biztonságban érzem magam mellette.
- Akkor kezdem érteni, hogy miért olyan híres az akadémiájuk. Nem lehet egyszerű bekerülni, és elvégezni. - jó lenne, ha egy nap mindenki tanulhatna az akadémián. Nemesi családok lányai, vagy épp a királyi család tagjai. De talán nem ez a legmegfelelőbb idő arra, hogy ezeket a nézeteinket megvitassuk. Talán kerülnünk kellene az ennyire kínos témákat.
- Azok legtöbbje elég unalmas. Bár szívesen játszom klarinéton. Apám szerint tehetséges vagyok. - szeretem a zenét. Szívesen játszom, de azért nem egész nap. Ráadásul néha tényleg szeretnék valami olyasmit is kipróbálni, amit eddig még nem. Mint az íjászat. Vagy rendesen megtanulni lovagolni.
- Szerintem ő is szeretné. Magányos lehet hercegnek lenni. - jegyzem meg a szavai hallatán. - Az unokaöcséd szerencsés. Biztosan nagyon közel álltok egymáshoz. Néhány hónap múlva nekem is megszületik az unokaöcsém, vagy unokahúgom. Még nem vagyok benne biztos. Éppen neki hímzek egy kis rugdalózót. Ha megérkezik a baba, akkor majd szeretném meglátogatni egy kis időre Lizbeth nővéremet, segíteni neki. - osztom meg vele a számomra nagyon is örömteli hírt, és a szándékomat. Remélem nem veszi majd zokon, hogy itt hagynám egy kis időre, hogy a nővéremmel legyek. De a kicsi körül biztosan lenne mit segíteni, és hát szeretném is látni.
- Talán megtaláltam. Talán éppen vele ülök egy padon. Igyekszem én is az lenni, hogy ne kelljen aggódnod miattam. - mosolyodom el. Bár tudom, hogy ezt az ígéretet néha elég nehéz lesz megtenni. Főleg, ha nem értek egyet majd a túlzott óvatossággal. De nem is szeretnék direkt bajt okozni.
- Nem kell beszélned róla. Kivárom, amíg képes leszel megnyílni, és elmondani. Csak szeretném, ha tudnád, hogy nekem bármikor, bármit elmondhatsz. Mindig itt leszek, hogy meghallgassalak. - válaszolom kissé szégyenlősen. Nyilván hiba volt egyáltalán felhozni. Meggondolatlanul szalad ki a számon a dolog. Aranyos lennék? Örülök, ha így lát, bár ebben azért némileg kételkedem. Inkább tűnhetek egy butácska, elkényeztetett lánynak, aki azt sem tudja, mikor kell hallgatnia.
- Az életben minden változik. Talán mindennek megvan a maga ideje. A munkának, és a szerelemnek is. Talán csak meg kell keresni a módot, hogy egyensúlyt találjunk a kettő közt. - osztom meg a saját gondolataimat. Nem érdekelnek a múltbeli futó kalandok. Ami számít a jelen, és az csak kettőnkön múlik.
