Vizsgaterem

by **Admin** Csüt. Ápr. 18, 2024 2:03 pm

Leírás később.

by **Miley C. Thompson** Csüt. Ápr. 18, 2024 2:50 pm

Raymond& Miley

Soha életemben nem voltam egy éltanuló, talán pont ez az oka annak is, hogy végül ott kellett hagynunk a Roxfortot. Apámnak ugyanis konkrét elképzelései voltak a jegyeimet illetően, amelyeket én nem váltottam valóra és úgy döntött, mennem kell. Szerinte túl nehéz volt az ottani követelmény számomra és a Meradiában talán jobban fogok teljesíteni. Hát, nem lett igaza. Itt is elég kétségbeejtő a helyzetem, ha őszinte szeretnék lenni. Igazság szerint legszívesebben még mindig a szüleimet kutatnám, mármint az igaziakat. Fogalmam sincs, élnek-e vagy halnak, de ha a nevelő szüleim útjában álltak, akkor esélyesen az utóbbi az igaz. A kérdés csupán annyi, hogy ebben az esetben engem miért hagytak életben? Könnyedén végezhettek volna velem, hiszen még csak egy csecsemő voltam, semmi több. Voltaképp, még csak megerőltetniük se kellett volna magukat. Esetleg megesett volna a szívük rajtam és úgy döntöttek, felnevelnek engem? Ez eléggé valószínű, hiszen az egyetlen gyermekük addigra halott volt és anyám azóta se esett teherbe. Nyilván ők is vágytak még egy csemetére, engem pedig egyfajta ajándéknak tekintettek. Egyelőre legalábbis ez a verzió él bennem, hiszen mást el se tudok képzelni.
Ami pedig a mindennapjaimat illeti, szinte ki se dugom az orromat a kastélyban lévő szobámból, ugyanis a feltételezett szüleim holmiját veszem folyamatosan górcső alá. Anyáméknak nem volt szokásuk az áldozataik cuccait megtartani, de most az egyszer valamiért kivételt tettek. Talán pont miattam? Mondjuk, sok minden nem maradt utánuk, csupán egy értékes óra, egy elegáns nyaklánc és egy karkötő, melynek a belsejében számomra ismeretlen vésetek vannak. Magammal hoztam tehát őket, hogy a közelemben tudhassam a múltam egy-egy darabkáját, de sokra még nem mentem a szimbólumok megfejtésével. Ázsiaiak esélyesen nem lehettek, hiszen én se vagyok az és nem is igazán hasonlít arra az írásra a szöveg. Pedig ha sikerülne megfejtenem, hatalmas előrelépést tehetnék ez ügyben.
Itt és most azonban nem ez a legnagyobb problémám, ami az igazat illeti. Jelenleg is a vizsgateremben ücsörgök, több sorstársammal együtt és vért izzadok az osztályozó vizsgámmal. Túl sokat hiányoztam, képtelen voltam felzárkózni a tananyaggal, a tanárok nem tudtak leosztályozni, tehát túl kell esnem ezen. Az ujjaim között egy csalásgátló bűbájjal ellátott pergament szorongatok, amelyet még a kezdés előtt osztottak szét közöttünk, szóval azt hiszem, ezt is benéztem. Tanultam, de nem eleget, hiszen időm se volt mindent átnyálazni, bár néhány kérdésre még így is tudtam a választ. Talán nem vagyok reménytelen eset. A csuklómon kabalaként helyet foglal az a fura karkötő, amelyet a szüleimnek tulajdonítok. Bízom benne ugyanis, hogy szerencsét fog hozni és hát arra nagyon is szükségem van jelen pillanatban.
A pennák tehát szorgalmasan sercegnek a papíron mindenfelől, én pedig a számat csücsörítve olvasom el újra meg újra a kérdéseket és igyekszem mindenre jól válaszolni. A felügyelő tanárom pedig nem más, mint - dobpergést kérek! - Raymond Feretti. A minden lében kanál professzor, aki azt hiszi, némi empátiával képes lesz megváltoztatni mindenkit. Nem tagadom, volt már pár vitánk régebben, hiszen én nem nagyon értek egyet az ő világszemléletével, de egy ideje már semleges a viszonyunk. Ő nem traktálja rám magát, én pedig nem keresem a társaságát, ez pedig így a lehető legjobb. Bár az, hogy a Meradiában ismét összefutottam vele, meglepett kissé... Mármint, eljövünk ide, a világ legunalmasabb helyére, erre a volt tanárom is felbukkan! Azért ennek elég kicsi az esélye, valljuk be. Mindenesetre nem zavartatom magam, hiszen azt hiszem, sokkal, de sokkal fontosabb feladatom is van ennél. Ha a jegyeim javuló tendenciát mutatnak, apám ígérete szerint visszamehetek a Roxfortba, ahol - hitem szerint - a vér szerinti nővérem is tanul jelenleg. Ha közelebb kerülhetnék hozzá, van rá esély, hogy hazavisz bemutatni a családjának és akkor felfedhetném a valódi kilétem előttük.

by **Raymond Feretti** Pént. Ápr. 19, 2024 10:51 am

Miley & Ray

A félévi osztályozó vizsgák nem könnyűek. Nem csak a diákok számára jelentenek azonban kihívást, hanem a tanárok számára is, ami talán kevésbé nyilvánvaló tény az itt ülő fiatalok számára. Jelenleg a pótló dolgozatok megíratása zajlik azok számára, akik magán tanulóként csak vizsgázni, vagy a gyakorlati órákra járnak be, illetve azok számára, akik túl sokat hiányoztak, esetleg nem volt kielégítő az eddigi teljesítményük, így kaptak egy utolsó esélyt a félévi javításra, mielőtt a szüleik tragikus értesítőt kapnának. Egy ilyen dolgozat összeállításánál figyelned kell rá, hogy ne legyen túl könnyű, mert az nem lenne igazságos azokkal szemben, akik a félév során vért izzadtak a jó osztályzatokért, de nem is lehet túl nehéz, mert akkor a gyengébb képességű tanulóknak esélyük sincs, még egy apró sikerélményre se. Így én általában a dolgozataimat úgy állítom össze, hogy különböző nehézségű feladatok vannak benne. Akik a könnyebbeket meg tudják oldani, esetleg belekezdenek a közepesen nehezekbe már biztosak lehetnek benne átmennek. Akik a közepesen nehéz feladatot is megoldják, nagyjából tényleg közepes, esetleg a jó alsó határán lévő érékelést kapnak, ha a nehezebb példákból is csippentettek egy-egy kis részpontot. Akik pedig a nehéz feladatokkal is boldogulnak, már kiváló értékelésre számíthatnak. Természetesen részpontok vannak, így össze lehet csipegetni a szükséges pontokat egy elfogadható értékeléshez. Azonban a dolgozatokat meg kell íratni, és kiértékelni. Figyelembe venni a diákok önmagukhoz mért fejlődését. A mai dolgozatok felügyeletére pedig engem jelöltek ki. Természetesen hát elláttam a pergameneket egy csalásgátló bűbájjal, mielőtt kiosztottam volna. Most pedig a diákok számára bizonnyal bosszantó azon tulajdonságomnak engedek, hogy a teremben fel-le sétálgatok a padok között le-le tekintve a sercegő pennákra, és tulajdonosaikra. Lássuk be, a diákok meglepően kreatívak tudnak lenni, ha csalásról van szó, gátló bűbájok, ide vagy oda.
Meglepődtem-e, amikor Miley Thompsont idén újfent a diákjaim közt köszönthettem? Egy kicsit. Úgy tűnik az ő élete éppoly hányattatott, mint az enyém. Nem tagadom, nem kedvelem a szüleit, a nézeteket pedig még kevésbé, amiket a lányukba igyekeznek nevelni. Én pedig időnként igyekszem rávenni, hogy gondolja át ezeket a nézeteket, teljes elfogadás helyett. Sajnos azonban az elmúlt időben erre meglehetősen kevés időm volt. Nem kerestem annyira a lányt, aki úgy tűnik egyfajta semleges viszonyt igyekezett felvenni velem szemben. Ami talán jobb a kezdeti ellenszenvnél. Meg voltak a magam gondjai. A királyi család, és a szirén Tanács felborította az éppen beállni készülő egyensúlyt az életemben. Ismét. Ez egyrészt jó, másrészt meglehetősen ijesztő. Több kötelesség, és felelősség. Sok változás a családomban. A munkában, és a napirendemben is. Bár a diákok ebből vajmi keveset érzékelhettek. Ráadásul ott van az az aggasztó lista a fiókom mélyén, melyet Miley minden bizonnyal véletlen hagyott egyszer nálam. Nem vettem elő egy ideje, de biztosan van jelentősége. Amint a palotában kicsit csitulnak a viharok Mihail számára át fogom adni a listát, és megbízom, hogy nézzen utána a dolognak. Valami nagyon rossz, és gyomorszorító érzésem van ezzel kapcsolatban.
Egyenlőre azonban még a jelenben a dolgozat megíratására kell koncentrálnom. A hátam mögött összekulcsolt kézzel sétálok tehát az asztalok között. Miley asztalánál azonban megtorpanok. Olyasmit veszek észre rajta, amitől azonnal hevesebben kezd verni a szívem. Bár ez kívülről egyáltalán nem látszik. A külső szemlélő talán letudná annyival, hogy egy pillanatra megtorpantam, hogy jobban szemügyre vegyek egy diák asztalát, hátha puskát rejt. Azonban nem erről van szó. Az lány csuklóján lévő karkötő mintája.. olyan régen volt, mégis olyan ismerős. Az óra, a pad tetején... a kabala nyaklánc... ez nem lehet véletlen. Legszívesebben azonnal leguggolnék a lányhoz és faggatni kezdeném. Mégis uralkodnom kell magamon.
- Erre a kérdésre kicsit jobban átgondolnám a választ. Ha kviddics játékos lennél mit tennél közvetlen a meccs előtt, aztán a meccs közben lépésről lépésre, hogy megnyerjétek a játékot? - mutatok végül le az egyik kérdésre a lapján, a hangom csendes és nyugodt. Van valami segítőkész benne. Bár nem tudom, hogy a hasonlat mennyiben lesz a lányka segítségére. Tudom, hogy szereti a kviddicset, és a sportot alapvetően. Talán rájön, hogy mire céloztam.
- Még 10 perc. - pillantok az órámra, és adom tudtára a társaságnak, hogy mennyi idejük van módosítani a válaszaikat. Én pedig lassan a tanári asztal felé kezdek sétálni, amikor rájövök, hogy túl sokat időztem egy helyben.
- Lejárt az idő. Tegyétek le a pennákat. - jelentem be kis váratva. Igazából még adtam is plusz egy-két percet az eredeti időkorláthoz. A dolgozatok pedig lassan felemelkednek a padokról, és csinos kis kupacban gyűlnek össze a tanári asztalon. A diákok pedig egymást kérdezgetve lassan a kijártat felé veszik az irányt.
- Miss Tompson! Egy pillanatra! Felkísérne az irodámba? Segítene felvinni a dolgozatokat? - mutatok a kupac felé. Na nem mintha ezt egyedül nem tudnám megtenni a lány segítsége nélkül is. De van amit mindenképp látnom, és tudnom kell... ez a terem pedig nem alkalmas rá.

by **Miley C. Thompson** Pént. Ápr. 19, 2024 12:48 pm

Raymond& Miley

Fogalmam sincs azt illetően, hogy mégis miért fontos egy leendő vadász számára a jó tanulmányi átlag. Elvégre, bestiákat ölni anélkül is lehet, nem igaz? Egy vérfarkas sem fogja megkérdezni tőlem, hogy mégis mennyi lett az év végi átlagom! Márpedig abban, amit apám otthon tanított számomra, kivétel nélkül jeleskedem és a bestiatan is erősségem. A bájitalokat pedig, amelyek segítségével kábítok, bénítok, sebzek, robbantok, hiánytalanul előállítom, ha rendelkezésemre állnak a szükséges alapanyagok. Ennél többre igazán nincs szükségem, szóval felesleges időpazarlásnak tartok minden mást. Kviddicsjátékos úgyse lehet belőlem, hiszen a Roxfortban tartott válogatókon bebizonyosodott már több alkalommal is, hogy nem erre a pályára születtem. A seprűn ügyetlen vagyok, némi tériszonnyal is rendelkezem és automatikus bepánikolok, amint észreveszem, hogy felém közeledik a kvaff... Ki tudja miért, de olyankor sokkal inkább igyekszem kikerülni a golyóbist, semmint elkapni, mintha valamiféle bizarr kidobóst játszanának velem. Teljesen magam alá kerültem tehát a válogató után és hát Feretti professzor is pont olyankor talált be, talán emiatt is alakult ki bennem az iránta érzett ellenszenv. Ráadásul, a szüleimnek igazán markáns elképzelései akadnak mások elfogadásával kapcsolatban, ő pedig azt próbálta meg elmagyarázni számomra, hogy nem minden fekete és fehér. Hát, akkor és ott nagyon nem volt hozzá türelmem, lássuk be.
Igazság szerint az órát és a nyakláncot eszem ágában se volt elhozni magammal, egész egyszerűen csupán a táskámban maradtak és utolsó kétségbeesésemben pakoltam ki mindkettőt az asztalra. Valamiért él bennem, hogy a tripla kabala tripla szerencsét is jelent, így tettem egy próbát. Hogy ez bejön-e, nem tudhatom, mindenesetre úgy érzem, megy a dolog. Egészen addig a pontig, amíg a prof meg nem áll az asztalom mellett és szólal meg. Abban a percben ugyanis szinte megfeszülök és teljes bizonytalanságban pillantok le a dolgozatomra, majd harapdálom némán az ajkaimat, mintegy abban reménykedve, hogy beugrik számomra a válasz.
- Azt hiszem, értem - biccentek végül egyet bizonytalanul, majd törlöm ki az előző válaszomat és az újat igyekszem immár a professzor tanácsa által megválaszolni. Normális esetben munkál bennem valamiféle dac és nem fogadom el más segítségét, de most túl nagy a tét ahhoz, hogy rizikózzak. Vissza kell mennem a Roxfortba, hogy a nővérem közelébe kerülhessek, ráadásul az az átkozott lista is elhányódott valahol a költözés alatt, amelyet a szüleim áldozatairól vezettem, akik a vér szerinti szüleim lehettek. Ama verzió, miszerint a többi dolgozatommal fogtam össze és adtam le az utolsó hónapban Feretti professzor számára, még csak egy pillanatra se ötlik eszembe. Bár - mivel fogalmam sincs a múltjáról - aligha izgatna különösebben a baklövésem. - Ez így jó lesz? - sandítok kérdőn fel, legalább egy aprócska biccentés reményében, még csak nem is gondolván, hogy a férfi nem a pergamenen szereplő válaszaim miatt torpant meg a padon mellett, hanem valami egészen mást szúrt ki magának. Amikor pedig továbbáll, újfent minden figyelmemmel a feladatra összpontosítok, hogy legalább minél többet megválaszolhassak a hátralévő idő alatt.
Némileg habozva ugyan, de engedelmesen teszem le a pennám, miközben az előttem heverő pergamen a levegőbe emelkedik és habozás nélkül röppen a tanári asztalon összegyűlt kupacba. A kabaláimat gondosan visszahelyezem a táskámba, habár a karkötőt - valamilyen ismeretlen okból kifolyólag - nem veszem le magamról. A fene se tudja, de valamiért megnyugtat az, ahogy a bőrömhöz ér és egyfajta biztonságérzetet ad számomra. Valamiféle mágiára gyanakszom, amellyel annak idején fel lett ruházva és - gyengén bár, de - még évek múltán is pulzál benne valami.
A hátamra vetem tehát a táskámat, majd gondolataimba mélyedve indulok meg a kiáramló tömeg nyomában, mintegy utolsóként baktatva, ám a tanerő hangja visszaránt a valóságba, majd torpanok meg és kérdő tekintettel fordulok vissza.
- Persze - felelem végül, majd veszem át a benyújtott dolgozatok egy részét. - Köszönöm a segítséget - szólalok meg végül, amint a társaim hallótávolságon kívül érnek. - Muszáj javítanom a jegyeimen és ha megbukok, elég nagy balhé lesz otthon - kotyogom ki óvatlanul. Na, nem mintha Raymond professzor nem lenne tisztában az otthoni állapotokkal, hiszen voltam már vele eleget büntetőmunkán. Pontosabban, az ő felügyelete alatt. - Ha egy mód van rá, szeretnék visszamenni a Roxfortba tanulni, de ehhez jó jegyek kellenek, szóval ha teheti, akkor hálás lennék érte, ha... - harapom el a mondatot, amint tudatosul bennem, hogy éppen arra készülök megkérni egy tanárt, hogy legyen előzékenyebb és adja meg számomra a jobb jegyet. - Fontos lenne - zárom végül rövidre a témát és nem célozgatok, győzködöm tovább. Ez nagyon kétélű fegyver és csak a saját síromat ásnám ki vele. Csendben battyogom tehát a professzor társaságában az irodája irányába, hogy aztán minél hamarabb kereket oldhassak és pihenhessek egy hatalmasat a szobámban...

by **Raymond Feretti** Kedd Ápr. 23, 2024 4:51 pm

Miley & Ray

Hiszek benne, hogy a tanulás, és folyamatos fejlődés mindig fontos. Független az életkorodtól, vagy helyzetedtől. Noha fiatalon még nem mindig gondoltam így. A fiatalkori hév gyakran kerget butaságokba, de ezekből is kell tanulni. Ugyanakkor szeretném, ha Miley nem fogadná el feltétel nélkül a szülei által választott utat. Ha meg tudná kérdőjelezni az elveiket. Vagy egyszerűen találna valamit, amit jobban szeret csinálni. Például a sportban. Fontos lenne, hogy önálló utat találjon magának. Ehhez pedig talán az is szükséges, hogy belássa önmagának tanul, és minél több mindent fedez fel a világból, annál kevésbé egyértelmű, hogy csak a szülei által felvázolt út lehet a helyes. Sőt. Én sosem rejtettem véka alá, mennyire nem értek egyet ezzel a fajta csőlátású elvrendszerrel, ami ráadásul szükségtelen erőszakra épít. Ez az a fajta nézet, ami a szüleim tragikus halálához vezetett. Ami miatt nem láthattam a húgom felnőni, és bár mindenki hiszi hogy halott, én valahol belül érzem, hogy nem így van. Egyszóval zsigerileg tiltakozom minden ellen, amit Miley szülei képviselnek. Nem csak mert én is szirén vagyok. Egyszerűen csak felesleges szenvedést, viszályt, előítéletet, talán háborút is jelenthet ez a negatív eszmerendszer, amire semmi szükség sincs.
Mindezt tetézi az a kezembe került lista is, amivel kapcsolatban semmi jó érzésem sincs. Sőt valahol a gyomrom táján igen erős görcsöket érzek vele kapcsolatban. Eddig még nem volt időm újra elővenni, előbb a saját helyzetem kell megszilárdítanom, és a testvéremet segítenem a sajátja megtartásában. Talán egy kicsit kivárni amíg elülnek a politikai viharok, mielőtt újra felkavarom az állóvizet. Azt is jobb lesz titokban kinyomozni.
Mégis, amikor Miley asztalán meglátom azokat a dolgokat, egy pillanatra mintha minden törlődne körülöttem. Még azt elfelejtem hol vagyok egy másodpercre és miért. Azonban nem engedhetem meg, hogy ez az arcomon is meglátszódjon. Így kényszerítenem kell magam, hogy odafigyeljek arra, amiért itt vagyok. Tudom, hogy nem egyszerű a lányka élete, és én sem vagyok annyira gonosz, szigorú tanár, mint amilyennek néha tűnhetek. Így végül feldobom a hasonlatot, és amikor Miley bizonytalanul néz fel, csak egy aprót bólintok, ahogy tova sétálok a tanári asztal irányába. Akárki akármit is mond nem szeretek senkit sem megbuktatni, és mindenkiből kicsikarom a megfelelő érdemjegyeket. Ezt már Miley megtapasztalhatta. Szívesen segítek, és akár 100x is elmagyarázom ugyanazt 100 féle módon, de a szorgalom és az igyekezet, amit valójában értékelek. Nem célom senkiben megfelelési kényszereket, vagy kudarcélményeket létrehozni, mert nem felelt meg egy vizsgán.
Az idő lejárta után pedig Miley gondolom szívesebben menne a saját dolgára, mint hogy velem időzőn, de én mégis jobb szeretném, ha most velem tartana. Ha beszélgethetnék.
- Szívesen. Mért szeretnél ennyire visszamenni? - pillantok le a lányra, immár kilépve a népes folyosóra. Persze nyilván gondolom, hogy a szülei jobb átlagot szeretnének tőle. A helyzete pedig cseppet sem egyszerű.
- Szeretnéd, ha most kijavítanám a dolgozatod? - teszem fel a kérdést miközben lassan elindulunk felfelé a lépcsőn. Látom én rajta, hogy mennyire feszélyezi jelenleg a vizsgája eredménye. Tudom milyen diákként eredményekre várni. Főleg ha kétségeid vannak magadban. Ettől persze kivételezni nem fogok vele. Jobb jegyet nem fogok adni. Legfeljebb kérdezek még a jobb jegyért.
A folyosóra befordulva viszont egy fekete hajú férfi várakozik az irodám előtt. A ruhája viszont különbözik az itteniekétől. Miley számára viszont, ha elég jó megfigyelő, ahogy közel érünk hozzá, akkor feltűnhet, hogy a férfi ruhájára is hasonló jellegű néhány szimbólum van hímezve, mint ami a kis kincseibe vésve.
- Blunt tiszt. Örülök, hogy látom. - mosolyodom el. A férfi enyhén meghajol az irányomban. De így is tisztán látszik a tisztelet a tartásán. Ámbár a diákoknak nem igen tűnhetett fel, de mintha az én öltözködésem is kicsit más lenne az elmúlt hónapokban. Legalábbis az öltönyöm anyaga sokkal finomabb minőségű mint korábban. Már aki ért az ilyesmihez annak feltűnhet a jóval magasabb minőség, amit egy sima tanár normálisan nem engedhetne meg magának.
- Felség. - kinyitom az irodám ajtaját és nyomomban a férfivel és Miley-val lépek be rajta. Valahogy Miley számára pedig most szembe szökő lehet a korábbi Roxfortos, és a mostani irodám közti különbség, ami valahogy nem tűnik annyira picinek, és szerénynek, mint régen. Ami persze betudható annak is, hogy most házvezető vagyok, és az előléptetéssel nagyobb iroda is jár. De csak ennyi lenne? Intek Miley számára, hogy tegye csak le az asztalra a dolgozatokat. Közben Jacob felé fordulok.
- Az öcsémtől hoztál üzenetet? - teszem fel számára a kérdést, de közben intek Miley számára, hogy maradjon, ha már menne.
- Igen, Felség. - azzal a ruhája alól egy hosszúkás, piros viaszpecséttel lezárt borítékot húz elő, és nyújt felém. Elveszem a borítékot, de nem bontom ki rögtön. Majd ha egyedül maradok.
- Köszönöm. Kérem, mondja meg a testvéremnek, hogy ma este felkeresem az otthonában. Várjon rám. Talán érdekes és fontos híreim lesznek. - időzik el akaratlanul Miley arcán a tekintetem, amit Jacob is követ, bár látszik rajta, hogy ő ezt nem igazán érti, de rá kérdezni sem akar. Talán arcátlanságnak gondolná. Így végül amikor intek, hogy távozhat meghajol, és kihátrál a szobából. Van benne valami merev, és szertartásos. A levelet lerakom az asztalomra a dolgozat kupac mellé, miközben leülök, és Miley felé is intek, hogy tegyen így, de közben már a dolgozatát keresem a kupacban... Előbb lássuk azt, aztán majd valahogy átvezetem a dolgot, arra amire tényleg kíváncsi vagyok jelenleg.

by **Miley C. Thompson** Szer. Ápr. 24, 2024 6:41 pm

Raymond& Miley

Egy pár pillanatig nem igazán válaszolok a kérdésére, csupán némán lépkedem mellette, látszólag a gondolataimba mélyedve. Bár, ha őszinte szeretnék lenni, sokkal inkább azon kattogom, hogy vajon mennyi mindent oszthatok meg Ferreti professzorral. Ha a szüleim gyilkosok... ha tényleg azok, abban az esetben, mint a tanárom, értesíthetné a hatóságokat, de azt egyelőre nem szeretném. Olyanok, amilyenek, viszont ők neveltek fel engem és valamilyen szinten még mindig kötődöm hozzájuk. Azok a fránya emlékek elintézték ezt számomra. A varázsvilágban egy szempillantás alatt megoldhatnám ezt a problémát is, de hosszú távon aligha lehetne megfelelő megoldás. És hát - lássuk be - a Roxfortban is kotyogtam éppen eleget, amelyek alapján egy egész auror-sereg is ránk törhette volna az ajtót, mégse történt semmi ilyesmi. Ezek alapján megbízhatom tehát a professzorban, mégse áll szándékomban a kelleténél több információt az orrára kötni. A végén még olyasmibe szeretné beleártani magát, amihez voltaképp semmi köze sincs. Nem. Ez az én életem, nekem kell eldöntenem, mit szeretnék tenni azzal, ami a tudomásomra jutott bő pár hónappal korábban.
- A Meradia nem az én világom - füllentem némi habozás múltán. - Sokkal jobban szerettem a Roxfortot. A fene se hitte volna, hogy valaha is hiányozni fog az a hely - mosolyodom el, mintha megrohantak volna a kellemes emlékek, de igazság szerint nem sok időt töltöttem ott, barátaim se akadtak, szinte folyamatosan egyedül üldögéltem a folyosókon, a következő órámra várva. Ezt azért Ferreti professzor is kiszúrhatta annak idején, hiszen az ő óráin is én voltam az a lány, aki a hátsó padsorban kuporogva várta a tanítás végét jelző csengőszót, majd indult a dolgára, egyedül. Egyelőre a Meradiában is ez a helyzet, szóval számomra mindegy, hol vagyok, de mégis... A kis magánszimatolásom így aligha jut majd előrébb. Ez nem olyasmi, amit levélben is meg lehetne tárgyalni az érintettekkel...
- Megtenné? - csillan fel a tekintetem a kérdése hallatán. - Az nagyon kedves lenne magától - szélesedik ki a mosolyom és azt hiszem, ezt valóban komolyan is gondolom. - Tudja, a váltás óta nem egyszerű - sóhajtok egyet végül gondterhelten. Fogalmam sincs, miért nyílok meg ennyire a professzornak, hiszen soha életemben nem voltam barátkozós típus, voltaképp azt se tudom miként kell úgy közelíteni másokhoz, hogy az megfelelő legyen. Világéletemben a szüleim utasításait követtem, önálló akaratom nem is lehetett, hiszen arra neveltek, hogy mindenben szót kell fogadnom. Olyan voltam számukra, mint egy bábu, amelyet ide-oda rángathatnak, de azt hiszem, kezdek öntudatra ébredni. - Idegen ország, idegen nyelv, szinte minden idegen, ami itt körülvesz - pillantok akaratlanul is egy falon lévő képre, amely mellett éppen elhaladunk és amely egy számomra ismeretlen mágust ábrázol. A felirat szerint olasz lehetett. - Angliában legalább otthon voltam és...
Folytatnám még, de a szavam szinte azonnal elakad, amint befordulunk a folyosón és megpillantom az idegen férfit, pontosabban a ruháját... Egy pillanatra még meg is torpanok, ezzel lemaradva Ferreti professzortól, de muszáj alaposabban szemügyre vennem a motívumokat, amelyek a férfi öltözékét díszítik. Egy-kettő még halványan dereng is a karkötőm belsejéből, de egyelőre erőt veszek magamon és lépek párat előre, hogy beérhessem a tanáromat, noha a pillantásom végig a sötét hajú alakra függesztem.
Udvariasan megvárom, amíg üdvözlik egymást, bár jó vadász révén figyelek... A gesztus és a megszólítás egyáltalán nem egy iskolában tanító tanárnak szól, bár tudtommal Ferreti professzor tényleg csupán egy unalmas alak, semmi több. Eddig semmi izgalmasat se láttam benne, de most... A "felség" megszólítás hallatán azért érdeklődve tekintek rá, de nem szólalok meg továbbra sem. Esélyesen úgyis csak lerázna, legalábbis a Blunt nevezetű alak jelenlétében mindenképp így tenne. Mindenesetre, mindent elraktározok magamban, amit csak képes vagyok, hogy végül a megfelelő pillanatban terítékre is kerülhessen.
Engedelmesen teszem tehát a dolgozatokat az asztalokra, de a professzornak aligha kell külön is jeleznie számomra, hogy maradjak. A kíváncsiságom néha még a pofátlanságomnál is nagyobb, szóval - amíg ők beszélgetnek - én szemügyre veszem az irodát és magamban megállapítom, hogy a Meradia anyagi befektetésnek nagyon is megfelelő lehet egy házvezető tanár számára. Ezek szerint kettőnk közül legalább egy valakinek jót tett a váltás. A Roxfort nem volt ennyire bőkezű az alkalmazottjaival...
- Szép kis iroda - füttyentek egyet elismerően, amint az ismeretlen alak távozik, majd helyezem kényelembe magam az egyik fotelban. Ezek után én is lépjek le? Még mit nem! - Minden házvezetőt felségnek szólítanak ezen a helyen vagy csak az újonnan érkezetteket? - teszem fel a kérdést kíváncsian, némileg belesüppedve az ülőalkalmatosságba. Istenem, mennyire puha! A tekintetemet azonban továbbra se veszem le a professzorról, hiszen őszintén érdekel a válasza... Történt volna valami, amióta visszatért? Elvégre, a Roxfortban szinte a kastélyban töltötte az idejét, hogy eltarthassa a családját, de mostanában mintha kevesebbet látnám. A hétvégéken szinte sohasem, csakis azokban az esetekben, amikor valami rendezvény miatt szükség van egy felügyelő tanár jelenlétére, ez pedig rettentően fura számomra.
- Ki volt az az alak? - teszem fel a kérdést, miközben ujjaimmal akaratlanul is megérintem a csuklómon pihenő kabala-ékszert. - A ruháján lévő motívumok... - ráncolom gondolataimba mélyedve a homlokomat. - Honnan való? - emelem fel végül a pillantásomat, egyelőre csupán ártatlan kíváncsisággal. Ha erre válasszal tud szolgálni a prof, abban az esetben elég sok terhet levesz a vállamról és nagy eséllyel hamarabb megfejtem a karkötőbe vésett írást, mint hittem volna.

by **Raymond Feretti** Csüt. Ápr. 25, 2024 12:16 pm

Miley & Ray

Észreveszem a pillanatnyi szünetet, de azt is tudom, hogy nem egyszerű a lányka élete. Így kivárom, amig rendet rak a kavargó gondolatai közt. Bevallom ez nekem sem éppen egyszerű. Főleg az miatt, amit Miley asztalán és csuklóján láttam. Még mindig sok kétely van bennem. Főként a szüleivel, és a nézeteikkel kapcsolatban. Talán a tetteikkel kapcsolatban is. Ha pedig a gyomorszorító sejtésem beigazolódni látszik, akkor kénytelen leszek lépéseket tenni. Ezzel pedig visszajutok az eredeti erkölcsi dilemmámhoz. Miley a tanítványom, aki valamilyen szinten bízik bennem, és számít az iránymutatásomra a nehéz helyzetekben a felnőtté válása során. Ha azonban feljelentem a szüleit a lista alapján, amit a kezembe kaparintottam, akkor feldúlom az életét, elveszem tőle a szüleit, és mindazt, amiben eddig hitt. Lényegében összetöröm az eddigi életét apró szilánkokra, és olyan szenvedést okozok neki, amivel nekem is meg kellett küzdenem az ő korában. Éppen csak ezen okból kifolyólag megesküdtem magamnak, hogy én nem leszek olyan, mint a szüleim gyilkosai. Azonban a törvény az törvény. Engem is kötelez. Hercegként pedig sokszorosan. Ugyanakkor szeretnék a szüleim gyilkosai szemébe nézni, és megkérdezni, hogy miért? Aztán szeretném, ha igazságot szolgáltatnának az én szüleimnek. A szírén törvények szerint. Azok pedig nem kíméletesek. Főleg a gyerekgyilkosokkal szemben nem. Van olyan bűn, amit még a bűnözök sem néznek el. Van olyan határ, amit a legdurvább, és legkegyetlenebb bűnözők sem lépnek át. Legalábbis a szírén társadalomban. A szüleim gyilkosai viszont megtették szemrebbenés nélkül. Ez pedig nem maradhat büntetlen. Mégis a bosszú megéri összetörni egy kamasz lány életét is?
- Mi hiányzik benne, ami annyival jobb volt mint itt? - kérdezek rá a pillanatnyi habozásra. Érzem, hogy számára is van valami, amiről nem mond el mindent. Amivel óvatosan bánik. Talán ezért is akar visszamenni a Roxfortba. Azonban ez közel sem biztos, hogy meg is fog valósulni. Ráadásul a Roxfortban is többnyire hátul ült, és egyedül távozott az órák után. A folyosókon, vagy nagy rendezvényeken sem láttam, hogy nagy társasági életet élne széles baráti körrel. De még szűkkel sem.
- Persze. - bólintok a kérdés hallatára. Általában kedves vagyok, ha megfelelő hangnemben, és tisztelettel kérnek. Ennyi a titok a kezelésemre. - Ha szeretnél beszélgetni bármiről, tudod hol találsz. - toldom még hozzá egy biztató mosollyal. Elvégre velem szinte bármiről lehet beszélgetni. Ami pedig azt illeti a kamasz kor egyik sajátossága, hogy próbálunk saját utakat felfedezni. Néha pedig nem árt megkérdőjelezni bizonyos dolgokat. Még akkor is, ha azokat éppen a saját nagyapák, vagy a saját szüleink mondogatták.
- A nyelvet meg lehet tanulni. A kultúrát megismerni. Persze nem könnyű, én is átmentem ezen ennyi idősen. De fontosabb kérdés, hogy mit jelent számodra az "otthon" szó? Ezen gondolkodj kicsit. - fordulok vissza egy pillanatra Miley felé, amikor észlelem a megtorpanását. Bár ezt inkább a zaklatott érzelmi állapotának tudom be, mint Jacob megjelenésének. Noha a ruhája valóban élre vasalt, és makulátlan. Látszólag elég finom anyagból is készült, nem lehetett olcsó. A tartásában pedig van valami szál egyenes, és büszke. Még akkor is amikor meghajol. Végül könnyen, és gyorsan cserélünk üzenetet, és engedem, hogy Jacob a dolgára siessen. Elvégre nekem is van még dolgom Miley Thompsonnal, mielőtt meglátogathatnám a fivérem is.
- Köszönöm. - teszem magam elé Miley dolgozatát, amelyet most fejjel lefelé láthat az asztalom túloldalán ülve. Láthatólag olvasni kezdem, és nyúlok közben a piros javító színű tintával töltött pennám után. Ami szintén nem egy olcsóbb darab.
- Csak azokat, akiket ez születési előjogon illet meg. - válaszolok, bár esélyesen ennyivel még nem túl kielégítően. Noha Miley számára már kezdhet egyértelművé válni, hogy tényleg történhetett valami a Roxfort, és a Meradia közti időben. Vagy legalábbis a közelmúltban, mert mind az öltözködésem, mind a szokásaim, amiket felvettem elütnek a korábbiaktól. A kis közjáték is ezt támasztja alá a Miley számára ismeretlen férfivel.
- A testvéremnek dolgozik. Fontos, és bizalmas feladatokat lát el. - pillantok egy röpke pillanatra át a dolgozatból az asztal másik szélén lévő levélre, amelyen piros viaszpecsét díszeleg. Ha Miley közelebb hajolna hozzá, akkor azt is látná, hogy a viaszpecsétbe ugyanaz a szimbólum van nyomva, mit ami a legnagyobb és legjellegzetesebb a karkötője belsején.
- Azt hittem nem érdekelnek más népek, és főleg fajok kultúrája. Vagy mégis? - teszem fel a célzott kérdést, mielőtt tényleg válaszolnék, noha nem pillantok fel a dolgozatból, amelyet megígértem, hogy kijavítok. Ugyanakkor Miley feltámadó kíváncsisága talán majd megkönnyíti az átvezetést a dolgozatról a saját személyes kérdéseimre.
- A Meradia környéki vizek szirén Királyi Gárdájának egyenruháját viselte. A motívumok is ennek felelnek meg. - egy pillanatra félre tolom Miley dolgozatát, és egy üres papírt veszek elő, egymás alá sorban felrajzolva a motívumokat. Majd melléjük írva a jelentést is.
- A motívumok a Királyi Gárda alap erényeinek jelképei. Hűség. Becsület. Bátorság. Szolgálatkészség. Tisztelet. Igazságosság. Tudás. És kitartás. Valamint szerepelt az egyenruhán a rangját, és társadalmi helyzetét mutató két szírén szimbólum. Vezető kiképző tiszt, középnemes családból. - tolom a papírt Miley elé. Elég egyértelmű, hogy könnyedén írom, és olvasom is jeleket. Mint aki nagyon is jártas ezekben. - Az előítéletekkel az a baj, hogy nem engedik megismerni a kitalációk, vagy eltorzított fél igazságok mögötti valódi igazságot. A szírén büszke, erős nép, akik sokat adnak a tiszteletre, hagyományokra, és a szigorú társadalmi rendszerükre. Ugyanakkor sosem igazságtalanok, és kerülik a szükségtelen erőszakot. Inkább híresek a művészetükről, és szorgalmukról. - térek vissza egy korábbi beszélgetésünkhöz. Akkor Miley nem igazán akarta meghallani mire célzok ezzel, de reménykedem benne, hogy talán most.
Magam elé veszem ismét a dolgozat lapot, gyorsan összeadom a pontokat, és ráfirkantom a jegyet az aláírásommal, és lány elé tolom.
- Van némi fejlődés, de azért lehetne jobb is még. - toldom hozzá még mintegy mellékesen.