- Apámnak ehhez igen nagy tehetsége van. - bólintok rá a dologra. Valószínűleg így lehetett. Az pedig, hogy nem aggódik, talán jó jel is lehet. Talán lehetnék én, az számára, akinél megnyugvást, és menedéket lel a feszült, és aggodalmakkal tali munkája elől. Az miatt pedig nem kellene aggódnia, hogy lenyűgöz-e. Azt hiszem ez már sikerült neki.
- Talán más mondani, mint élni benne. Nem vagyok annyira naiv, hogy azt gondoljam, mindig minden könnyű lesz. De ha mindig őszinték vagyunk egymással, akkor együtt bármilyen nehézséggel meg tudunk küzdeni. Támogatni, és segíteni egymást. Nem ez a házasság lényege? - felelem némi biztatással.
- Ezt igazán jó hallani. Nem fogok kételkedni benned. - a hűség azt hiszem a másik olyan dolog, ami apám számára nagyon fontos. Így számomra is. De ha Jacob azt mondja, hogy hűséges lesz, akkor valamiért feltétel nélkül elhiszem számára. Ahogy azt is, hogy sosem ártana nekem, vagy másnak. Ami pedig a döntésemet illeti, én nem féltem magamat miatta. Nem tudnék olyan helyzetet elképzelni, amiben mindezt megbánhatna.
- Nem aggódom. Elég sok időnk van. Jó nevetni látni. - nevetem el magam hallkan. Bár remélem, hogy még sok ilyen pillanatunk lesz. Furcsa, hogy mennyire nem félek a jövőtől. Legalábbis nem úgy, mint ahogy a hintóban ide fele úton, alig néhány órája.
- Háát.... nem tudom pontosan, mi a jó szó... egy hely, olyasmi ahol lehet szórakozni, meg ha messziről jött valaki meg lehet aludni egy szobában. Ilyesmi. Bár én sosem voltam ilyen helyen. Apám szerint felesleges volna oda mennem. - próbálom némileg zavarban megmagyarázni a szót, amit használtam, bár nem teljesen tudom, hogy lehetne jól fordítani. Bár ha azt nézzük, hogy hány nyelven beszélek, ennyi hiba megengedhető nekem. Talán.
- Akkor azt hiszem hasonló hely lehet vertshushoz. Bár nem lehetek teljesen biztos. Én is szeretek táncolni, és zenélni. Játszhatok csak neked valamit klarinéton, ha szeretnéd. - ajánlom fel mosolyogva. Bár a kurtizánok kérdésébe inkább nem nagyon szeretnék belegondolni. Mármint, hogy mennyire ismerheti őket Jacob. Én még sosem voltam férfivel, és félek, hogy nem leszek képes számára azt adni, amit azok a nők. Most azonban inkább csak élvezném a pillanatot. Vagy egyszerűen élnék a felkínálkozó lehetőségekkel.
- Az jó lenne. De szívesen maradok még itt is. Szép ez a hely. - persze kíváncsi vagyok erre a Charlie hercegnére, meg az udvarhölgyeire. De valami azt súgja, velük lesz még alkalmam megismerkedni. Most viszont Jacobot szeretném megismerni. Szóval ha szeretné, itt is maradhatunk, és akkor játszhatok neki valamit a klarinétomon...