by **Miley C. Thompson** Szomb. Ápr. 27, 2024 1:37 pm

Raymond& Miley

Egyelőre még én se igazán tudom, hogy mit is szeretnék egészen pontosan, ha esetleg kiderülne, hogy a nevelő szüleim ölték meg a vér szerinti szüleimet. Bosszú? Aligha, hiszen nem is ismertem őket, nem volt idő arra, hogy létrejöjjön az ehhez szükséges kötelék. Szörnyű belegondolni, de sokkal inkább kötődöm a szüleim gyilkosaihoz, semmint hozzájuk... Elvégre, őket hívtam anyának és apának, velük kapcsolatban vannak kellemes emlékeim, még abban az esetben is, ha sokkal több a rossz, semmint a jó. És ha váratlanul elveszíteném őket a bűneik miatt, eléggé arcon csapna a dolog. Nem szeretném tehát, ha bajuk esne. Mindkettejüket szeretem, még abban az esetben is, ha van jó pár megkérdőjelezhető nevelési elvük. Hiányozna apám, aki mindig izgalmas történeteket mesélt az általa tapasztaltakról és anyám, aki eközben sürgött-forgott a konyhában, hogy bőséges vacsorát helyezhessen az asztalra. Komolyan, aki nem ismeri, meg se mondaná, mennyire jártas a harcok terén... És az, hogy pont én helyeztem vadidegenek kezébe az életüket egy ostoba listával, nyilván nagyon is feldúlna. Sok mindent szerettem volna, de semmiképp sem ezt. Inkább csak annyit, hogy valljanak színt, mondják el az igazat és bánják meg, hogy annyi éven keresztül hazugságban éltem és abban az esetben mindenképp megbocsátottam volna számukra. Nem akarom őket meglincselni vagy más, szörnyű módon a túlvilágra küldeni.
- Fogalmazzunk inkább úgy, hogy egy elég fontos lehetőséget hagynék elúszni, ha nem mennék vissza - felelem végül tömören. - Azt pedig nem szeretném csak úgy elszalasztani - vonom meg a vállam, mintha ez nem is lenne olyan fontos, pedig nagyon is az. A professzor esélyesen úgyis arra gondol majd, hogy az egyetemi szakokat értem ezalatt, noha a gond csupán ott kezdődik, hogy sose koncentráltam különösebben a tanulmányaimra ott sem, pont emiatt is vettek ki onnan a szüleim és írattak át ide. Igazság szerint úgy vagyok vele, hogy a bestiák és egyéb népség üldözéséhez nem szükségesek a papírok és a jó tanulmányi eredmények. Teljesen feleslegesnek tartom tehát, hogy órákon keresztül be legyek zárva többedmagammal egy terembe. - Magának nem hiányzik néha az a hely? - sandítok rá, kíváncsian fürkészve őt, de titkon abban reménykedve, hogy legalább rólam elvonja a figyelmét és nem tesz fel továbbra is olyan kérdéseket, amelyek révén elszólhatnám magam. Erre ugyanis nem készültem.
- Köszönöm - felelek csupán ennyit az ajánlata hallatán. Nem hiszem, hogy valaha is élni fognék a felajánlott lehetőséggel, hiszen nem vagyok egy érzelgős alkat, legalábbis mások előtt semmiképp sem. Már nem is emlékszem rá, mikor láttak a szüleim utoljára sírni. Talán olyan hat éves lehettem, ki tudja... Azóta saját magam oldom meg a problémáimat és nem traktálok velük másokat, nyilván emiatt is lepett meg az, hogy magamhoz képest mennyire bőbeszédű vagyok a professzor jelenlétében.
Hogy mit jelent számomra az "otthon" szó? Nos, ezt én se tudom pontosan megfogalmazni, talán ezért se válaszolok szavakkal. Család? Sose volt igazi családom, amióta pedig rájöttem arra a sötét titokra, amely a lelkemet nyomja, még jobban eltávolodtam tőlük. A szeretet jelen van bennem irántuk, de valami ismeretlen akadály mégis gátként magasodik a lelkem elé. A bizalom megtört bennem és folyamatosan megkérdőjelezem magamban azt, amit tőlük hallok. Ez így nem otthon. Márpedig szinte biztos vagyok benne, hogy minden ember számára az a hely jelenti az otthont, ahol a szerettei vannak. A vérségi kötelék nem számít, a fontos az, miként érez az őt körülvevő emberek iránt.
A figura, aki megjelenik, valamiféle katona lehet, legalábbis a testtartásából ezt szűröm le és szinte szó nélkül fogadja a professzor utasításait. A kérdésem csupán annyi, hogy mégis mi dolga lenne pont itt, pont egy tanárral? Mindenesetre, hamarosan távozóra fogja a dolgot, engem kettesben hagyva Ferreti professzorral, aki elsőként a dolgozatomat veszi kézbe, amiért felettébb hálás vagyok. Elég kellemetlen lenne számomra, ha a következő egy-két napot, amíg kiderülnek az eredmények, végig kellene stresszelnem.
- Születési előjog? - pislogok értetlenkedve nagyokat, miközben felidézem magamban a Roxfortban tanító és a jelenlegi professzort. Mi tagadás, a ruhája valóban másabb lett, mondhatni előkelőbb, már ránézésre is igen drága. Ezt ezelőtt is észrevettem, éppen csak fikarcnyit sem érdekelt, hiszen betudtam annak, hogy Ferreti professzor keresete ugrott meg, amióta házvezető tanár lett. A szavai hallatán viszont feléled bennem a kíváncsiság, hiszen sokkal többről árulkodik, mint valaha hittem volna.
- Elég befolyásos ember lehet a testvére - állapítom meg, de csupán egy kósza pillantást vetek a levélre, nem hajolok közelebb hozzá, hiszen az már komoly pofátlanság lenne részemről. Nem állítom, hogy nem tenném meg abban az esetben, ha a professzor kimenne a szobából, de a jelenlétében semmiképp sem. - Csupán azért kérdem, mert láttam már ilyen motívumokat otthon - jegyzem meg. - A szüleim a legtöbb holmit kidobják, de ezeket valamiért megőrizték és kíváncsi vagyok, kiké lehetett, szóval nyomozásba fogtam.
Valóban nem érdekel más fajok kultúrája, ez tény. Amit akkor és ott mondtam, igaz volt. Mindenesetre, amióta előkerültek ezek a holmik, kíváncsi lettem és arra gyanakszom, hogy az általuk megölt szüleimé lehettek. Elvégre, mi másért tartották volna meg? Ráadásul, volt ott egy drága anyagból készült baba takaró is, hasonló mintázattal. Nyilván az enyém lehetett, hiszen a nevelőanyám később a nevemet is belehímezte. Ki tudja, talán még takargatott is vele. Számomra ez volt a perdöntő bizonyíték az elméletemet illetően. És hát a nevelő szüleim sose tartották meg az áldozataik személyes tárgyait, akármilyen gazdag is volt az illető. Ezek is nyilván azért maradhattak, mert valamilyen úton-módon kötődnek hozzám.
- Ó! - nyögöm ki, amikor meghallom a Királyi Gárda kifejezést. - Maga és a testvére parancsol nekik? - fogalmazódik meg bennem a kérdés. - Egy királyi családból származik? - vetek egy röpke pillantást az elém tolt papírra, majd emelem tekintetem a tanárom arcára. Tudom, hogy szirén, ezt már elmesélte nekem. De azt, hogy ennyire magas ranggal rendelkezik... De akkor miért tanít egy iskolában ahelyett, hogy a népével lenne? Bár, ha az én szüleim is a gárda tagjai voltak, abban az esetben kezd nyilvánvalóvá válni számomra az indíték. Valakinek az útjában állhattak, ezért meg kellett halniuk. Én is szirén lennék?
- Köszönöm - veszem át a dolgozatot, de ahelyett, hogy távozóra fognám, leveszem a csuklómról a karperecet, majd nyújtom át a professzor számára. - Ezt is meg tudná fejteni nekem? - kérdem izgatottan, még csak nem is sejtve, hogy ezzel milyen változásokat indítok el a saját és a szüleim életében is...

by **Raymond Feretti** Szomb. Ápr. 27, 2024 7:56 pm

Miley & Ray

Fiatalon azt hittem tudom mit akarok. Hogy fogják el és büntessék meg a törvényeink szerint a szüleim és húgom gyilkosait. Igazságot akartam. Hogy fizessenek meg a tettükért. A sok fájdalomért. Aztán elszöktem, és alakult az életem, ahogy alakult. Idővel én is megváltoztam. De a harag és fájdalom egy része velem maradt, bárhova is vetett a sors. Ez után jött ez a lány és azok a nem éppen helyes nézetek, amikre a szülei tanították. Az a lista. És hirtelen rá kellett döbbennem, hogy az élet nem fehér vagy fekete. Mi van, ha azok akiknek a halálát kívántam oly sokáig, olyan szintén szülők, vagy valakinek a gyerekei, vagy testvérei? Ha ugyanolyan fájdalmat okozok valakinek, amilyennel nekem el élnem. Ezt senkinek sem kívánnám. Főleg egy zavart kamasz lánynak, sok problémával. Aki éppen csak kezd megnyílni és bízni bennem. Ez pedig csak még több bűntudatot, és kételyt kelt bennem. Tanáraként nem csak az a kötelességem, hogy leadjam a tananyagot, és írassak egy dolgozatot belőle. Fel kell készítenem az életre. Segíteni megtalálni a felnőtt önmagát, amit valójában szeretne.
- Milyen lehetőséget? - találgathatnék is. Gondolhatnék az egyetemi képzésekre, de az egyre több helyen van. Itt a Meradiában is jó képzések vannak. Ezen felül már megtanultam, hogy a kamaszok gyakran mást mondanak, mint amit gondolnak. Így nem is érdemes asszociációs játékba bonyolódni egy kamasz gondolatmenetével. Egyszerűbb irányított kérdéseket feltenni. Igen, valahol nagyon is szeretném ha megnyílna, és elmondaná, ami valójában a lelkében dúl. De ehhez idő és türelem kell. Meg talán némi őszinteség.
- Nekem ez a hely hiányzott. Rá kellett jönnöm, hogy bárhová vet is a sors, ez a hely az otthonom, ahonnan indultam, és ami türelmesen várja, hogy megérjek a visszatérésre. Azt hiszem éppen ideje volt már. - bármilyen messze is futottam, valahol mindig velem maradt ez a hely. A szírén mivoltam. A büszkeségem, a nézeteim, a tudás, amit itt kaptam. Még azok az óva intő szavak is a tanáraimtól, amikkel megfedni és figyelmeztetni próbáltak. Végül mivel dühből, és dacból nem hallgattam senkire sem, keserű leckéken keresztül kellett megtanulnom sok mindent. Remélem Miley számára nem lesz ennyire keserű, és fájdalmas az útja. Ami meg az ajánlatomat illeti, nem remélem, hogy egyik pillanatról a másikra a legjobb barátjának és legfőbb bizalmasának kiállt ki. Természetesen. A tanára vagyok. De éppen ezért ahhoz, hogy tanácsokkal szolgálhassak bíznia kell bennem. Remélem egyszer elnyerem ezt a bizalmat, és akkor nyitva találja majd az irodám ajtaját.
Ami dolgozatot illeti, nos megígértem. Így természetesen tartom a szavamat. Egyben jónak ítélem meg, ha ezzel kezdünk, és aztán térünk át a valódi kérdésekre. Nem mondom, hogy nem lehetne jobb is, de kezdetnek talán nem annyira rossz. Majd dolgozunk még rajta. Év végére egész jó is lehetne. Talán egy kis szorgalommal. Mert a tanulás igen is fontos. Az emberek életük végéig tanulnak, akár elismerik ezt, akár nem. Legfeljebb nem az iskolapadban. De sajnos a valóélet sokkal keményebb tanítómester, mint egy iskola bármelyik tanára.
- Nos igen. A szírének társadalmi rendszere bonyolult, és az én helyzetem is. - nem igazán akarok belemenni a szírén társadalmi rendbe, és a saját hercegi mivoltomba. Esélyesen rangokkal, címekkel, és társadalmi szokásokkal csak untatnám, vagy ellenkezést váltanék ki belőle. Most pedig fontosabb, hogy bízni kezdjen bennem, és elfelejtse egy kicsit a kamaszos dact.
- Igen. Az. - bólintok rá, hogy a testvérem befolyásos ember. Nagyon is az hercegként, és királyi titkárként igen fontos pozícióban van. Nem meglepő, hogy Miley gyorsan von le következtetéseket. Jó megfigyelő. Ez megkönnyíthetné a tanulást, és jobb iskolai eredményeket is neki, ha tudná, hogy mikor mire koncentráljon ilyen erőkkel.
- A szírének nem nagyon kedvelik, ha a személyes tárgyaik illetéktelen kezekbe kerülnek. Főleg, ha bizonyos motívumokkal készült tárgyaikról van szó. Ezek pedig fontos motívumok. - mondom nagyon is komolyan. Nem emelem meg a hangom, nem próbálom erővel elvenni a karkötőjét, és a többi szírén holmit tőle. Bár a legtöbb szírén ezt tenné. És dühös lenne. Ez olyasmi ami mélyen sérti a szírének büszkeségét. Valahol az enyémet is, de a különbség az, hogy én megtanultam, hogy a hirtelen indulat ritkán vezet eredményre. Néha jobb türelmesen kivárni, hogy maguktól hova futnak ki a dolgok. Több eredménnyel jár. Bár nem tetszik, hogy Miley szülei ilyen holmit tartanak maguknál, és egyre rosszabb élőérzeteim vannak ezzel kapcsolatban, most azonban vissza kell fognom magam.
- Igen. Így is mondhatjuk. Egyszer talán elmesélem a teljes történetet, de ennek még nincs itt az ideje. - sóhajtok egy aprót. Később. Nem kell még mindent tudnia. Elég lesz apránként. Így is nehéz és így fájdalmas út vár ránk sejtéseim szerint. Nem. Azt hiszem Miley valódi szülei nem Gárdisták voltak. Vagy remélem. Magam sem tudom. Bizonytalan és vegyes érzelmeket vált ki ez belőlem, bár ez most kifelé aligha látszik. Igyekszem nyugodt maradni.
- Ha akarod segítek felkészülni a következő vizsgára. Javítani még egy kicsit. - füzöm hozzá a dolgozathoz. Bár talán csak azért, hogy levegőhöz jussak az előtt, ami most jön. Ahogy Miley felém nyújtja a karkötőt, egy pillanatig habozok, mielőtt elvenném. Csak lehunyom a szemem, és az ujjaimmal simítok végig a karláncon. Aztán aprót sóhajtok.
- "Tűzvirág, és jégliliom, Holdfény, és szirtvilág." Ez van a belsejében. Ez egy szírén köszöntés, mellyel az újszülött leány gyermekeket áldják meg egy különleges szertartáson. Légy majd erős és egészséges, akár tűzvirág. Légy gyönyörűszép, és erényes, mint jégliliom. Légy rejtelmes, és bölcs, mint a Holdvilág. És légy mindig nagyon boldog, hogy a mosolyod beragyogja a világunk. Ezt jelentik a kisebb vésetek. A nagyobb és jellegzetes pedig családi címer. Valamit egy név és születési dátum. - mondom, de ha Miley az arcomat nézi, láthatja, hogy inkább mondom emlékezetből a szavakat, semmit a karkötőt olvasva. Voltaképen rá sem pillantottam a belső felére. Szinte végig csukva volt a szemem. De érzem, hogy a karkötőnek gyenge mágikus ereje van. Olyan ami érzi az enyémet. Vagy inkább megnyugszik benne, mert eleve tőlem származott. Bár akkoriban aligha túl szándékosan. Pusztán tiszta gyermeki szívvel kívántam ezeket a születendő húgomnak.
Végül egy kis sóhajtással és mosollyal kinyitom a szemem, és Miley elé helyezem a karkötőt.

by **Miley C. Thompson** Vas. Ápr. 28, 2024 7:52 am

Raymond& Miley

A kérdés hallatán csupán megcsóválom a fejem, mivel eszem ágában sincs ennél jobban boncolgatni ezt a témát. Ferreti professzornak nem kell tudnia a terveimről, hiszen hatalmában állna megakadályozni azt. Tisztában vagyok azzal, miszerint nem helyesli a családom nézeteit, hiszen ez eléggé rányomta a bélyegét a Roxfort-beli kapcsolatunkra. A kis magán szimatolásom pedig végképp nem nyerné el a tetszését. Tizenhat vagyok, félig még gyerek, az is előfordulhat, hogy egy méhkast bolygatok meg és keltek életre. Nem ismerem a valódi családomat, talán rossz emberek, akik elől szintén menekültek a szüleim és én csupán visszamennék oda, hogy végezzenek velem. Szélsőséges gondolat ugyan, de cseppet se lehetetlen. És hát a felnőttek nagy része mindig a lehető legrosszabb végkimenetelt vizionálja maga elé. Valahogy benne van a vérükben...
- Innen származik? - csodálkozom el őszintén a szavai hallatán. - Én évekig Franciaországban éltem, de sohase voltam képes beilleszkedni - osztom meg vele a múltam egy teljesen átlagos darabkáját. - A nyelvtanulás pedig egyáltalán nem ment számomra, ezért se hiszem, hogy a némettel vagy az olasszal boldogulnék valaha is - kuncogok egy sort halkan és némileg kimérten, nehogy a kelleténél nagyobb zajt verjek. Van már így is elég. - Mindig hazahúzott a szívem. A szüleim angolok, otthon angolul beszéltünk és még az iskolában is angol nyelvű osztályba jártam. Honvágyam volt, ezért örültem, amikor átírattak a Roxfortba, legalábbis eleinte - ömlik belőlem a szó és valamiért képtelen vagyok megállj-t parancsolni magamnak. Végre valaki, aki talán megért engem! Apám munkája miatt ragadtunk abban a békazabáló országban, de őszintén szólva csapdában éreztem magam. Utána jött a váltás, de valahogy az se volt az igazi. Komolyan, mintha sehol se éreztem volna magam otthon. Ebben természetesen közrejátszhatott az is, hogy a Roxfortba való kerülésem előtt derült ki számomra, hogy nem az vagyok, akinek eddig hittem magam és azóta is folyamatosan kétségek gyötörnek a származásommal kapcsolatban. Ki vagyok és hol születtem valójában?
- Mégis felségnek szólította az az alak - mutatok rá a tényekre. - De ha ilyen rangja van, miért tanít egy iskolában? - szegezem neki a kérdést kíváncsian. - Nyilván rengeteg előnnyel jár az ilyesmi az élet minden területén - állapítom meg. - Lemehetne a víz alá és... mit szokott ott csinálni egy magához hasonló? - akadok meg egy pillanatra a mondandóm közepette. Nem vagyok jártas a királyi udvarokban, fogalmam sincs, mit csinálhatnak azok, akik oda születtek. Dolgoznak egyáltalán? Aligha lehet rá szükségük, én legalábbis így gondolom. A megállapításra, miszerint a testvére befolyásos ember lehet, igen kurta választ kapok, de helyette annál inkább meglepnek a következő szavai.
- Nem én vettem el tőlük - védekezem kissé riadtam. - Én csak találtam és kíváncsi lettem. Gondolom, vissza kellene adnom a népének - sóhajtok fel. A gond csupán annyi, hogy nem szeretném. Nagyon nem. Valamiért ragaszkodom hozzájuk. Nem biztos ugyan, hogy az enyém volt bármelyik is, de mégis szeretem a közelemben tudni őket. Megnyugtatnak. - Miért annyira fontosak? - ragadom ki a lényeget a mondatok közül. Tisztában vagyok azzal, miszerint egyes kultúrákban igen nagy jelentőséggel bírnak bizonyos motívumok, ezt már az iskolában is tanultuk. És mindenhol más-más oka van ennek. Van ahol vallási, megint máshol mágikus erőt tulajdonítanak számukra a muglik körében is. Bár abban valamiért teljesen biztos vagyok, hogy a tanár úr nem fogja elvenni tőlem a "szerzeményeimet". Sokkal inkább megvárja, amíg önként visszaszolgáltatom azt számára, hogy az eredeti tulajdonosához kerülhessen vagy - ha ő már nem él - a szirénekhez.
- Érdekes sztori lehet. Mármint, hogy miként került pont ide... - pillantok körbe ismét az irodában immár vagy századszor. Régebben azt hittem, hogy Ferreti professzornál unalmasabb ember nem létezik a földön, erre elég cifra dolgok derültek ki róla néhány perc leforgása alatt. Mindenesetre, ezt az ígéretét nem fogom hagyni elúszni és behajtom rajta. Tényleg kíváncsivá tett.
- Majd még átgondolom - hárítom el az ajánlatát, hiszen egy tanár mellett felkészülni nem éppen a lehető legnagyobb vágyam. Meg van nekem a saját tanulási módszerem és nem szeretem, amikor valaki megpróbál mást javasolni. Egy tanár márpedig ezt teszi. Elhiszem, hogy jót akarnak, ez a szakmájuk, de szeretnék néha a saját fejem szerint intézkedni. És ha minden igaz, nem sokáig kell már itt maradnom.
Csak hallgatom, ahogy felolvas, pontosabban emlékezetből mantrázza a szavakat, mintha teljes mértékben biztos lenne abban, hogy mi van belevésve. Meglepetten ülök a helyemen, hiszen se előtte, se közben nem vet egy futó pillantást sem a vésetre. Nem állítom, hogy teljesen képes vagyok ebből leszűrni bármit is, de azért valamit kezdek kapisgálni.
- Szép idézet. Minden újszülött kislány kap egy ilyen karperecet a sziréneknél? - teszem fel a kérdésemet, miközben az ékszer az asztalon hever továbbra is. - Esetleg meg tudná még mondani, hogy mi volt a kislány neve és mikor született? - egészítem még ki a kérdéseim áradatát. A szüleim mindig lejegyzik az áldozataik nevét, szóval ha ők végeztek a kislánnyal, akkor meg kell lennie a névsorban, ha pedig nem, akkor... akkor esélyesen én vagyok az. Egyelőre még csak fejbe se kólint a felismerés, miszerint én is szirén lennék, hiszen a gondolataimat teljes egészében a karkötőn olvasható sorok töltik ki.