by **Jacob Blunt** Hétf. Aug. 19, 2024 6:03 pm

Jacob& a menyasszony

- Azt hiszem, itt nem fog unatkozni. A palota rengeteg érdekes embernek ad otthont - osztom meg vele, hiszen nem Charlotte itt az egyetlen érdekes személyiség, bár kétségtelenül ő az, aki leginkább lázad a szabályok ellen. Vele ellentétben viszont Dylan igyekszik mindent a szabályok szerint kijátszani, a törvényes úton haladni. Jól egymásra találtak, annyi szent. Az egyik kényszeresen felrúgja a másik fél által megalkotott szabályokat. De legalább szeretik egymást és ez itt a lényeg. Remélem, én és Rose is ilyen jól fogunk majd együttműködni, ha egyszer házasságra adjuk a fejünket. - Higgye el, ezzel senkit se szeretnénk bekorlátozni - próbálom meg némileg elmagyarázni a helyzetet, ami nem könnyű abban az esetben, ha pont a ketrecbe zárt személynek szeretnéd elmagyarázni azt, hogy miért ennyire korlátozottak a lehetőségei. - Charlotte hercegné kissé meggondolatlan, ezzel őt óvni szeretné a herceg - sóhajtok egyet, hiszen ez így elég vérszegény érvelés, amit nekem is sikerül érzékelnem valamilyen szinten. - Kellenek számára a szabályok, hiszen legszívesebben fallal rohanna a falnak, ha nem lennének. Ez pedig az ő pozíciójában nagyon veszélyes.
Ezzel nem csak magát, hanem Dylant is veszélybe sodorná, ebben biztos vagyok. Márpedig Dylan politikus és herceg is egyben, rengeteg ellenségre tett szert az évek folyamán, Charlotte pedig ezzel fegyvert adna a kezükbe, főleg abban az esetben, ha családot alapítanának. Eddig Dylannek csak a saját testi épségét kellett féltenie, ezután a feleségéét és a leendő gyerekeiét is.
- Hálás vagyok, bár ha tényleg arra kerülne a sor, hogy egybekelünk, abban az esetben én is szeretnék majd egyszer ellátogatni a norvég vizekbe is - szólalok meg némi habozás múltán. Valamiért már egyáltalán nem idegen számomra a házasság gondolata. Rose kedves és csinos teremtés, lassan de biztosan kezd behálózni a természetes bájával, azt hiszem. - Jó lenne megismerni azt a helyet, ahonnan a feleségem érkezett. Sok időt nem ígérhetek, de két napot mindenképp igyekszem majd ott tölteni - ráncolom némileg töprengően a szemöldökömet. Dylantől sajnos nehezen szakadok el, valamiért nyugtalan vagyok, ha nem én vagyok vele és olyan messzire elmenni... Mégis, ha már Rose lesz egyszer a feleségem, akkor jár annyi számára, hogy én is érdeklődöm az ő élete és szokásai iránt, nem csupán elvárom tőle, hogy ő tegye ezt. Ha pedig megtehetem, mindenképp időt fogok szakítani rá, ebben teljes mértékben biztos lehet. A házasság nem egyoldalú, nem csak Rosenak kell megtennie dolgokat, hanem nekem is, ha pedig lesz rá lehetőségem, meg is teszem őket. És valóban érdekel az a hely, ahol felnőtt, ahonnan érkezett, a családja, minden, ami vele kapcsolatos.
- Cserébe viszont garantálni tudjuk, hogy aki végzett az akadémián, valóban érti a dolgát - biccentek Rose szavai hallatán. - Sok mindent fel kell adnunk, ezt nem tagadom, sokan az életüket teszik fel a szolgálatra, de az elért eredményeink is magukért beszélnek. A kadétaink rengeteg kitüntetést szereznek az évek folyamán, a személyi testőrök pedig tényleg egy elit csapat, amelybe nehéz bekerülni. Csakis a legjobbak léphetnek erre a pályára.
Mit ne mondjak, büszke vagyok arra, hogy én is személyi testőrként ténykedem és nemsokára Marcus is ezt fogja tenni. Nehéz, embert próbáló feladat ez minden téren, mind fizikálisan, mind pedig mentálisan is. A legkisebb hiba is végzetes lehet ebből a szempontból és a kibukást eredményezheti, amelyet nemrég Marcus is megtapasztalt.