[/color][/b]

by **Raymond Feretti** Vas. Ápr. 28, 2024 11:15 am

Miley & Ray

Nem eröltetem, hogy Miley választ adjon. Talán majd a maga idejében. A kamaszokból nem mindig lehet erővel kihúzni olyan válaszokat, amikről nem szívesen beszélnek. Ehhez idő és türelem kell. Noha érzem én, hogy itt több van puszta tanulásnál, jegyeknél, egyetemi előmenetelnél. Ezek itt is adottak. Ráadásul Kiskortól nagy hangsúlyt fektetnek az itteniek a nyelvismeretekre. Az órákat angol nyelvű osztályokban is megtartják. Van amit csak angolul. Miley családi élete pedig nem egyszerű, ezt elég egyértelmű tényként kezelem. Talán éppen ezért is nehéz megnyílnia mások felé. Ha a szülei is csőlátású, zárkózott emberek, sok előítélettel, hogy várhatnám el a lányuktól, hogy más elveket valljon, és könnyen megnyíljon számomra? Talán könnyebb lesz neki, ha én is megnyílok egy kicsit. Bár nem szokásom diákokkal a magánéletemről beszélgetni. Ezt Miley jól tudja.
- Igen. Itt születtem. - bólintok rá. Aztán csak hallgatom az áramló gondolatait.
- Az ember egy kis szorgalommal, és kitartással meglepő dolgokra is képes. Amikről nem is hitte, hogy meg tudná tanulni, vagy tenni. Személyes tapasztalat. - mondom mosolyogva, egy kis biztatással a hangomban. - Mindazonáltal itt angolul is folyik az oktatás. Egyenlőre nem okozhat nagy gondot a nyelvismeret. De az otthon, a saját kultúra, környezet mindig kicsit más. Miért csak eleinte örültél? - teszek fel egy újabb irányított kérdést. Bár nem muszáj hangosan válaszolnia, és mélyre menő magyarázatot adnia számomra, de azért szeretném, ha elgondolkodna a válaszon. Talán azon is, ha már nem okoz örömöt valami, akkor talán máshol kell keresnie azt. Öröm nélkül sehol sem fogja otthon érezni magát igazán. Legyen az Anglia, vagy éppen a Meradiai Szirén Állam.
- Talán mert szeretek tanár lenni. Szeretem a gyerekeket. Talán, ha így egy-két fejben ily módon ledöntök pár hamis előítéletet, és tévképzetet, hogy nyitott és egészséges gondolkodású felnőtté váljanak, akkor megérte. Így a népem is jól szolgálhatom. Talán jobban, mint politikusként. Ezt az utat választottam, és ez megmentette és megváltoztatta az életem, olyan irányban, amiről korábban, a te korodban nem hittem volna, hogy lehetséges. - válaszolok csendes nyugalommal. Ez nem feltétlen tartozik Mileyra, de ha látja, hogy én meg tudtam változni, talán saját magában sem kételkedik majd annyira. Bár fogalmam sincs mért gondolom ezt. Vagy mért szeretném, ha elfogadna, és rám hallgatna a szülei helyett. Jobban, mint más diákok esetében.
- Politizálunk leginkább. Ezért meglátogatnom a testvérem ma. De ez nem a te gondod. Örülj, hogy még nem nyomja ilyesmi teher a válladat. - mosolyodom rá halványan. De így is érezhető, hogy tekintem ezt súlyos tehernek, semmit valami laza vidám, helyélős dolognak. Aki azt képzeli, hogy a hercegek élete csupa móka és kacagás, nagyon téved. A testvérem alig alszik és eszik. Aggódom érte. Megkértem Lorent, hogy csomagoljon estére nekünk elég ételt. Talán rá tudom venni, hogy ma este ne hagyja ki a vacsorát. A kötelesség, és a felelősség az ami megköt minket. Ez sokkal fontosabb, mint a gondatlan pihenés, vagy szórakozás. Ilyesmire valójában elég ritkán nyílik lehetőségünk.
- Ezt nem is mondtam. De nagyon komoly bajba kerülhetsz, ha valaki más látja meg nálad, és nem tudod igazolni a szírén mivoltod és származásod kellő alapossággal. Nem biztos, hogy könnyen ki tudnálak húzni a bajból. Talán még engem is felelősségre vonnának, mert tudtam róla, mégsem jelentettem. - válaszolok egy komoly sóhajjal. - Az kezdetnek jó lenne. - bólintok rá, bár érzem, hogy ezt nem feltétlen szeretné is megtenni. Én pedig nem akarom kényszeríteni. Jobb, ha magától teszi meg. Vagy ha kiderül, hogy eleve az övé, és neki lett szánva... abba bele se merek igazán gondolni...
- Fontos dolgok kapcsolódnak hozzá. Események, érzések, talán valamiféle védelmező nyugtató mágia is. Mondok egy példát. Ha mondjuk szerelmes leszel, és hozzámész egy férfihez, akit teljes szívedből szeretsz, akkor te sem szeretnéd, ha a tőle kapott jegygyűrűt, ami a kettőtök kapcsolatának, és egymás iránti hűség eskütöknek, érzelmeiteknek szimbóluma ellopnák tőled, és idegenek kezébe kerülne, akik nem becsülik, és nem értékelik. Akiknek semmit sem jelent. - próbálom megmagyarázni. Persze sejtem én, hogy Mileyt nem érdeklik a fiúk. Legalábbis még nem. Nem akar házasságba bonyolódni, de azt hiszem a példa talán jól szemlélteti a helyzetet.
- Talán. Bár én nem feltétlen az érdekes szót használnám rá. - mondom egy kis szomorú mosollyal. Erezhető, hogy nem feltétlen szeretnék erről most bővebben beszélgetni. Talán csak nem érzem úgy hogy ennek most lenne itt az ideje. Így is elég nehéz lesz ez sejtésem szerint mindkettőnknek. Bár a távolabbi következményekbe egyenlőre bele se merek, vagy akarok gondolni. De eleget őrlődtem már. Az igazságnak napvilágra kell kerülnie. Így vagy úgy.
Arra, hogy átgondolja az ajánlatom csak bólintok egyet. Nem kötelező elfogadnia. Én is tudom, hogy egy kamaszlánynak nem éppen egy tanárával időzni az álmai netovábbja. Ráadásul összeszedni magát, és tanulni, azt neki kell akarnia. Én hiába akarom, nem írhatom meg helyette a dolgozatait. Nem oldhatom meg az élete problémáit helyette.
- Örülök, hogy szépnek látod. Igen. Minden újszülött kislány kap ilyet, bár nem feltétlen karperecet, néhányan nyakláncot vagy más ékszert kapnak. Az idézet sem mindig ugyanaz. Függ attól, hogy melyik és milyen családról van szó. - válaszolok a kérdésre, de érezhető, hogy most valamiféle elérzékenyülés is vegyül a hangomba. Mintha nagyon is számítana számomra a karkötő. De legalábbis sokat jelentene.
- Chiara de Corsini. 2007. augusztus 28. - válaszolom meg a kérdést. Valahogy mégis úgy tűnik, mintha sokat jelente számomra ez a név. Noha a hangom csendes, és egy pillanatra ismét lehunyom a szemem, mintha emlékezni próbálnék valamire. Vagy nem is teljesen itt járnék. Ami az eddig összeszedettségemhez képest határozottan újdonságot jelenthet Miley számára.

by **Miley C. Thompson** Vas. Ápr. 28, 2024 2:00 pm

Raymond& Miley

- Tudom, mely területeken vagyok kiemelkedő és egyik sem éppen elméleti - csóválom meg a fejem. Egyedül csupán a bestiák tanulmányozása köt le elméleti szinten, semmi más. - Viszont elég jó vagyok a pusztakezes harcokban és némelyik sportban is. Ami nem a kviddics - sóhajtok egy aprócskát szomorkásan, hiszen pont abban nem jeleskedem, amiben mindig is szerettem volna. - Bár, talán egyszer ismét nekifutok, ki tudja - csillan fel az elhatározás a szememben, hiszen Ferreti professzor azért mégis megpiszkált odabenn valamit. Ha kell, addig ütöm a vasat, amíg még meleg, hiszen a varázslók sportja hatalmas szenvedélyem, hiba lenne csak úgy eldobni magamtól. Ha más nem, teszek félre pénzt és megkérek valakit, hogy készítsen fel a válogatókra. Eddig is gyakorolgattam, de nem akadt profi segítségem, hiszen a Roxfort nem volt egy életbiztosítás számomra. Oda eleve úgy kerültem, hogy ki voltak kötve a feltételek, amelyeket képtelen voltam teljesíteni, így hát az ottani csapatot félvállról vettem. Mondjuk, ennek ellenére is fejbe kólintott a hír, miszerint a kispadra se lennék alkalmas. Lássuk be, ez elég siralmas.
- De már most mindenki engem faggat, hogy mennyire ismerem a nyelvet - forgatom meg a szemem bosszankodva. - Mintha alapból úgy kellett volna idekerülnöm, hogy mindkettőből államvizsgát teszek - puffogok egy sort. Az angol a világnyelv, megszoktam, miszerint a legtöbben beszélik és nem nekem kell alkalmazkodom, szóval ez a jelenlegi helyzet kellőképpen idegen számomra.
- Nem is tudom... - rágom meg a szavakat magamban alaposan a válaszom előtt. - Valahogy sehol se érzem úgy, hogy igen, nekem itt a helyem - bököm ki végül gondterhelten. - Mindig azon kattogok, vajon hol lehet az igazi családom és ki lehetek én. Ha valakin látom, hogy hasonlít rám valamilyen szinten, máris belém nyilal a gondolat, miszerint talán ő is lehet a rokonom. És ez egy idő után mindig rányomja a bélyegét a hangulatomra. Azt hittem, ha váltok, elmúlnak ezek a feltételezések, de nem így lett.
Ferreti professzorral megosztottam annak idején a történetemet, hiszen ebben semmi rossz sincs. Egy lány, aki véletlenül rájön arra, hogy a szülei csupán örökbe fogadták. Igazság szerint nem egyedüli eset. Éppen csak a családom háttere miatt gyanús ez az egész. Rengeteg emberrel végeztek mindenféle okokból, emiatt is gondolom úgy, hogy engem életben hagytak, de a valódi szüleimet megölték. A miértekre azonban még nem kaptam válaszokat. Igaz ugyan, hogy nem gyerekgyilkosok, őket megkímélik, de még egyetlen alkalommal se vitték őket haza magukkal. Akkor pont engem miért?
- Elképzelni se tudom, mi jó van egy rakás őrjöngő kamaszban - ingatom meg a fejem értetlenkedve. - Kimerítő lehet folyamatosan dolgozatokat javítani, lelki gondokat végighallgatni és rendezvényeken felügyelni - állapítom meg, hiszen tudunk mi szörnyetegek is lenni, ha úgy hozza a sors. Ráadásul, az én korosztályom elég szépen hangot ad a véleményének, szóval a tanár úr még csak nem is abban a korban lett oktató, amikor ennek a szakmának bármilyen szinten is tisztelete lett volna. - Milyen módon mentette meg az életét? - firtatom. A tanárság életeket mentene? Ilyesmiről se hallottam még, ha őszinte szeretnék lenni. Maximum annyit tudok elképzelni, hogy valaki annyira szegény sorból származik, hogy ez a szakma hatalmas előrelépést jelenthet számára, de Ferreti professzorra ez sem érvényes.
- Nem is fogja, mivel aligha hiszem, hogy pont egy elveszett hercegnő lennék - mosolyodom el halványan a gondolat hatására. A francia iskolában próbáltak belénk illemet nevelni, a lányokat nemes kisasszonyként nevelni, így gyakran kellett olyan ruhákat magunkra öltenünk, amelyek felértek egy puccparádéval és illemórákon megjelennünk. Én viszont mindig is fiús alkat voltam, szóval ebben a szerepben eléggé idegenül éreztem magam. Ezek után elég szép kis fricska lenne, ha pont rólam derülne ki, hogy egy birodalom uralkodócsaládjába való lennék, aki nem az etikettben, hanem a célba köpésben jeleskedett mindig is.
- Azért, mert nem is vagyok szirén! - csóválom meg a fejem tiltakozóan. Élből elutasítom, hogy talán más faj tagja lehetnék, szóval már maga a feltételezés is sértő számomra. Talán még jobban is, mintha egy közönséges tolvajnak néznének. A gondolatra, miszerint vissza kellene adnom a karkötőt, enyhén megrezzenek, majd pillantok a professzorra. - Csak az órát és a nyakláncot - szögezem le végül határozottan. - A karperecet szeretném megtartani, ha nem gond - teszem még hozzá, habár az okait nem fejtem ki bővebben. Az érintése megnyugtat és szeretem, ha nálam van, mintha hozzám tartozna. - Ezek szerint ezért érzem jobban magam a közelében... - jegyzem meg, miközben felemelem a karkötőt az asztalról és eltűnődve forgatom az ujjaim között. - Amióta megtaláltam, azóta jókat alszom éjjelenként és nem álmodok semmi rosszat sem - szólalok meg hirtelen. - Bárki is szórta rá azt a mágiát, elég tehetséges lehetett - állapítom meg, hiszen pár éves meg lehet ez a kis ékszer és hát az ereklyéken kívül nem sok dolgon lévő bűbáj tart ki eddig. Mondjuk, a védelmező része nem egészen jött be, ha a történteket vesszük alapul.
- Én becsülöm és vigyázok rá - vetem ellen. - Sokat jelent számomra, szóval szeretném megtartani, ha lehetséges - jelenik meg némi kérlelő él a hangomban. Talán nem az enyém, talán az eredeti tulajdonosa már rég halott, se akkor is ragaszkodom hozzá valamiért. Rengeteget segített az utóbbi időben a lelkiállapotomon, ami elég nagy szó. Sokkal többet, mintha fogtam volna magam és elmentem volna egy gyógyítóhoz mindenféle kimondhatatlan nevű bájitalért.
Észreveszem a professzoron, hogy nem beszél szívesen a múltjáról, úgyhogy nem is faggatom őt tovább, habár a lyuk, amely az oldalamon fog keletkezni idővel a kíváncsiságom miatt, az ő számlájára lesz majd írható, ezt garantálom. A kislány nevét is szépnek találom, nem csupán a karperecet, bár amikor a születési idejét közli a professzor, hirtelen összeszűkül a gyomrom és úgy érzem, menten kiadom a gyomrom tartalmát. A dátum napra pontosan megegyezik az enyémmel. Ez véletlen lenne? Aligha. Egyelőre azonban igyekszem titkolni, hogy milyen úton-módon érint az újonnan jött információ és a fontosabb részletekre figyelni. Ami - lássuk be - cseppet sem könnyű.
- És a de Corsini család milyen család? - firtatom, miközben érzem, ahogy kiszárad a torkom és az ajkaim is kicserepesednek. Ha nem iszom rögtön, helyben elájulok, ebben az egyben teljes mértékben biztos vagyok.

by **Raymond Feretti** Vas. Ápr. 28, 2024 6:47 pm

Miley & Ray

- Ez érdekes. A kettő ritkán létezik egymás nélkül. Különben pedig honnan tudhatnád miben vagy jó, ha nem próbálod ki. Néha pedig a kitartás sokkal többet jelent, mint tehetség. - válaszolom a felvetésre. Miley talán kételkedik saját magában, de én nem kételkedem benne. Ha elég kitartón próbálja, akkor bármire képes lehet. Csak még elég fiatal. Idővel majd rájön, hogy kitartás messzebb viszi, mint a légből kapott tehetség. Lehet jó valamiben, de nem fejleszti minden nap, akkor hamar elsorvad a tehetség, és hiábavalóvá válik.
- A Meradiának is van csapata. - jegyzem meg mintegy mellékesen. Bár van házkupája, azért nem vesszük annyira komolyan, mint a Roxfortban. Ellenben itt számos más spotág is megtalálható, amiben Miley kipróbálhatja magát. Akár vívás, vagy íjászat. Lovaglás. Ha már érdeklik az állatok.
- Mond meg nekik, hogy az angolt ismered. Idővel talán, ha készen leszel rá megtanulod azt is. Addig maradjanak annál, amit mindenki ért. - adok egy apró tanácsot. Bár pontosan tudom mennyire kellemetlen tud lenni, ha idegen környezetbe csöppensz és nagyrészt fogalmad sincs, hogy a körülötted mások miről beszélnek. Akár rólad is beszélhetnének alig egy lépésnyire, és fogalmad sincs mit. Ez elég zavaró. Megértem. Én is jártam ebben a cipőben. A különbség annyi volt, hogy én meg akartam tanulni a nyelvet. Többek közt azért, hogy tudjam mi folyik körülöttem.
A következő mondatait nagyon is meg tudom érteni. Én sem éreztem magam igazán otthon sehol, ezen a helyen kívül. Mégis menekültem előle.
- Kiderítheted hogy hol vannak, és kik az igazi szüleid. De a családod azok, akiket annak tekintesz. A te döntésed, hogy beengeded-e őket a a szívedbe. Az otthonod az, ahol biztonságban, és boldogan érzed magad. De hogy ki vagy, az csak rajtad múlik, és nem azon amit a kutatásod végén találsz, vagy nem találsz. - én hercegként születtem, de tanárként találtam meg önmagam. Mileyt vasászok nevelték előítéletekre, de csak rajta múlik, hogy mire nyitja ki a szívét, és elméjét, ez által mivé válik. Miben találja meg önmagát. Ismerem Miley kételyeit a származásáról. Én keresem a húgomat, és nem adom fel a reményt. A kettő más, valahogy mégis hasonló.
- Néha kimerítő. De van jó oldala. Például, ha jó hatással lehetek valaki életére. - mosolyodok el. Miley ezt nem érti még, mert nagyon fiatal, de az ember egyet hátralép, és nagyobb távlatokból szemléli a dolgokat rájön, hogy egy tanár akár egész generációkra lehet hatással. Szeretnék jó hatással lenni a következő nemzedékekre, és ezzel segíteni egy előítélet mentesebb, jobb világ létrejöttét.
- Megváltoztatta a gondolkodásmódomat, és a hozzáállásom. - és persze elrejtett az ellenségeim elől, amíg rejtőzködnem kellett. Ámbár ez utóbbit már nem mondom ki hangosan. Egyszer talán, de még nincs itt az ideje. Még így is elég szűkös a válaszom, ami tőlem elég szokatlan. Szinte mindenről képes vagyok elég sokat beszélni. Nevezzük tanári ártalomnak.
- Sosem tudhatod, mit tartogat az élet. De a felnőtt létben sajnos előbb a felelősség is megtalál. Ilyen vagy olyan formában. - mosolyodom el, de van valami komoly is a hangomban. Meglehet nem születik mindenki hercegnőnek, de mindenki felnő. Ha anya lesz, felelős a gyermekéért. Ha bármilyen foglalkozást választ, felelős a munkájáért. Akárhogy is, valamiért biztosan felelős lesz. Hercegnőnek lenni pedig nem csak annyit tesz, hogy valaki szép ruhában illeg, egyébként meg semmi dolga. Ez is egy téves előítélet.
A tiltakozására csak elmosolyodom. Majd meglátjuk. Az ember néha zsigerileg tiltakozik a sorsa ellen, mielőtt elfogadná.
- Kezdetnek talán elég. - bólintok rá a dologra. Egyenlőre hagyom nála a karperecet. Majd meglátjuk mi lesz ebből. Már az is nagy dolog tőle, hogy az órát, és a nyakláncot visszaadja. Ezt pedig értékelem. Nagyon is, még ha most nem is nagyon látszik az arcomon. De ezzel sokat nőtt a kislány a szememben.
- Talán. Talán csak egy gyerek, aki kedves akart lenni a születendő húgával. Néha a szirének akaratlanul is alkalmazhatnak gyógyító mágiákat. - toldom hozzá, mintegy apróságként. Mégis valahol örülök, hogy Miley számára jelentett némi megnyugvást, amikor nehéz időket élt meg. Talán még szüksége is van egyfajta gyógyító mágiára. Ha másért nem, hogy aludni tudjon.
- Egyenlőre. De hord a ruhád alatt. Ne lássa senki, és ne beszélj róla senkinek. Legalábbis addig, amíg mást nem mondok. Ma csak a dolgozatodról beszélgettünk itt. Semmilyen más témát nem érintettünk. Megértetted? - nézek rá most nagyon komolyan. Nem veszem el tőle erővel a karperecet, de tudnia kell, hogy ez komoly dolog. Nem csak a mágia miatt, amit hordoz. Sok problémát okozhat. Vagy éppen az ellenségeink kezére játszhat, amit a legkevésbé sem szeretnék. Körültekintően kell kezelni ezt az egészet. Akkor is ha nem szívesen beszélek a múltamról, és nem szívesen avatnám be mindenbe Mileyt idő előtt. Úgy hogy készületlen érje. Még ha kíváncsi is lesz, meg kell tanulnia uralkodni ezen az ösztönén. Észreveszem a dátum Miley számára sokat jelent. Hogy milyen hatással van rá. Felállok és egy kancsóból vizet töltök egy pohárba. Majd lerakom elé.
- Igyál. Ilyenkor segít. - mondom csendesen. Mintha tudnám, hogy milyen érzések futnak végig Miley testében. Azonban amikor a családról kérdez, az ablakhoz sétálok, és kinézek rajta. Mégis mit válaszolhatnék erre a kérdésre? Itt van az ideje. Érezhető, hogy tudok valamit. Mégsem könnyű válaszolnom.
- A király rokonai. Hercegi család. - mondom végül csendesen. Aztán hagyom hogy a csend ülje meg a szobát a kijelentés súlya alatt.

by **Miley C. Thompson** Hétf. Ápr. 29, 2024 5:29 pm

Raymond& Miley

- Szerintem pedig igenis szükség van a tehetségre ahhoz, hogy valaki kiteljesedhessen valamiben - osztom meg a professzorral a saját véleményemet. - Jó dolog a kitartás, de nem minden esetben elég. Nem tagadom, vannak dolgok, amelyek terén szorgalommal és kitartással is szép eredményeket lehet elérni, de ugyanakkor akadnak olyanok is, ahol sokat számít a tehetség. Egy auror például nem mindig jut messzire az állhatatos munkával, ha nincs tehetsége a harcok terén. Márpedig éles helyzetekben azonnali döntéseket kell hoznia és olyankor nem csupán a szerencsére, de a tehetségére is nagyban kell támaszkodnia.
A kviddics még lehet olyasmi, amiben kitartó munkával kiváló eredményeket érhetek el, de a bájitalkeveréshez vagy a sötét varázslatok kivédéséhez már tényleg szükség van némi tehetségre is, ezt senki se vitathatja. Még maga Raymond Ferreti professzor sem.
- Igen, tudom - biccentek egy aprót a következő felvetésre. - Igazság szerint eszembe is jutott, hogy megpróbálom itt is a bejutást - vonom meg a vállam, noha nem szívesen juttatom a tanár úr eszébe azt, hogy mennyire le voltam sújtva, amikor a Roxfortban nem jött össze a dolog. - De most megkérek majd valakit, hogy segítsen a felkészülésben. Eddig egyedül próbáltam, megbűvölt labdákkal, de nem jött össze - mosolyodom el keserédesen. Úgy emlékszem, Daniel Paisley is átjött ebbe az iskolába, márpedig ő volt a Hugrabug csapatkapitánya egy ideig és még egy nagyobb nemzetközi versenyen is részt vett, ki más lehetne alkalmasabb erre? Fogalmam sincs, ad-e különórákat, de csak nem harapja le a fejem, ha megkérdem tőle, nem igaz? Vagy a barátnője, az az amerikai liba... Fogalmam sincs a nevét illetően, habár őt nem is láttam az iskola folyosóin és mintha Daniel is nagyrészt egyedül lenne, noha régebben egymásra voltak cuppanva. Gyanús, miszerint a szőke leányzó nem követte őt ide.
- Vannak, akik nem hajlandóak angolul még csak megszólalni sem - fintorodom el. - Értik, amit mondok, de vagy a saját nyelvükön válaszolnak vagy figyelemre se méltatnak. Mit ne mondjak, azt hittem, legalább az olaszok barátságosabbak - tárom szét a karjaimat, majd ejtem őket ismét az ölembe. - Szerintem maradok azoknál, akik beszélnek angolul és igyekszem csak velük társalkodni, amíg legalább alapszinten meg nem tanulom legalább az egyik nyelvet.
Lássuk be, az itteni diákok azért hatalmas előnyben vannak hozzám képest. Szinte kivétel nélkül beszélik mindkét nyelvet, hiszen ők már tudták, hogy ide jönnek majd tanulni és volt idejük alaposan felkészülni rá. Vannak megoldásként erre mágiák is, de a Meradiában ezeket valamiért csakis abban az esetben használják, ha valaki végképp nem boldogul. Esélyesen igyekeznek talpraesett, találékony és összefogó közösséget teremteni, akik segítenek a társaikon, de ezzel egyelőre annyit értek el, hogy aki nem beszéli egyik nyelvet sem, az egy partra vetett halként érezheti magát leggyakrabban.
- Mégis tudni szeretném - sóhajtok egy minden eddiginél hatalmasabbat. - Csakis akkor nyugszik meg a lelkem, ha mindenre választ kapok. Ráérek utána eldönteni. Megöl ez a bizonytalanság - fakadok ki keserűen. - Képtelen vagyok rendesen kipihenni magam, mert folyamatosan hánykolódom az ágyban, válaszokat keresve. De amióta megtaláltam ezt a karperecet, legalább kipihenem magam - réved el a tekintetem az ékszer irányába. Talán nem olyan nagy dolog, de számomra rengeteget jelentett. Kipihenten sokkal szebbnek látom a világot, nem kerít hatalmába annyira könnyedén a depresszió és még a tanulás is jobban megy számomra.
- Ha maga mondja - hagyom ennyiben a tanársággal járó előnyöket, de egyelőre még tényleg képtelen vagyok felfogni azt, hogy valaki miért pont ezt a pályát választja a népe helyett. Persze, az ezt megelőző dolgokkal nem vagyok képben, szóval valamilyen szinten talán érthető, ha nem áll össze bennem teljesen a kép.
- Ezt most nem értem - állapítom meg a válasza hallatán. Mégis mi módon veszélyeztetheti valaki életét a gondolkodásmódja? Bár, buta kijelentés részemről, miszerint nem értem, hiszen a szüleim is pont ebben a helyzetben vannak jelenleg is. A mai világban már-már minden vérlény kimerészkedhet az emberek közé, ami régen teljesen elfogadhatatlannak számított, pont emiatt jött létre a "vadász", mint foglalkozás. Mára azonban a szüleim foglalkozása kihalófélben, hiszen annyira elfogadó lett hirtelen mindenki másokkal szemben! Ami jó, egy bizonyos pontig, de ha egy mód van rá, akkor vámpírokkal nem szeretnék haverkodni. Ferreti professzor hercegként esélyesen más utat képviselt, mint a többség és emiatt mennie kellett. Én legalábbis első körben erre tippelnék.
- Tudom, de felnőttnek lenni nem ugyanazt jelenti, mint egy uralkodói családba születni - felelem tárgyilagosan. - Előbb-utóbb mindenki felnő, ez elkerülhetetlen és alkalmazkodik hozzá. Mert az élet már csak ilyen.
És a legtöbben sikeresen le is vizsgáznak a nagybetűs életben is. Családot alapítanak, munkájuk lesz és helytállnak a mindennapokban. Erre számítok én is, hiszen ez elkerülhetetlen. Éppen csak fogalmam sincs, mi érdekel annyira, hogy abba az irányba mozduljak. A vadászat nem az én világom, a kviddicsben még nem bontakozott ki a tehetségem, úgyhogy egyelőre teljesen tanácstalan vagyok, mondhatni.
- Ezt nem tudtam - ismerem el a szirénekről szóló információ hallatán. - Ha jól hallottam, a kastélyban lévő fő gyógyító is szirén - teszem még hozzá. - Ekkora tehetségük lenne ezen a téren? - forgatom némileg elképedve továbbra is a karperecet. Egy gyerek akaratlanul használta rajta a képességét ki tudja hány évvel ezelőtt és még mindig ott rezonál benne valamiféle mágia. Talán nem annyira erős, mint kezdetekben, de rám mindenképp jó hatással volt.
- Igen - biccentek egyet engedelmesen és vágom zsebre a karperecet. - Igazság szerint nem szoktam használni csak úgy. Leginkább a hálókörletemben viselem, most is csak kabalaként hoztam magammal a vizsgáimra - osztom meg a professzorral. - Sajnálom, ha ezzel megsértettem a népét, de fogalmam se volt róla, hogy egy ilyen kis holmi ekkora jelentőséggel bírna valahol - csóválom meg a fejem. Egy ereklye esetén még számítok is arra, hogy nem szerencsés elmozdítani vagy hasonló, de egy padláson talált karperec esetében már egészen más a helyzet. Megtetszett, felvettem, majd - amint kiderült egy-két dolog - sokkal több mindent kapcsoltam hozzá, mint eleinte. Ragaszkodni kezdtem hozzá, a gyógyító mágiája révén pedig "függővé" tett.
- A születésnapom... - rebegem erőtlenül, majd veszem át a felém nyújtott vizet és hajtom le szinte egyik pillanatról a másikra. Mint szomjazó a sivatagban, de komolyan. - Túl sok a véletlen - teszem le beszéd közben az üres poharat a tanári asztalra, majd dőlök hátra a kényelmes fotelben és igyekszem úrrá lenni a hirtelen rám törő migrénen, amelyen egyelőre a csuklómon pihenő ékszer sem segít. - Örökbe fogadtak. A vér szerinti szüleim esélyesen a nevelő szüleim áldozatai voltak. Megtaláltam ezt a karperecet, benne a születésnapommal - mutatom fel három ujjamat. Három tény, három lehetséges nyom. Nem vagyok nyomozó, de ez mindenképp érdekes. - Hercegi család! - nyögöm ki döbbenten és néhány pillanatra tényleg beáll a csend, de az agyam forogni kezd. Még ha nem is az vagyok, akire a jelek utalnak, akkor is elég nagy súlya van ennek. - Gondolja... gondolja, hogy a szüleim az uralkodócsalád tagjait ölték meg annak idején? - teszem fel a kérdést, egyelőre a professzor hátának címezve a szavaimat. De mégis miért tettek volna ilyesmit? Ha végeztek is valakivel, jó okuk volt rá, de egy csecsemő és egy hercegi pár... Ez nonszensz! - Nem ártatlanok, de ez szerintem tévedés lesz - rázom meg a fejemet határozottan. - Az ékszerek véletlenül is kerülhettek hozzájuk, tudom is én, vették valahol - cáfolok rá végül a saját származásomra is, bár jelen pillanatban cseppet sem izgat a dolog, csak szeretném őket kimosni a vád alól. Azért ez elég komoly dolog lenne, nyilván súlyos büntetés terhe mellett. Ártatlanok! Annak kell lenniük! - Van valamilyen mód arra, hogy kiderítsük, igaz-e a vád? - hozom fel hirtelen. Fogalmam sincs, ezt miként érhetnénk el, de talán a professzor tud valamilyen utat erre.

[/color][/b][/color][/b]