- A palotában szokott lenni hangverseny, ha gondolja, egyszer kipróbálhatja magát azon is - vetem fel. És valóban, a báli szezon felé közeledve elég sok hasonló eseményt szerveznek, amelyre - ha Rose kedvet kap hozzá - bátran jelentkezhet. - Sok próbát tartanak, arra is ellátogathat. Talán egyszer bekerül a kórusba is. Igen, azt hiszem, így hívják - biccentek egyet némileg bizonytalanul az utolsó szavaimra. Nem vagyok zene őrült, nem tudhatom biztosra, szóval lehet, pont most mondtam valami égbekiáltó butaságot, de legfeljebb Rose majd kijavít.
- Számomra nem akadály. Nyilván a család az első - egyezem bele a dologba, mintha máris házasok lennénk. - Az egyetlen előny, amely a leendő feleségemnek jár az az, hogy bármikor mehet ide-oda, amikor csak kedvet kap hozzá. Keveset vagyok otthon, nem várhatom el, hogy egy nő folyamatosan rám várjon.
Azok után pláne nem, hogy én magam szinte semmi időt se töltök a saját házamban. Mégis miként kérjem tehát Rosetól azt, hogy mindig a rendelkezésemre álljon? Nyugodtan segítsen a testvérének a kicsi körül, elvégre én is ezt tettem annak idején Marcussal, amikor magamhoz vettem. Igaz, ő nagyobb volt, már-már önálló.
- Talán. Kellemes a társasága - ismerem el és most kezdek én zavarba jönni. - Eddig kedvelem magát, részemről most nincs akadálya a házasságnak, bár amondó vagyok, hogy a hosszabb jegyben járás cseppet se lenne ellenemre. Legalább egyikünket sem éri kellemetlen meglepetés.
Ismerjük meg egymást, döntsük el, miszerint valóban képesek lennénk hosszabb időt eltölteni a másik mellett és csak utána ugorjunk fejest a dologba.
- Hálás vagyok érte - könnyebbülök meg, amikor nem faggat a dologról. - És ígérem, ha a feleségem lesz, egy napon elmesélem. De addig ez maradjon egy rejtély, hogy némi izgalom is vegyüljön ebbe a kapcsolatba - mosolyodom el ismét, ezúttal teljes mértékben őszintén. Unalmas alak lennék, ha minden lapomat egy asztalra pakolnám.
- Igen, ebben van némi igazság - biccentek a szavai hallatán. - Éppen csak eddig nem kellett ilyesmiken agyalnom - sóhajtok egyet gondterhelten. - De mindent meg lehet oldani, ebben teljes mértékben biztos vagyok. Noha a bűntudatom állandó lesz amiatt, hogy pont a szeretteimet kell cserben hagynom, ha úgy alakul.
Hogy vágyom-e egy nő szeretetére? Talán igen. Rose közelsége jól esik és furamód olyan hatással van rám, hogy nem szeretném egyhamar elengedni. Valóban ezt szeretné Dylan? Hogy közte és a családom közt hezitáljak, ha arra kerül a sor?
- De igen. Azt hiszem - köhintek egyet, mert hát a szám eléggé kiszáradt, miközben újfent eszembe jutott a bátyám és a halálának a körülményei. Nem szeretném Roset bajba sodorni azzal, hogy esetleg megszeretem. De abban igaza van, hogy őszintének kell lennünk egymással, ha valamit hosszabb távon terveznénk. Nem élhetünk állandó hazugságban.
- Talán valamikor eljöhetne hozzánk - vetem fel végül. - Nem állítom, hogy gazdag vagyok, de elég jó körülmények között élünk és akár ott is tölthetné az éjszakát. Külön szobában, természetesen - teszem azért még hozzá. - Tényleg nem szeretném kihasználni a helyzetet, de esetleg megismerkedhetne a családommal. Én már ismerem az apját és úgy érzem, így lenne az igazságos. Nem árulok zsákbamacskát. Ismerje meg, milyen körülmények között élünk. Utána pedig játszhat is, ha gondolja...
Elvégre, nem vagyok olyan gazdag és nemes, mint az ő családja, talán csalódni is fog abban, hogy miként élek, de látnia kell. Meg kell ismernie a házat, amely esetleg az otthona lesz és az embereket, akik körbe fogják venni. Természetesen, ha maradni szeretne, nem erőltetem, ez az ő döntésének kell lennie.

by **Rosemary Blunt** Kedd Aug. 20, 2024 5:28 pm

Rose & Jacob

- Alig várom, hogy megismerhessem őket. Számomra itt minden új, érdekes, és izgalmas. Ugyanakkor kicsit félek is. Hogy csalódást okozok itt. Neked, az itteni udvari előkelőségeknek, az apámnak, hogy mindent elrontok. Butaság, ugye? - vallom be, apró zavarral. Talán sok itt az érdekes ember. A megismerésre és felfedezésre váró új tapasztaltat. Mégis félek, hogy valamit rosszul csinálok. Elrontok. Csak mert én más vagyok. Máshol éltem, és másképpen. Pedig nagyon szeretném, ha Jacob és én ha tényleg összeházasodunk, akkor harmonikus, és jó házasságunk legyen, amiben együtt mindent meg tudunk oldani.
- Ezt megértem, de biztos, hogy mindig óvni kell? Van, amikor az ember csak szeretne a saját hibáiból tanulni. - felelem kissé elgondolkodva Jacob érveire. Megértem, hogy védelmezni szeretne, ahogy a hercege is a feleségét. Mégis, néha vannak dolgok, amiken nekünk kell keresztül mennünk. Tapasztalni. Amitől egyszerűen nem óvhatnak meg a férfiak. Persze nyilván a hercegnő sem akarná szándékosan veszélybe sodorni a férjét.
- Csodálatos otthonom van. A hegyek, és tavak összeölelkezése igazán gyönyörű. Talán még két hónap, vagy két év is kevés lenne mindent megmutatni. De abban ha házasok leszünk az a jó, hogy egy egész élet áll majd előttünk megismerni egymást. Talán minden évben eltölthetnénk két-három napot Norvégiában. Mindig valami mást mutatok majd meg. - mosolyodom el lágyan. Tudom, vagy legalábbis sejtem, hogy Jacobnak fontos lehet a munkája. Nem könnyen hagyja ott, még csak pár napra sem. De talán, ha csak néha teszi meg, nem lesz akkora bűntudata. Hiszen sokan védik a herceget. Sok testőrnek parancsolhat a palotában.
- Akkor szerencsés vagyok, hogy a jövendőbeli férjem ilyen ember. - mosolyodom el kedvesen. Furcsa, de már én is kezdek büszke lenni rá, és az unokaöcsére, pedig utóbbit még csak nem is ismerem. Alig halottam róla. Bár ha Jacob és én összekötjük az életünket, akkor minden bizonnyal a rokonait is meg kell majd ismernem.
- Tényleg? Szívesen részt vennék egy ilyen eseményen. Bár nem tudom, hogy elég tehetséges vagyok-e egy hangversenyhez, vagy a kórushoz. Nem is tudom, hogy itt milyen fajta zenét szoktak leginkább játszani. Talán egyenlőre csak hallgatnom, és ismerkednem kéne a helyi szokásokkal. - mondom egy szerény kis mosollyal. Mintha nem lennék teljesen biztos a saját képességeimben. Pedig apám gyakran mondja, hogy milyen tehetséges vagyok a klarinéttal. Persze sokat is gyakoroltam, ami az igazat illeti.