by **Raymond Feretti** Szer. Május 01, 2024 10:04 am

Miley & Ray

- A tehetség olyan, mint egy üvegházi növény. Ha öntözöd, és törődsz vele minden nap, akkor nagyra nőhet, és sok haszna lehet számodra később, így meghálálva a gondoskodást. Talán még nagyobbra, szebbre és hasznosabbra nőve, mint a vadon szabadban élő társai. Ha viszont nem táplálod kitartó szorgalommal, akkor elsorvad, és még a kevésbé jó körülmények közt élő vad társai is meg fogják előzni mindenben. - próbálom szemléltetni ennek a csapdáját. Persze nem árt, ha az embernek van érzéke valamihez, ezt nem tagadom. A világon számos dolog van, amihez lehet érzéke az embernek. De a tehetség kitartás és szorgalom nélkül semmit sem ér.
- Az auror munka elképesztően sok rétű, nem csak annyiból áll, hogy pácával hadonászik az ember az utcán bűnözők után kajtatva. Meglehet egy harci mágiákban tehetségtelen ember zseniális kihallgatónak bizonyul, és olyan információkat szerezhet, amit a társai nem. Vagy zseniális elemző, aki elé rakva több tucat összefüggéstelennek, és értelmetlennek látszó bizonyítékot, olyan következtetéseket von le percek alatt, amelyek alapján a harci mágiákban jeleskedő társai jelentős stratégiai előnybe kerülnek az elfogni kívánt bűnözőkkel szemben, de amit maguktól aligha láttak volna meg. Ezen kívül, még a reflexeket és a gyors döntéshozó képességet is lehet megfelelő szimulációs gyakorlatokkal fejleszteni. Ez is a kiképzésük része. Nem tagadom, jó dolog a tehetség, de önmagában semmire se megy. Így értelmetlen időpocsékolás ha csak álmodozol róla. - osztom meg a saját véleményem. Veszélyes dolog még egy kviddics játékos számára is azt mondani, hogy "Tehetséges vagyok, ez elég, nem kell edzenem, és kitartóan újabb és újabb figurákat és taktikákat gyakorolnom. Minden a véremben van." Az ilyen emberek hirtelen azt veszik észre, hogy a srác, aki az első repülésórákon reménytelenül bénának, esetlennek, és szerencsétlennek tűnt, helyette lett csapatkapitány, míg ő szerencsés, ha kispadra került a nagy tehetségével, viszont rossz hozzáállásával. Így a tehetség gyakran nagyobb csapdákat rejt, mint előnyöket. Ezért kell óvatosan bánni vele.
- Ez egy jó ötlet. Vagy próbálkozhatsz más sportokkal is. Próbáltad már a vívást, íjászatot? Esetleg lovas íjászatot? - teszem hozzá, hátha kedvet kap. Hiszen éppen ő maga mondta, hogy jó az ilyesmiben. Milyen ironikus. Fiatalon én is jó voltam benne. Valahol talán még hittem is, hogy a harc az élet. Mostanra azonban megtanultam, hogy néha a szelíd béke sokkal messzebb jut, mint a vad csapdosó harag táplálta harc. Ámbár nem mondom, néha levezetni a feszültséget nem túl rossz. Dylan úgy tudom, amikor csak teheti íjászkodik, vagy vadászatot rendez. Talán a legközelebbi alkalommal csatlakozhatnék hozzá. Ha nem is állatok ellen, de a céltábla ellen lehet nem lennék reménytelenül pocsék. A diákok magánéletébe meg amúgy nem folyok bele, de a felkészítés sem rossz ötlet.
- Ez nem túl kedves. De ha egy picit hátra lépünk, lehet más oka ennek a viselkedésnek. Amikor én a Durmstrangba csöppentem, nagyjából ugyanebben a helyzetben voltam, és ugyanezt éreztem. Folyton kirekesztettnek magam, úgy hogy alig egy lépésre beszélhetnek rólam is akármit, mégsem értem. Rossz érzés nem igaz? - pillantok Miley felé, valami szelíd mosollyal. - Tudod mit csináltam? Elkezdtem kérdezgetni őket, hogy ez, vagy azt hogy mondják az ő nyelvükön? Miből, és mért alakult ki ez a szokásuk, mert számomra igen furcsa? Amikor megváltozott az én hozzáállásom, akkor az övék is. Hirtelen elkezdtek mindent elmagyarázni úgy, hogy én is megértsem. Tanítani, a saját nyelvükra, kultúrájukra, szokásaikra. Hirtelen, mintha rögtön befogadtak volna. Sokkal kedvesebbek, és barátságosabbak lettek, amint látták, hogy én próbálok meg beilleszkedni közéjük, én nem tőlük várom hogy egyoldalúan alkalmazkodjanak az én nem tudásomhoz. - adok egy apró kis tanácsot, hogy miként próbálja meg ezt kezelni. Talán az itteni diákok sem mások. Szeretnék látni, hogy Miley próbál nyitni feléjük, és alkalmazkodni a kultúrájukhoz, és nem fordítva várja ezt, csak mert angolul beszél, ami manapság világnyelv, és jóformán mindenkitől elvárt a társalgási szintű használata legalább.
- A bizonytalanság a világ leszörnyűbb átka. Bárki bármit mond. Így ezt megértem. De örülök, hogy legalább neked segít a karkötő. - amit nem adhattam a húgomnak, bár neki szántam kezdetektől. Igen, a bizonytalanság szörnyű vermében vergődőm én is. Bizonytalan vagyok, mert nem tudom, hogy a húgom él-e vagy halott. Sejtem, hogy Miley szüleinek köze van az én szüleim halálához, de bizonytalan vagyok, hogy romba akarom-e holmi bosszú miatt dönteni ennek a lánynak az életét? Szörnyű és tehetetlen érzés ez.
- Mert még nagyon fiatal vagy. Idővel később majd megérted. Ezen kívül ez egy rendkívül bonyolult, és személyes történet, amit nem most áll szándékomban elmesélni. - fiatalon, dühtől, és haragtól elvakultan sok hibát követtem el, amit már bánok. Némelyik az életembe is kerülhetett volna. Arról nem is szólva, hogy még mindig egyesek útjában állhatok, akik inkább látnának holtan, mint élve. Kellett néhány pofonnyi ébresztő, mire rájöttem, hogy én sem vagyok éppen szent, és ideje változtatnom dolgokon. Nem sajnáltathatom örökké magam. Nem élhetek így örökké.
- Biztos vagy ebben? A felelősség az felelősség. Mindegy miért vállalod fel. A népedért, a munkádért, vagy éppen a családodért. Vagy ezek mindegyikéért. - osztom meg a véleményem. Nem az a fontos, hogy felnőttként miért vállalsz felelősséget, csak hogy képes legyél becsülettel, egyenes gerinccel megtenni azt. Miley viszont még nem felnőtt. Nem is teljesen gyerek, de még nem kell ennyire komolyan foglalkoznia ilyesmivel. Még lehet egy kicsit bolondos ifjú. Kihasználhatná ezt.
- Igen, a legtöbb szírén meglehetősen tehetséges a gyógyító mágiák terén. Ámbár a legtöbben ezt a zenével kapcsolják össze. A zeneművészetünk is kiemelkedő. - válaszolom meg a kérdést, talán egy hangyányit büszke mosollyal. A gyerek pedig, aki akaratlan mágiával látta el a karperecet én voltam. De ez legalább Miley számára hoz egy kis megnyugvást.
Amikor engedelmesen biccent, és elteszi a karkötőt, egy aprót sóhajtok. Valahol kicsit megkönnyebbülök, hogy érti ennek a súlyát.
- Ezt nagyra értékelem. - bólintok a lányka következő szavaira.- Néha apró dolgoknak is elképesztő jelentősége lehet valaki számára. Ezért nem szabad semmit sem túl könnyedén venni. - toldom még hozzá, bár továbbra is kedves és nyugodt a hangom.
Bár a beszélgetés következő része már kevésbé olyan, amit ülve, kedves nyugodtsággal tudnék fogadni. Még én sem. Miután vizet adtam Miley számára az ablakon nézek le az elterülő parkra. Hallgatom az egyre kétségbeesettebb csacsogását, miközben lehunyom a szemem egy hosszú pillanatra.
- Mit vársz, mit mondjak erre? A gyerekek azt hiszik a felnőttek mindenre tudják a helyes választ, de van, hogy nincs helyes válasz, amiben ne sérülne valaki. A tanárod vagyok, így felelős érted. De szirén herceg is, akinek kötelességei vannak a népe, és a családja felé. - bár a hangom ugyanolyan csendes, és nyugodt mint eddig, a megfeszülő testem, az ahogy az ablakpárkányba kapaszkodok, mintha pusztán az erőt adhatna nekem, elárulhatja Miley számára, hogy mennyire két tűz közé kerültem. Leginkább pedig miatta őrlődőm. Ha Miley nem lenne, vagy nem ismerném, akkor haboznék feljelenteni a szüleit. Így azonban sejtem, hogy ennek nem lehet szép vége.
- Ahogy én látom két út áll előttünk. Vagy most felállsz és kisétálsz innen, és mindketten úgy teszünk, mintha ez a beszélgetés nem történt volna meg. Te nem kutatod tovább a múltad, csak elfogadod, hogy a szüleid a szüleid. Én pedig nem kutatom a szüleid véres titkait. Mindketten elfelejtjük ezt az egészet. Vagy megpróbáljuk kideríteni a teljes igazat. De figyelmeztetlek, ez fájdalmas következményekkel járhat, ha kiderül a szüleid bűnössége. Bár azt mondtam a szírének nem kedvelik az erőszakot, de nem is elnézőek a gyilkosokkal. Főleg ha egy hercegi párról van szó. - pillantok most nagyon is komolyan hátra Miley felé.
- A szüleim gyilkosairól. A kisfiú aki akaratlan megbűvölte azt a karperecet, én voltam. A húgomnak szántam, akinek újszülött csecsemőként veszett nyoma a mészárlás napján. A húgom nagyjából annyi idős lenne, mint most te. Sosem tudtam meg, mi történt vele. Az óra, az apámé. A nyaklánc, az anyámé volt. - toldom még hozzá csendesen, de annál komorabban. Valahogy ez szokatlan tőlem. Miley még sosem látott ilyennek.

by **Miley C. Thompson** Csüt. Május 02, 2024 4:05 pm

Raymond& Miley

- Azt egy szóval se állítottam, hogy aki tehetséges valamiben, annak már nincs szüksége gyakorlásra - csóválom meg a fejemet. - Inkább csupán azt, hogy mindenkinek arra kellene koncentrálnia, amiben tehetséges - nyomom meg az "amiben" szavacskát a mondandómban. Mondjuk, amióta elkerültem a szüleim közeléből, nem fektetek olyan nagy hangsúlyt a harcmodorok gyakorlására, szóval apám nyilván pillanatok alatt a földre terítene, ha otthoni edzésre kerülne a sor, úgyhogy valamilyen szinten igaza van Ferreti professzornak. Gyakorolnom kellene, de ez nem megy élő társ nélkül. A mágia sok mindenre jó, de egy hús-vér ellenfelet képtelen helyettesíteni, márpedig nekem az kell. Így azonban a tehetségem kárba vész, a professzor szavaival élve: elsorvad. Kellemetlen.
- Én csupán azt állítom, hogy mindenki arra fektesse a hangsúlyt, amiben tehetséges - fintorodom el egy röpke pillanatra. - Azt gyakorolja, ne pedig olyasvalamit, amihez egy cseppet se konyít, mert az felesleges időpazarlás, semmi több. Éppen ez az oka annak, hogy - a példánál maradva - az aurorság is ennyire sokrétű foglalkozás. Mindenkit olyan területre pakolnak, amelyen mutat valamiféle kiemelkedő tehetséget és a későbbiek folyamán arra fektetik a hangsúlyt, azt fejlesztik.
A kviddics az én szememben pedig pont olyasmi, ahol a kitartó munka rengeteget jelent a játékos számára. Nem véletlenül vannak napi szinten tartott edzések, a mérkőzések előtt akár több óráig eltartóak is. Nyilván itt sem árt, ha az embernek van benne tehetsége, de a lelkesedés is sokáig eljuttathatja az illetőt ebben a sportágban. Az alapoknál kell kezdeni, elsősorban magabiztosan ülni a seprűn, minden váratlan helyzetre felkészülve, utána következhet maga a játék, természetesen csakis annak a gyakorlása. Majd egy-két extrább mozdulat és talán maga a verseny. Ha valaki egy kicsit se konyít hozzá, az mindenképp el fog hasalni és a kispadnál nem jut tovább.
- Az íjászat talán még érdekelne is - esem gondolkodóba egy pillanat erejéig. - De ha nem gond, elsősorban tényleg a kviddicsre szeretnék koncentrálni, ezt az álmot már régóta dédelgetem magamban. Csakis abban az esetben szeretnék mást is kipróbálni, ha azon a téren nagyon tehetségtelennek bizonyulnék.
És hát nem áll szándékomban szétforgácsolni magam... Nyilván jó, ha az embernek egyszerre több hobbija is akad, de személy szerint jobban szeretem egyetlen egyre helyezni a hangsúlyt és abba beleadni apait-anyait. Minden szabadidőmet annak fogom szentelni, hogy bejuthassak az itteni csapatba és hát ki tudja, még sikerrel is járhatok. Elvégre, a Roxfortban iszonyatosan tehetséges sportolók voltak, nemzetközi versenyeken is részt vettek már korábban, őket azért esélyesen sokkal nehezebb lenne kiütnöm a nyeregből, de a Meradia csapata - ha jól értesültem - csak iskolai csapat. Nem bajnokok, ez pedig nagyon nem mindegy számomra.
- Nem is hittem, hogy maga a Durmstrangba is járt - képedek el. Na igen, ismét olyasvalami, ami teljes mértékben új számomra és egyben eléggé meglepő is. - Akkor ezek szerint ismeri a mágia sötét oldalát is? - csillan valamiféle érdeklődő fény a tekintetemben. Sok tanár nem hajlandó erről beszélni, mintha egyfajta tabu lenne és attól rettegnének, hogy pont az ő szavaik szabadítanak a világra egy újabb sötét mágust, pedig ez eléggé abszurd. A professzor tanácsát hallva azonban lejjebb csusszanok a fotelben, majd onnan pillantok fel rá: - Igazság szerint én elég nehezen nyitok mások irányába - vallom be őszintén, bár némileg kissé szégyellem is, hogy ennyire antiszociális vagyok, mégse tudok ellene mit tenni. Ilyennek neveltek, éveken keresztül azt plántálták belém, hogy senkiben se bízzak meg, holott pont bennük nem kellett volna. Azonban hiába jöttem rá a titkukra, a tanult viselkedésminták alaposan megragadta bennem. - Fogalmam sincs, miként kellene közelítenem ahhoz, hogy ne nézzenek szimplán hülyének - mormogom az orrom alatt. Használhatnám Ferreti professzor régi módszerét is, de valahogy annyira gagyinak érezném.
- Rendben, nem faggatom - emelem fel megadóan a kezem, majd ejtem ismét az ölembe. Ha nem beszél, akkor teljesen értelmetlen további kérdésekkel bombáznom őt. Felkeltette ugyan a kíváncsiságom, de megsérteni vagy éppen kellemetlen helyzetbe hozni sem szándékozom.
[color=#ffff00]- Véleményem szerint az se teljesen mindegy, hogy az ember hány másik életért felelős - vonom meg a vállam.[b] - Egy család, egy osztály, egy nép... A létszám mindegyik esetben több, így a felelősség mértéke is teljesen más.
Nem szívesen lennék királynő, de még tanár sem, ami az igazat illeti. Mindenkinek van valamennyi felelőssége az életben, ez tény és való. De nem mindegy, hogy hány életért felelős az illető személy szerint.
- Arról már hallottam, hogy a szirének hangjában van némi mágia, de nem hittem volna, hogy a gyógyításhoz ekkora tehetségük lenne. Itt még szerencsére nem kellett meglátogatnom a gyengélkedőt - ismerem el, noha a Roxfortban pár alkalommal vendég voltam ott, leginkább a kviddics válogatóra való gyakorlásom révén. Verekedésbe egyszer se keveredtem, szerencsére senki se provokált és én se álltam bele semmilyen szituációba sem, szóval ebből a szempontból legalább nem kellett aggódnom. Apám ugyan két vállra fektetne, de egy velem egyidős diák már aligha lenne képes rá, hacsak nem egy kétajtós, kigyúrt pacák az illető.
Megiszom a vizet, leteszem a poharat, majd kattogva keresem a válaszokat a bennem felmerülő kérdésekre. Nem egyszerű, valljuk be... A legjobb talán az lenne, ha a szüleim állnék és mindent nekik szegeznék, de vajon az igazat mondanák vagy újfent csak elbizonytalanítanának a válaszaikkal?
- Fel fogja jelenteni őket? - sápadok el hirtelen, amint eszembe ötlik a lehetséges és minden bizonnyal elkerülhetetlen végkimenetel. Nem szeretném, ha bajuk esne, hiszen éveken keresztül ők neveltek engem, bármilyen emberek is legyenek.
- Ezt képtelen lennék megtenni - csuklik el a hangom. - Tudni szeretném ki vagyok és honnan jöttem. Valahol mélyen pedig reménykedem abban, hogy közben az ő nevüket is tisztára moshatom, legalább ebben a tekintetben - szorul össze a mellkasom a saját szavaim hallatán. Ferreti professzor következő szavai hallatán pedig képtelen vagyok eldönteni, miként reagáljak. Egy pár pillanatig nyitom és csukom a szám, keresve a megfelelő szavakat, de elég sokáig tart, mire bármilyen hang is kijön a torkomon. Végül egy percig csupán néma csendben üldögélek a helyemen és igyekszem magamban összerakni a kirakós darabkáit, noha nagy valószínűséggel tudom a választ, éppenséggel csupán annyira idegen maga a gondolat, hogy képtelen vagyok megbirkózni vele. A rosszullét kerülget, de - ha már belemegyek ebbe - erőt kell vennem magamon és kiderítenem az igazságot.
- Van rá bármi esély, hogy én vagyok az a kislány? - szólalok meg végül csendesen és egyszerre komoran. - Van valamiféle módszer arra, hogy ezt kizárhassuk? - emelem fel végül a tekintetem, de valamiért nem a tanárom szemébe nézek, hanem egy teljesen random pontot kezdek el vizslatni a falon valahol. Nem hiszem, hogy hercegnő lennék, szirén pedig végképp nem, de minden erre utal. Talán pont ez az oka annak is, hogy nem hátrálok ki, hanem szembenézek a várható eredménnyel.

by **Raymond Feretti** Vas. Május 05, 2024 9:51 am

Miley & Ray

- Igaz. De néha nem árt arra is időt, és energiát fordítani, amiben kevésbé jók vagyunk. Lehet kiemelkedőek sosem leszünk, de lehet hogy egy tűrhető tudás is megmenti az életed egy bizonyos helyzetben. - próbálok kicsit máshonnan közelíteni a témához. - Ha a párbajban nem túl tehetséges, de annál jobb elemző auror példájánál maradunk, akkor meglehet, hogy sok gyakorlással a társaival épen hogy tűrhető szintre tud fejlődni, és ez a maximum, amit ki tud hozni magából, mégis lehet ez menti meg a saját és a családja életét, amikor valaki bosszúból rájuk támad. Elég tűrhetően úsznod vagy tűrhetően ismerned az elemi mágiákat, ahhoz hogy kihúzz valakit a vízből, aki egyáltalán nem tud úszni, és megmentsd az életét. De ha csak tűrhető vagy legendás lények gondozásából, és ezt arra használod, hogy kártevő mentes legyen a kerted, már haszna van a tudásnak. Sosem tudhatod, hogy milyen tudásra mikor lesz szükséged. Ellenben minden új tudás kicsit átformálja a világ szemléleted, és gondolkodásmódod. - persze jó dolog, ha valamiben messze kiemelkedő vagy, de nem szabad elfelejteni azt sem, amiben nem. Néha bármilyen kellemetlen is, az élet pontosan olyan helyzetekbe sodor, ahol a gyenge területeidet kell fejlesztened. Legalább az elfogadható szintre. Ez is egy kemény lecke tud lenni, amit az élet nevezetű szigorú tanár tanít meg tapasztalati úton. A nagyon fiatalok ezt még nem értik, hiszen mindenki szívesebben foglalkozik azzal, amiben tehetséget mutat, mint azzal amivel sokkal többet kell dolgoznia a sokkal szerényebb eredményekért. De ne felejtsük el, hogy azok is eredmények.
- Az íjászat azt hiszem az, amiben az öcsém sokkal tehetségesebb nálam. Bár az alapokat ismerem, kétlem, hogy valaha is jobb lennék benne a tűrhetőnél. Nekem valójában a szírén botharc volt a kedvencem gyerekként. - mosolyodom el, ami talán egy újabb meghökkentő információ lehet Miley számára, aki inkább olyannak ismer, aki a legyet is sírva csapja le. Ami voltaképp igaz is. Bár a legyek nem is ártottak nekem, vagy a családomnak. Valóban kerülöm a szükségtelen erőszakot, és igyekszem pacifista lenni. De ez csak addig működik, amig az ember családját, vagy szeretteit nem fenyegetik.
De persze arra csak bólintok, hogy inkább még tenne egy próbát a kviddiccsel. Ez az ő döntése. És ha engem kérdez, messze jobb döntés, mint a "vadászat", amit szükségtelen erőszaknak gondolok csupán.
- Sokfelé jártam az elmúlt 14 évben. - vonok vállat, bár az tény hogy ilyesmiket ritkán osztok meg diákokkal. Aztán a következő kérdésre nem állom meg, hogy fel ne nevessek.
- Mért hiszi mindenki, hogy a Durmstrangba csak sötét varázslatokat oktatnak? Látod, ez is egy fél igazságokon alapuló téves sztereotípia, amit a feleségem és az apósom azt hiszem igen rossz néven venne. Az igaz, hogy nagy hangsúlyt fektetnek a tantervben bizonyos tárgyaknak, amik kapcsolódhatnak a témához. De ettől még ott is számtalan ettől független tárgy, és képzés van. Én például ott tanultam meg türelmes tanárnak lenni. Nem mondom, hogy nem vagyok tisztában bizonyos dolgokkal, de van olyan tudás, amit jobb nem űzni a kelleténél jobban. - komolyodom el. Persze vonzó lehet a tiltott tudás a fiatalok számára, ám ezek okkal tiltottak többnyire. Miley számára egyenlőre elég annyit ismernie a témakörből, amit sötét varázslatok kivédése órán tanulnak. Nem azért mert tabu lenne, inkább azért mert könnyen és észrevétlen vezethet tévutakra nem elég erős, vagy még kiforratlan jellemmel rendelkező fiatalokat. Mindennek meg van a helye és ideje. Ha Miley teszem azt úgy dönt, hogy auror lesz, akkor az egyetemi képzése során majd bővebben megismerkedhet ezekkel a maga idejében.
- Megnyílni mások előtt sosem könnyű. Ezt megértem. De nem is kell nagy lépéseket tenni. Néha elég egy-egy apró gesztus is. Barátokra mindenkinek szüksége van. Kezd talán pár apró általános kérdéssel, mint "Segíthetek valamiben?" "Hogy fejezitek ki ezt a ti nyelveteken?" "Mit csináltok, milyen szokás ez? Megtanítotok rá?" Ha látják, hogy érdeklődsz irántuk, és a kultúrájuk iránt, akkor talán ők is nyitnak majd feléd. - tanácsolom bíztatólag. Akár gagyi egy módszer, akár nem, ha működik működik. Veszteni valója pedig nincs vele, nem igaz? Legfeljebb nem jön be, és akkor más utat kell majd keresnie. De egyetlen próbálkozás sem hiábavaló.
- Köszönöm. - valahol hálás vagyok, hogy nem faggat tovább, de érzem, hogy még visszatérünk ide. Nem feltétlen, mert Miley kíváncsiságát akarnám kielégíteni, egyszerűen szükséges, és elkerülhetetlen lesz. Akármennyire is szeretném elodázni, hogy elővegyem azt a bizonyos névlistát a mágiával lezárt fiókomból, és tegyek vele valamit, elkerülhetetlen lesz. Ez pedig több, mint kellemetlen. Valóságos erkölcsi dilemma, amivel azóta sem jutottam dűlőre, amióta megtaláltam azt az átkozott papírt.
- Talán. De a lényeg ugyanaz mindegyik esetben. A tőled telhető legkörültekintőbb és legbölcsebb döntést hozd, amelyért képes vagy felelősséget vállalni. Legyen szó a családról, egy osztályról, vagy éppen egy népről. - persze megértem, hogy a felelősség gondolata egy tizenéves kamasz számára mennyire ijesztő lehet. Nekem is az volt ennyi idősen. Végül nem is bírtam tovább. Összeroppantam a lehetetlen és ellentmondásos elvárások, és a nagyapám kegyetlensége miatt. Leginkább az utóbbi miatt. De idővel, ahogy felnő az ember a viszonya lassanként, észrevétlen megváltozik a felelősség vállalás felé. Még ha ez most Miley számára hihetetlennek tűnik is.
- Látod, ez is a számos dolog egyike, amit még nem ismersz, de ha nyitott vagy, akkor megtudhatsz. A lényeg, hogy mielőtt sztereotípiákra, hagyatkoznál, amelyek gyakran tévesek, inkább próbálj meg kérdéseket feltenni, és valóban megismerni az igazságot valódi személyektől. Bár eltekintve remélem nem is kell meglátogatnod a gyengélkedőt. Legalábbis nem orvosi vészhelyzet miatt. - sajnálom, de néha nem tudom megállni, hogy ne legyek bosszantó tanár, aki az előítéletek, és sztereotípiák lerombolására tette fel az életét. Ha egy Mileyhoz hasonló diákban sikerül elültetnem a változás magját már megérte tanárnak lenni. Ami pedig a verekedést illeti, örülök, hogy legalább ilyesmibe nem keveredett a kisasszony. Az erőszak nem megoldás semmire se. Ugyanakkor én nem becsülném le a vele egyidős társait se.
A következő kérdésre viszont mélyet sóhajtok, és egy percig nem válaszolok, ami tőlem igen szokatlannak, és nyomasztónak hat. Ugyanakkor tisztán látszik a belső tépelődésem is.
- Azt kellene tennem. Ez lenne a kötelességem. A családom, a népem, és talán még miattad is. Ugyanakkor ha megteszem, és bebizonyosodik a bűnösségük, akkor nem kerülhetik el a büntetést. Nem tudnám, és nem is akarnám megvédeni őket ettől. Ezzel pedig félek, hogy neked is fájdalmat okoznék. Még akkor is, ha legalább téged megmentenélek. - nem fogok hazudni a lehetséges következményekről. Nem szépítem, vagy másítom meg a dolgokat. Ennyivel tartozom a lánynak, ha már éppen az ő életét készülök feldúlni, és romba dönteni. Most pedig élhetnék a közhellyel, hogy néha pusztítani kell, mielőtt építenénk, de ettől én még egy cseppet sem érzem jobban magam ebben a pillanatban.
- Ha képtelen vagy most felállni, és elsétálni innen, akkor számolnod kell a lehetséges következményekkel. Azzal is, ha esetleg nem ártatlanok az ellenük felhozott vádakban. Ez nem könnyű döntés. Noha megértem, hogy tudni szeretnéd, hogy honnan is származol voltaképpen. - nem Miley az egyetlen a szobában, akinek a rosszulléttel kell küzdenie, és a saját kavargó gondolataival. Akinek nehezére esik megszólalni, vagy bármit is tenni. Fel kellene fednem, hogy nálam van a lista, hogy a szüleim neve szerepel rajta. Akkor talán Miley képes lenne másként dönteni, én viszont képtelen vagyok akár csak egy lépést tenni a saját íróasztalom irányába, és kihúzni azt a fiókot, szembe nézve a tartalmával. Hogy ne küzdene a gondolat ellen, amikor még én magam is így küzdök saját magammal. Ez mindenkinek nehéz.
- Talán van rá esély. Valahol örülnék neki, ha te lennél. Sosem adtam fel a reményt, hogy egyszer megtaláljam a szeretett és elvesztett húgomat. Ugyanakkor szörnyű bűntudatom is lenne, mert feldúlom az eddigi életed, és talán miattam veszíted el azokat, akik felneveltek. - lenne? Igazából már most is van. Noha még semmit sem tettem. De érzem, hogy közelít a pont, ahol nem fogom tudni tovább titokban kezelni ezt az ügyet. Akkor mindenképpen csúnya vége lehet.
- Ha tudok is egy módszert, azt nem lesz egyszerű kivitelezni. Titokban főleg nem. - sóhajtok fel, miközben elgondolkodva hunyom le a szemem. Az anyakirálynénak van ugyan egy mágikus kehely a birtokában, de nem kérhetem el tőle csak úgy indoklás nélkül. Kényszerítenie, hogy valljam be a teljes igazat, akkor pedig arra is, hogy előtte végezzük el a tesztet. Ha pedig pozitív eredménnyel járna, akkor ő maga parancsolná meg a Gárdának, hogy fogják el Miley szüleit, és vigyék a Biztonsági Hivatalba, vallassák ki őket a bűneikről, hogy aztán igazságot szolgáltathassunk. Félek abba pedig Miley szíve is beleszakadna...

by **Miley C. Thompson** Hétf. Május 06, 2024 5:40 am

Raymond& Miley

Nem hiszem, hogy érdemes lenne Ferreti professzorral leállnom vitatkozni, hiszen neki ebben bőven akad gyakorlata, már ha azt vesszük alapul, hogy hány éve van már a tanári pályán. Akad ugyan igazságtartalma a mondandójának, nem tagadom, de ha az ember mindenben elmélyed egy kissé, szétforgácsolja önmagát. Véleményem szerint tehát mindenki maradjon a saját kaptafájánál, ahogy ezt apám annyira gyakran szokta ismételgetni.
- Szerintem egy auror esetében azért alapvető elvárás az, hogy valamilyen szinten tudjon párbajozni - vetem fel a gondolatmenetemet. - Mármint, még ha nem is akkora tehetség benne, hogy terepre helyezzék, azért az önvédelemre bármikor képesnek kell lennie ilyen tekintetben - vonom meg a vállam. Nem áll szándékomban hülyeséget fecsegni, fogalmam sincs, miből tevődik össze a felvételi követelmény az auroroknál, de abban majdhogynem bizonyos vagyok, hogy a pálcahasználat igen előkelő helyet foglal el azon a bizonyos listán. Hiszen egy aurornak - akár terepmunkát végez, akár nem - számolnia kell azzal, hogy a foglalkozása révén rengeteg ellenséget szerezhet magának. - Értem, mire szeretne ezzel kilyukadni, de nem lehet mindenki minden téren egy kicsit is tájékozott - sóhajtok egyet amolyan lemondó ábrázattal, mint aki annyira sajnálja, hogy ez a helyzet. - Jó, ha valaki ért ahhoz, miként kell ellátni egy sebet, de súlyosabb sérülések esetén csakis egy gyógyító lehet az, aki szakszerű ellátást képes nyújtani a sebesültnek. És néha sorsdöntő is lehet, hogy van-e ott medimágus vagy nincs. Ha valamihez nem értek, akkor megkérdezek valaki mást, aki ért hozzá és hajlandó segíteni - teszem azért még hozzá. Ilyen eset lehet példának okáért az a bizonyos kártevő mentesség. Ha fogalmam sincs, mihez kapjak hirtelen, akkor átszólok a szomszédnak és az segít, mert - talán - ért hozzá.
- És az mégis miféle sportág? - kapom fel a fejem a "botharc"kifejezés hallatán és őszinte érdeklődés csillan a tekintetemben. Mi tagadás, vadászként képben kell lennem bizonyos önvédelmi technikákkal és apám révén nagyon sok harcot elsajátíthattam, de szinte állandóan felkelti a kíváncsiságomat, ha egy új lehetőség tárul elém. Ez pedig - valljuk be - igen érdekesnek ígérkezik számomra. Legszívesebben megkérném a professzort, hogy tanítson meg legalább az alapokra, de mivel ő a béke felszentelt követe, inkább meg se nyikkanok ezzel kapcsolatban. Nem hiszem, hogy helyeselné, miszerint pont ilyesmiben szeretnék még mélyebbre merülni és nem valami más téren tágítom a tudásom látókörét.
- A fél igazság is igazság - vetem vissza némileg durcásan. - Én például nem bánnám, ha más iskolákban is nyitottak lennének az ilyen oktatásra - vetem fel a saját álláspontomat. - És ha nem kerülnék a témát, ahányszor felvetődik. Van egy olyan tippem ugyanis, hogy a Durmstrangban nem tagadják azt, miszerint a mágiának létezik olyan ága is, amely nem feltétlenül helyes - fürkészem érdeklődően Raymond professzor arcát. - Ezzel szemben, amikor a Roxfortban szóba került a fekete mágia, a tanárok inkább nem is válaszolták vagy azt ajánlották, miszerint ennek olvassunk utána a könyvtárban, különben nem haladunk az anyaggal - puffogom. - A buktató itt csupán annyi volt, hogy engedélyt kellett volna szereznünk annak érdekében, hogy kielégíthessük a kíváncsiságunkat, ami cseppet se volt egyszerű. Annyit azért már nem bajlódtunk vele - ismerem el őszintén. Nem vagyok annyira csőlátású, mint sokan hiszik, éppen csak nem azok a témák érdekelnek többnyire, amelyek másokat. Én azt vallom, hogy hozzáértő felügyelet mellett igenis lehet bizonyos témákat boncolgatni.
- Részemről esélyesen a "Segítenél benne?..." lesz a lépes méz - motyogom magam elé. - Bár díjaznám, ha legalább Ön páros feladatokat adna ki számunkra - vetem fel a saját ötletemet. - Ha a házi feladat érdekében párba kell állnunk, sokkal könnyebb lenne az ismerkedés számomra is. Főleg abban az esetben, ha maga választaná ki a párosokat.
A többi tanárt valamiért teljesen hidegen hagyja, hogy képes vagyok-e beilleszkedni vagy sem, de egy ilyen kényszerhelyzet máris olyan mély vízbe dobna, amelyből még szerény személyem se lenne képes kikecmeregni, hacsak nem vállalja be az egyest. Muszáj lesz szóba állnia a páromnak velem, ahogy nekem is vele és máris lesz egy illető, aki megismer. Kis lépés ugyan, de több, mint amit jelen esetben én tehetek saját magamért.
- Esetleg a munkámról - toldom még hozzá kiegészítésként, hiszen ha egyszer apám nyomdokaiba lépek, igenis sok felelősséget veszek majd a nyakamba. A pillanatok tört része alatt kell döntenem és leginkább az életem múlik majd rajta, hiszen egy sarokba szorított vérfarkas nem habozik, ha abban lát kiutat, hogy engem darabokra kell tépnie.
- Akkor esetleg elmesélhetné azt is nekem, hogy mi az oka annak, miszerint maguk a szirének is eléggé előítéletes nép, akik sokáig elszigetelten éltek a vízben - döntöm oldalra a fejem, hiszen ez valóban érdekel. Igen, élnek bennem előítéletek, hiszen kiben nem, de a szirének meg pont erről váltak hírhedtté. Mostanában kezdtek csupán a felszínre jönni, de még mindig elég kis létszámban és a többség idefenn is egy nagyon zárt közösséget alkot. Nehéz velük szót érteni, nagyon távolságtartóak, barátságot pedig szinte sohasem alakítanak ki a sima emberekkel. Bizonyára ennek is van valami, mélyen gyökeredző oka, én legalábbis így vélem. Nem állítom, hogy nem akadnak kivételek, hiszen Ferreti professzor is idefenn tanít, de ez ritka, mint a fehér holló.
Érzékelem, hogy a beszélgetés egy mélyebb, sokkal komorabb téma felé halad és más esetben habozás nélkül kihátrálnék belőle, de nem most. Bízom abban, hogy a szüleim ártatlanok Ferreti professzor szülei ügyében és pusztán véletlen, hogy ezek a holmik nálunk kötöttek ki. Elvégre, az orvvadászok bárkinek bármit eladnak jó pénzért.
- Nem szeretném, ha egy hercegi pár megölésének a gyanúja is rájuk vetülne - sóhajtok végül egyet reszketegen. Nem könnyű döntés ez számomra, főleg nem annak tekintetében, hogy mi várhat rájuk, ha mégis bűnösök, de úgy gondolom, azt is képes leszek megoldani. Ha bebizonyosodik, miszerint tényleg hercegnő lennék (aminek a gondolatára is kacagnom kell...), talán több beleszólásom lehet majd az ítéletbe és legalább a haláltól megmenthetem őket. Ha nem vagyok hercegnő, akkor pedig teljesen felesleges köröket futottunk, mivel a szüleim nem ölték meg azokat az embereket, így a büntetésük nem a szirének ügye, nincs joguk elítélni őket.
- Maradok. Már döntöttem - szólalok meg határozottan, szokatlan eltökéltséggel a hangomban, főleg a helyzet súlyához képest. - Sok rosszt dolgot elkövettek már az életük folyamán, de nem hiszem, hogy ok nélkül végeztek volna bárkivel is - csóválom meg a fejem határozottan. - Rengeteg ember elítéli azt, amit teszünk, de mindig okkal tesszük. Pontosabban ők - javítom ki magam gyorsan. - Ha mégis ők tették volna ezt, amit személy szerint kétlek, csakis az lehetett az oka, hogy veszélyben érezték magukat, esetleg történt valami olyasmi is, amiről más nem tud.
A szüleim megbízásra dolgoznak és eddig mindig olyan lényekkel végeztek, amelyek veszélyt jelentettek közösségek és emberek számára. Azok a vadállatok is emberek voltak, de akkor is gyilkosok. Nem hiszem, hogy egy átutazóban lévő hercegi pár zavarta volna a szemüket, elvégre a professzor szüleinek, már csak a rangjuk miatt is, már eleve sok ellensége akadhatott, akik a vérüket kívánták. Bárki megölhette őket.
- Sose voltam hercegnős alkat és van egy olyan megérzésem, hogy nem én vagyok az. Sajnálom - pillantok bocsánatkérően a férfi irányába. Szörnyű lehet mindezen keresztül menni és velem visszakapni a reményt, majd ismét elveszíteni, de szinte majdnem biztos vagyok abban, hogy nem én vagyok a húga. Remélem. - De ennek ellenére is szeretnék biztossá válni ezt illetően. Jobb lenne mindenkinek - ismerem el, hiszen kétségek között senki se szeret vergődni. Eddig ez egy lehetséges magyarázat, hiszen minden passzol, mégis - a fent említett okokból - akadnak kétségeim bőven.
- Mennyien lennének jelen? - teszem fel a kérdést. Nyilván egy ilyen fontos ügyben mások is végig ott lennének, de pár emberrel még nincs bajom. Azzal már sokkal inkább lenne, ha a nagy nyilvánosság előtt derülne ki, ki is vagyok vagy nem vagyok valójában.