- Kedves tőled. Én szívesen várok rád. Tudom, hogy számodra sokat jelent a herceg, és a munkád. Te magad mondtad. Én pedig türelmes tudok lenni. - persze, ha látom értelmét. Amíg hiszek benne, hogy Jacob hozzám jön haza a herceg szolgálata után. Amíg elhiszem, hogy az egyetlen vagyok számára. És az, hogy nem kell egy házba zárva tengetnem a napjaim, szabadon fedezhetem fel ezt a világot, csak vonzóbbá teszi számomra ezt az egészet. Talán tényleg elmegyek a hangversenyekre, és majd keresem a hercegnő társasságát, akkor nem leszek egyedül akkor sem, ha a férjemnek más dolga van. Könnyebb lesz várni rá.
- Én is kedvellek. Már most hozzád mennék. De igazad van. Meg kell ismernünk egymást. Nem csak egymás kedves, és jó oldalát. - aztán majd közösen eldöntjük, hogyan tovább. Valamiért mégis úgy érzem, hogy mindig lesz tovább.
- Várni fogom azt a napot. - mondom egy halvány, kedves mosollyal. Nem azért mert lennék olyan naiv, hogy azt higgyem ez egy vidám történet. Az, hogy most nem akar róla beszélni, és az arca éppen elég, hogy kikövetkeztessem, ez mennyire nehéz lehet számára. Azonban, ha egy ilyen dolgot megoszt velem, az azt jelenti majd, hogy igazán bízik bennem, és közel enged magához. A lelkéhez. Ez pedig mindennél értékesebb dolog.
- Nem hiszem, hogy valaha képes lennél cserbenhagyni. Vagy hogy valaha bűntudatot kellene érezned ez miatt. Nem kell választanod a családod, és a kötelességed között. A családod azért van, hogy támogasson, és megértsen, akkor is ha nehéz döntéseket kell hoznod. - talán a herceg kezdi megérteni, hogy mit jelent, ha igazi családod van, akik szeretnek, és támogatnak. Lehet csak azt szeretné, hogy Jacob is ismerje meg az érzést, amikor van egy otthonod, és van kire támaszkodnod. Kivel megosztanod a terheid.
- Meg kell kérdeznem apámat. De nagyon szívesen megnézném az otthonát, és alig várom, hogy megismerjem a családját. Hiszen talán nem sokára az én otthonom, és az én családom is lesz. És szívesen játszom is. Tudom, hogy nem élnél vissza a helyzettel. Bízom benned, és apám is biztosan elenged. - nekem nem számít, hogy mekkora a házunk. Hogy mennyire vagyunk gazdagok. Elég, ha szeretjük egymást. Talán még él bennem valamiféle naivitás, olyan kamasz lányos formában a szerelemről, és a házas életről. Mégis kétlem, hogy Jacob megengedné, hogy bármiben is hiányt szenvedjünk. Úgy értem, kétlem, hogy elvesztené a házat, vagy hagyná hogy éhezzünk, vagy ne legyen ruhánk. Ilyesmi. Nem érdekel, a luxus. Bár abban éltem otthon, de mégis hiányzott valami. Apám ritkán volt otthon, én pedig ritkán tehettem, amihez kedvem van. Lehet itt az ideje kipróbálni, hogy milyen, ha kicsit másképp próbálok élni. Ezúttal a jövendőbelim életéhez alkalmazkodva.

by **Jacob Blunt** Szer. Aug. 21, 2024 5:19 pm

Jacob& a menyasszony

- Nincs miért aggódnod, nem lesz gond - próbálom megnyugtatni. - Nem kell mindenkinek megfelelned. Csupán önmagadat kell adnod. Itt mindenki megjátssza magát, szóval üdítő színfolt lenne az udvarban olyasvalaki, aki nem ölt magára maszkot, amint belép a terembe.
Senki se mondja ki azt, amit gondol, mindenki próbál óvatosan fogalmazni, nehogy megsértsen valakit, az a műmosoly pedig, amit az arcukra öltenek, felér a borzalommal. Dylan kifejezetten utál bármilyen rendezvényen is részt venni, pont emiatt, ráadásul sokan vannak, akik megpróbálnak mézes-mázas szavakkal a bizalmába férkőzni, hogy utána hátba döfjék egy váratlan pillanatban. Kevés a palotában az őszinte ember, én pedig örülnék, ha legalább Rose önmaga maradna. Nem azt mondom, hogy sértegessen és szóljon le másokat, de tényleg nem szeretném, ha azokkal bájologna, akiktől kileli a hideg.
- Te nem óvnád meg a számodra fontos személyeket? - vonom fel kérdőn a szemöldököm. - Értem én, hogy mindenki szeret a saját hibájából tanulni, de ha már maga a tanulás is fájdalommal jár, hát miért ne próbáljunk ettől megkímélni másokat?
Ezen vagyok a nap minden egyes percében... Nem szeretem anyámat és Marcust szenvedni látni, még abban az esetben sem, ha tudom, ez nem komoly. Már Marcus büntetése hallatán is fel voltam háborodva, noha akkor és ott tényleg tanult a saját hibájából, mégis zavart, hogy mindezt testi kényszer révén akarták belenevelni és rögzíteni. Éppen elég fájdalom akad az akadémia épületében belül, nem hiányzik még ennél is több. Ha pedig Rose a családom tagja lesz, akkor igenis szeretném őt megóvni mindentől.
- Ezt nem merem megígérni - hárítom el lágyan az ajánlatát, bár némi csalódottság kiérződik a hangomból. Most érzékelem igazán, hogy mekkora teherrel jár a szakmám, de mégis, mindig is az volt az álmom, hogy személyi testőr lehessek. - Dylannek itt van rám szüksége, de egyszer mindenképp időt szakítok arra a látogatásra, bárhogy is alakuljanak a dolgok - teszem még hozzá, hiszen egyszer az életben jó lenne oda eljutni, de az, hogy erre évente képes legyek... Nem igazán reménykedem abban, hogy sikerülne. Még ha el is terveznénk, meg is szabnánk az időpontot, nyilván közbejönne valami váratlan esemény, ami miatt maradnom kellene. Ez felénk mindig is így ment, kár ennek az ellenkezőjében reménykedni.
- A zenében én se vagyok jártas, tőlem távol állnak a művészetek - ismerem el. - Emiatt nem is tudok választ adni arra, hogy felénk milyen zenéket játszanak a bálokon. Általában nem erre figyelek.
Csakis akkor megyek társasági eseményre, ha Dylannek is jelen kell lennie és leggyakrabban azt figyelem, kell-e valamiért aggódni. Fura, de olyankor megszűnik a külvilág, a zajok is kevésbé jutnak el a fülemig, szinte olyan az egész, mintha jelen se lennék rajta. Mégis, kell egy bizonyos mértékű koncentráció arra vonatkozóan, hogy a legkisebb veszélyt is képes legyek időben érzékelni és elhárítani. Ha hagynám, hogy minden ritmus vagy csinos hölgyemény elvonja a figyelmem, már rég nem lehetnék Dylan testőre.
- Dylan nem csak a munkám, hanem a gyerekkori barátom is egyben - osztom meg Roseal. - Apám folyamatosan magával vitt a palotába, amikor szolgálatra indult, hogy a hercegnek legyen társasága, én pedig örömmel szórakoztattam. A sok tanulás mellett néha volt ideje gyereknek is lenni és olyankor mindig mellette voltam.
Ez pedig bizonyos kötelék kialakulásához vezetett köztünk, amit cseppet sem bánok. Megmutattam számára egy másik világot, hiszen ő nélkülem aligha tapasztalhatta volna meg, milyen a kertbe kimenni eső után labdát passzolgatni. A vele hasonló társadalmi osztályba született gyerekek nem tehetik ezt meg, de mi kiszöktünk. Igaz ugyan, hogy utána én is kaptam helyette, de Dylan nagyapját ismerve ő se maradt ki a rosszból annak idején.
- Én azonban azt vallom, hogy ennek oda-vissza kellene működnie - sóhajtok egyet és azt hiszem, jelen pillanatban ez a legnagyobb dilemma, amellyel szembe kell néznem. - Nem csak én szorulok támogatásra, hanem a családom is, de nem tudok mindig mellettük lenni, amikor szükségük lenne rám. Ez pedig kissé kellemetlenül érint, nem tagadom. Persze, egy szavam se lehet, mert én választottam ezt az életet, tudtam, mivel jár.
Azt azonban már nem, hogy valaha is házasságra adnám a fejem, bár eme tények tekintetében megváltozik néhány dolog. Változtatnom kell az életemen és fogok is, ezt pedig elsősorban Dylannel kell majd tisztáznom, hiszen mindez őt érinti majd a leginkább.
- Akkor talán az lenne a legjobb, ha visszatérnénk a bálterembe - állok fel a helyemről beszéd közben, majd nyújtom a kezemet Rose irányába, hogy felsegíthessem és visszakísérhessem az apjához...

(Köszi a játékot Very Happy

)

by Ajánlott tartalom

Angol-kert

Angol-kert

Re: Angol-kert

Re: Angol-kert

Re: Angol-kert

Re: Angol-kert

Re: Angol-kert

Re: Angol-kert

Re: Angol-kert

Re: Angol-kert

Re: Angol-kert

Re: Angol-kert

Re: Angol-kert

Re: Angol-kert

Re: Angol-kert

Re: Angol-kert

Re: Angol-kert