by **Raymond Feretti** Hétf. Május 06, 2024 8:38 pm

Miley & Ray

Valóban. Régen vagyok már tanár, és még régebben tanultam meg vitákban érvényesíteni az akaratom. Persze mai világban talán nem ártana több vitakultúrát is tanítani a gyerekeknek. Csak hogy értsék, az, hogy valaki nem ért velük egyet valamiben, nem jelent egyet azzal, hogy bármilyen más negatív csatolást - mint utálat, vagy gyűlölet -kellene hozzátársítani ehhez.
- Egy auror esetén ez igaz. De a világon létező összes szakmához, vagy csak a mindennapi élethez szükséges egy alapvető alapműveltség. Ezt adja az iskola. - az auror felvételi elég komplex vizsga, gyakorlati és elméleti szinten is, sőt pszichológiai felméréssel. De Miley ráér ezzel foglalkozni, ha ez mellett az út mellett dönt. Ha nem, akkor mindegy is a jelen helyzetet tekintve.
- Ha nem is érthet mindenki, mindenhez, de az iskolai alaptárgyakat nem véletlen válogatták össze. A jó alapok nagyon fontosak. Ha az megvan, akkor sokkal könnyebb lesz boldogulnod, bármilyen területen is mélyedsz el végül. - pillantok a lányra, miközben akaratlanul is valamilyen sportban képzelem el kiemelkedőnek. Akár íjászatban. Bár azt speciál pont nem tőlem kellene megtanulnia.
- Nyilván valakitől, aki nem a gyógyítói vonalon mozog, nem lehet elvárni egy komoly sérült szakszerű ellátását. Sőt adott esetben még ronthat is a helyzeten. De ha csak annyi alapvető tudása van, miként helyezze stabil oldalfekvésbe a sérültet, azzal perceket nyerhet, amíg odaér egy valóban hozzáértő gyógyító. Persze, ettől független jó dolog, ha van lehetőséged és időd segítséget kérni egy hozzáértőbb személytől. Ebben az esetben ezt is kell tenni. De van, hogy csak másodperceid vannak, és nincs a közeledben szakértő. Akkor neked kell megoldani a problémát, legalább átmenetileg. - ezek olyan dolgok, melyek roppant szituáció függők lehetnek, és időnként még a felnőtteknek sem könnyű mérlegelni, hogy mikor mi lenne a helyes. A lényeg ilyenkor, hogy az ember képes legyen dönteni, és ne "fagyjon bele" a szituációba. Minden esetre nem várhatunk arra, hogy mindig más oldja meg a problémáinkat, mindennel kapcsolatban, csak mert nem érezzük elég felkészültnek, és mély tudásúnak magunkat az adott területen.
- Egyfajta közelharci küzdősport. Egyszer talán elviszlek, és megmutatom, ha érdekel. Bár már nagyon régen nem foglalkoztam vele én magam sem. - 16 évesen nagyon jó voltam benne. Azóta viszont nem volt alkalmam gyakorolni. A Durmstrangban ugyan van egyfajta "bottánc", ami kissé hasonlít, és abban is szívesen részt vettem az ott töltött időm alatt, de az mégis más volt. Eléggé más. És bár még mindig tartom magam a pacifizmus eszméjéhez, de sportként értelmezett sportokkal semmi bajom. Még a küzdősportok esetén sem. Néha jót tesz a testmozgás. Főleg, ha nincs benne ártó szándék. Az önvédelem bizonyos ismerete pedig gyakorta életmentő lehet, ezt még egy hozzám hasonló békepárti embernek is el kell ismernie.
- Meglehet, de a kiforgatott féligazságok meglehetősen veszélyesek lehetnek, veszélyes következményekkel. Például igaz, hogy a Királyi Gárda tagjai magasan képzett harcosok, de ez nem jelenti, hogy minden sellő az, de még csak azt sem, hogy a Gárda tagjai szükségtelenül erőszakosak lennének. Pusztán ennyi alapján nem ítélhetsz meg egy egész népet. - toldom hozzá. Miley következő felvetésére csak egy aprót sóhajtok.
- Mondjuk, úgy hogy kicsit másként épül fel az alaptanterv. Ettől eltekintve nem véletlenül tanítunk bizonyos dolgokat bizonyos évfolyamokon. Nem tanulhatsz meg profi kviddics cseleket, mielőtt még egyáltalán ülni megtanulnál a seprűn. Nem tagadom, hogy létezik a fekete mágia, amit számos módon lehet űzni, de ezzel a kérdéskörrel neked elég akkor mélyebben foglalkozni, ha már elsajátítottad a magabiztos alapokat sötét varázslatok kivédéséből, és olyan egyetemi szakot, illetve pályát választasz, amihez ez szükséges. Akkor majd a tanáraidtól megfelelő válaszokat fogsz kapni erre, megfelelő iránymutatással. - nem tagadom, nem feltétlen örülök, hogy Mileyt ilyesmi is foglalkoztatja. Jobban örülnék egyszerű sport kérdéseknek is. A látszattal ellentétben azért annyira nem vagyok tájékozatlan ezen a téren sem. Azonban amennyire lehet igyekszek nyíltan, és őszintén válaszolni számára a feltett kérdéseire.
- Ez is jó kezdés lehet. A páros házi feladat pedig természetesen megoldható. - mosolyodom el biztatólag. A legközelebbi közös óránkra majd kitalálok valamit, ami jó lehet erre a célra. Végül is a szándékot önmagában is értékelem, hogy legalább igyekszik beilleszkedni. A Roxfortban is voltak ezzel gondjai, bár be nem vallotta volna az Istennek se. Ettől azonban én még nem vagyok teljesen vak. Ráadásul házvezetőként valahol kötelességem is segíteni benne neki.
- A zárkózott nagyjából igaz, az előítéletes többé-kevésbé. A korai történelmünkben akadtak példák rá, hogy mugli illetve varázsló halászok, és egyéb népek ránk támadtak, sokunkat lemészároltak. Így a népem jobbnak látta mélyebbre merülni, és elszigetelődni, addig a felszíni népek megérnek a diplomáciai kommunikációra. Jelenleg leginkább az okoz belső feszültséget, hogy megfelelő-e az idő a kapcsolatfelvételre, vagy még nem? - és lássuk be, az nem segít a nyitott kommunikáció, és diplomácia ügyének, ha emberek ölnek védtelen szírén házaspárokat, és rabolnak csecsemőket. Én bármennyire is vagyok kivétel, méghozzá befolyással bíró kivétel, ez nem jelent sokat, ha ismét történik valami atrocitás a felszíniek részéről, ami miatt az elszigetelés pártiak látványosan, és talán jogosan háborodhatnak fel.
Ráadásul a mostani témáink sem a legvidámabbak. Sajnos én nem vagyok annyira naiv, hogy azt higgyem a tárgyak "véletlen" bukkantak fel ott, ahol. Mégsem akarom elkeseríteni. Elvenni a reményeit. Egyenlőre legalábbis. Így is éppen elég nehéz ez.
- Attól tartok, ha kiderül, hogy az vagy, akinek gondollak, ez elkerülhetetlen lesz. De ha a gyilkosságban nem is vétkesek, akkor is választ kell adniuk bizonyos kérdésekre. - sóhajtok egyet gondterhelten, és komoran. A Biztonsági Hivatal emberei pedig jól értenek hozzá, hogy mindenkiből kiszedjék az igazságot, akár el akarja mondani, akár nem. Semmi sem maradhat rejtve a bűneikből, ha ugyan tényleg bűnösek. Akkor pedig bár nem akarom ezzel riogatni szerencsétlen lányt, talán korai is lenne, de vélhetően elkerülhetetlen lesz a halálbüntetés a nevelőszülei számára. Még ha én személy szerint meg is bocsátanék, akkor is vétkeztek a törvényeink, az öcsém, a Gárda tisztjei, és azok családjai, és más családok ellen, amikor valóságos mészárszékké változtatták a szüleim házát. Tőlük nem tagadhatom meg a jogos igazságszolgáltatást. Még hercegként sem. Ekkora hatalmam még nekem sincs, nem hogy Mileynak, még ha hercegnő is.
- Ne hozz elhamarkodott döntést. Inkább most menj, és gondold át ezt a dolgot. Ha esetleg haza látogatnál, és beszélnél velük erről, mielőtt végleg döntenél, adhatok eltávozási engedélyt. - a fiatalok gyakran impulzívak, és hoznak gyors, de elhamarkodott döntést, ami utólag nem bizonyul a legjobb választásnak. Így még igyekszem ezzel egy kibúvót adni a lány számára. De már kezdem benne felfedezni a családunkra oly jellemző makacsságot. Ha döntött, ki is tart mellette. Így talán ez felesleges próbálkozás tőlem, de mégis meg kellett tennem.
- Ha őszinte akarok lenni, én is elítélem amit tesznek. Persze ezt sosem rejtettem véka alá. Sajnos azonban nem vagyok annyira naiv, hogy mentegetni próbáljam őket, és azt gondoljam bármiben is ártatlanok lehetnek. Így nyilvánvalóan az egyikünk téved. Most pedig azt kívánom, hogy én legyek az, de erre elég csekély az esély. - mondom csendesen, de komoran. Érződik, hogy semmi jót sem nézek ki Miley nevelőszüleiből, és nem csak a szakmájuk miatt. Talán már engem is megfertőzött az előítélet sötét mocsara ebben az ügyben, mégis gondolatban már összekötöttem a szálakat, és ítéletet is hirdettem. Minden vádpontban bűnös. Nem mellékesen ezzel a "vadászat" dologgal az a baj, ha tévednek azt nem lehet visszavonni. A halálban semmi visszavonható nincs. Vajon hány ártatlan áldozatuk lehetett, akik semmi rosszat sem tettek, éppen csak valaki eleget fizetett a kiiktatásukért, kihasználva néhány ködös, kifacsart sztereotípiától elvakult ember értelmetlen gyűlöletét. Ebbe még belegondolni is szörnyű.
- Veszélyben? Mi veszélyt jelenthet egy békében élő család? Az öreg, sánta intéző, vagy a fiatal szobalány, aki az esküvőjére készült, a terhes szakácsnő? Nem csak a fegyveres testőröket, de a személyzetet, és azok ártatlan családtagjait is megölték. Még egy fiatal gyereket is lemészároltak, aki csak egy kis zsebpénzt akart ott keresni némi házimunkáért cserébe. Sokan a mai napig ezt az incidenst hozzák fel példaként, hogy mért kellene még mindig elzárkóznunk a fenti világtól, azzal érvelve, hogy még mindig ok nélkül mészárolnak le bennünket. Az emberek semmit sem változtak az évszázadok alatt. Ez ellen pedig igen nehéz érvelni. - megbízásra dolgozni azért veszélyes, mert az bárkitől jöhet, bármilyen hátsó szándékkal. A szüleim nyitott politikája sokak szemében szálka volt. Nem tartom kizártnak, hogy éppen egy ilyen begyöpült, csőlátású politikus bízta meg őket a mészárlással, hogy aztán fennhangon hirdethesse, igaza volt, minden ember gyűlöli, és ok nélkül mészárolja le a sziréneket. A nagyobb kérdés, hogy a sok politikus uraság közül melyiknek volt ekkora mersze? Meg kell hagyni remekül csinálta, hogy elérje a célját.
- Ez nem alkat kérdése. És majd valahogy kiderítjük a választ rá. - mosolyodom el kissé megenyhülten. Bár fogalmam sincs miként kellene hozzáfognom a megvalósításhoz. Ezt jobban át kellene gondolnom. Így a következő kérdés ránt vissza a valóságba.
- Egyenlőre jobb volna titokban intézni ezt, bizonyos okokból. Minél kevesebben tudnak róla, annál jobb. Az anyakirálynénak van egy kelyhe, ami képes lehet megmutatni a választ a kérdésünkre. Ám nem fogja csak úgy odaadni. Még nekem sem. Ha pedig bevallom neki a teljes igazságot, és beigazolódik a gyanúm, akkor Őfelsége nem fog habozni kiadni a letartóztatási parancsot a szüleid ellen. Ez pedig súlyos következményekkel jár majd mindenkire nézve. - sóhajtok komoran.
- Talán más utat kellene keresnünk. Vagy jobban át kéne ezt gondolnom. Az öcsémnek mindig könnyebben ment az ilyen esetekre való terv készítés. De ha beavatnám, ő maga jelentené fel őket szemrebbenés nélkül. Ha bármelyik bizalmasomat avatom be, ők maguk próbálnák meg megölni a szüleid, bosszúból a sajátjaikért. Ezt pedig még csak meg sem tilthatom nekik. A szirén törvények szerint joguk van hozzá. - Mihail aznap elvesztette az apját, az anyját, és még a kisöccsét is, aki csak azért igyekezett segíteni a ház körül, hogy a bátyának vehessen valami ajándékot a közelgő szülinapjára. Még Jacob is elvesztette az apját. Ugyan hogy tilthatnám meg nekik, hogy ne akarjanak bosszút állni. Az öcsémről nem is szólva. Ha pedig kegyetlenül őszinte akarok lenni saját magamhoz, akkor még én sem akarom, hogy mindezt ép bőrrel megússzák, és folytassák áldatlan tevékenységüket.

by **Miley C. Thompson** Szer. Május 08, 2024 5:27 pm

Raymond& Miley

- Rendben, ezt aláírom - emelem fel megadóan a kezem, amikor rájövök arra, hogy ebbe már tényleg képtelen vagyok belekötni. Ha nagyon keresném az ellenérveket, esélyesen találnék valamit, de annyira nem érzem fontosnak ezt a "vitaestet". Az iskolában való tantárgyak valóban olyasmik, amelyek az alapot képezik és mindenkinek tisztában kellene lennie vele. Mondjuk, a mágiatörténet esetében némi túlzásnak érzem, hogy sok-sok éven át tanuljuk, de azt hiszem, még talán ez is belefér a listába. A számmisztikát azonban személy szerint kihúznám az órarendből. Nem mindenkinek van érzéke hozzá és sokak számára csupán felesleges tortúra, hiszen - hiába vesznek részt az órákon és próbálják meg tanulni a délután folyamán - keveset fognak fel belőle.
- Ha másodperceim vannak és nincs a közelben szakértő, akkor a sérültnek esélyesen lőttek - fintorodom el. - Mármint, a mágikus világban van ugyan esély a hoppanálásra, de az se minden helyen lehetséges. Még így is akadnak távolságok, amelyeket gyalog kell megtenni, hacsak nem vagyunk annyira szerencsések, hogy pont egy hoppanálási pont közelében történt a szerencsétlen baleset.
Talán ez is az oka annak, hogy minden auror csapatban kell lennie egy olyan főnek is, aki sokkal több medimágusi képzettséggel rendelkezik, mint amennyi az alap szinten elvárható lenne. Még így is van lehetőség arra, hogy eggyel kevesebben térjenek vissza, mint amennyien elmentek, mégis jóval kevesebb erre az esély. Ott elég nagy az esetleges sérülés esélye, hiszen a mai napig hallani, hogy ilyen-olyan párbajba keveredtek rossz arcú figurákkal. Valljuk be, nem szívesen űzném azt a hivatást, habár a rám váró se sokkal kellemesebb.
- Érdekel, de nem hiszem, hogy szerencsés lenne pont engem levinni a szirének közé - vonom meg a vállam. Apám nyilván nem helyeselné, anyám meg egyenesen ellene lenne. - Leendő vadász vagyok, aki talán majd a maga népének tagjával is szembekerül egyszer, szóval érzelmileg mindenképp szeretnék semleges maradni - teszem még hozzá szemrebbenés nélkül. - Ebbe nem fér bele az, hogy lemászkáljak egy idegen néphez. Elég rosszul mutatna az "önéletrajzomban".
Ok nélkül nem szándékozom senkivel se végezni, bármely faj tagja is legyen az illető. Mégis, ha elkezdek hezitálni, mert - példának okáért - ismerek egy másik szirént, az veszélyes lenne részemről. Az emberekkel nincs dolgom, arra ott vannak az aurorok, ők nem érdekelnek, de egy szirén már más tészta. A szirén ugyan nem veszélyes népség, kicsi az esély ilyesmire, de mégis... jelen van.
- Akinek van egy kis esze is, az képes lecsippenteni belőle a kitalációt - vetem ellen, noha valóban akadnak olyan sztereotípiák, amelyeket az ember mindenáron el szeretne hinni. Én se igazán hiszek abban, miszerint lenne főzet, amellyel a farkaskór bármilyen szinten is kordában tartható lenne. Akit egyszer megharap egy ilyen lény, annak esélyesen meszeltek. Az átalakuláskor való fizikai fájdalom és a mentális teher egy idő után mindenkit padlóra küld(ene).
- A vadászathoz eléggé szükséges - hozom fel. - Minél több erős varázslatot ismerek, annál nagyobb esélyesem van a túlélésre. Apám nem sokat tanított, tekintettel arra, hogy az ő ismeretei is hiányosak ezen a téren - fészkelődöm beszéd közben egy kicsit a helyemen, mint egy gyerek, aki arra vár, hogy kibonthassa a karácsonyra kapott ajándékát. Talán Ferreti professzor hajlandó tanítani engem ilyen téren... Jó lenne és különösen hasznos is. - Esetleg nem adna különórákat belőle? Kifizetem - teszem még hozzá gyorsan, mielőtt még azt hinné, ingyen kérem a dolgot. Nyilván nem a családi vagyont fogjuk rááldozni erre, de valamennyit szánhatunk rá.
- Köszönöm - könnyebbülök meg jól láthatóan, hiszen a páros házi feladattal sok terhet levett a vállamról. Tényleg nagyon nehezen állok szóba bárkivel is, hiszen az alaptermészetem is ilyen, ráadásul még otthon is ezt nevelték belém. Ne legyenek barátaim, mert mind egy-egy gyenge pont és támadható felület csupán. Nekem pedig senkit se áll szándékomban veszélybe sodorni. Márpedig ha vadász leszek, sok ellenséget fogok szerezni, ez kétségtelen.
- Ön mit gondol erről? Alkalmas már erre a két nép? - faggatom kíváncsian, hiszen Ferreti professzor már évek óta itt él, nyilván képes erről véleményt alkotni és tanácsot adni a vezetőségnek. Engem mondjuk annyira nem érint a dolog, akár itt vannak a szirének, akár nincsenek, amíg nem tesznek valami nagyon súlyos dolgot, addig nincs velük semmi bajom. Ha pedig mégis... hát, reménykedjünk abban, hogy nem engem fúj utukba a szél.
- Ne vegye sértésnek, de remélem, semmi ilyesmi se fog kiderülni - csóválom meg a fejem. - Ezek az ékszerek bármilyen úton hozzánk kerülhettek. Apám sokfelé megfordult már az élete folyamán, rengeteg kacatot vásárolt, amelyeken végül tovább adott, ezeket pedig valamiért megtartotta. Esetleg elfeledkezett róluk az évek alatt - tippelgetek. Igen, szeretnék abban hinni, hogy semmi közöm a professzor szüleihez, se a népéhez. Eszem ágában sincs hercegnővé válni, főleg nem szirénné. A hideg is kiráz attól a gondolattól, miszerint más lennék, mint az emberek többsége. Egy szirén vadász? Elég nevetséges gondolat, nem igaz?
- Ha beszélek velük, elmenekülnek - felelem. - Higgye el, csábító a gondolat, miszerint egérutat adjak számukra, de valamiért azt szeretném, ha maradnának. Hiszek abban, hogy semmi közük sincs a történtekhez. Nem egy ma született bárányok, de ez még számukra is nagyon meredek lett volna.
Apám körültekintő és óvatos ember, sohase ölt volna meg egy hercegi párt csak úgy. De még ha valaki meg is bízta volna, abban az esetben is úgy cselekedett volna, hogy ő mindenképp be legyen biztosítva. Hogy ne érje baj még akkor se, ha lebuknának. De tudtommal senki se fedezi a hátukat, hiszen mindenkit ismerek, aki megfordul a házunkban és üzletet köt vele. Szirénekről pedig általában egy szót se szólnak. Nyilván nincs okuk arra, hogy üldözzék ezt a népet vagy a tagjait.
- Bizonyítsa, hogy ők tették! - morranok fel idegesen. - Úgy sorolja itt a neveket, mintha konkrét bizonyítéka lenne rá, holott sok más ember is elkövethette ezeket a gyilkosságokat - vájok ingerülten körmeimmel a bőrömbe, bár a fájdalmat egyelőre észre se veszem, hiszen annyira elragadnak az indulataim. - Soha semmi se fog változni, ha nem teszi meg valaki az első lépést... - veszek erőt magamon és igyekszem visszatérni a józanság talajára, hiszen nem áll szándékomban olyasmin vitatkozni, ami talán még igaz is lehet. A hangom remeg még ugyan, de a lelkem némileg sikeresen lecsillapodott. Szerencsére olyan hamar nyugszom meg általában, amilyen hamar felcsattanok, néha semmiségeken.
- Egy kehely? - kérdezek vissza, mintha nem hallottam volna jól az általa kimondott szavakat. - De mégis miként lenne képes egy kehely választ adni a kérdéseimre? Honnan tudhatja, hogy az vagyok, aki? Talán elcsenhetem - szólalok meg végül hirtelen, szinte végig se hallgatva az esetleges választ. - Jó vagyok az ilyesmiben, bár azt a valamit bizonyára szigorúan őrzik - kapok észbe másodperceken belül és meg is dorgálom magam, amiért azt feltételeztem, hogy képes lennék beosonni egy palotába(!), amelyet szigorúan őriznek és elcsenni az uralkodó kelyhét. Ennyire profi még én se vagyok.
- Akárhogy is, segítek benne - szólalok meg eltökélten, majd állok fel a helyemről. Itt és most eszembe se jut már a dolgozat, mivel annál sokkal, de sokkal fontosabb kérdések járnak jelenleg is a fejemben. - Későre jár, mennem kell - vetek egy pillantást az ablak irányába. Odakinn már tényleg sötétedik. Amióta itt vagyok eltelt már legalább két óra hossza. - Köszönök mindent. Tényleg - próbálkozom meg egy pukedlivel, ám gyorsan feladom, amikor majdnem orra esem a küszöbön és helyette zavartan vigyorogva egyenesedem ki. - Viszlát! - intek egyet, majd iramodom meg a kijárat irányába, hogy végül egyedül maradhassak a gondolataimmal.

by Ajánlott tartalom

Vizsgaterem

Vizsgaterem

Re: Vizsgaterem

Re: Vizsgaterem

Re: Vizsgaterem

Re: Vizsgaterem

Re: Vizsgaterem

Re: Vizsgaterem

Re: Vizsgaterem

Re: Vizsgaterem

Re: Vizsgaterem

Re: Vizsgaterem

Re: Vizsgaterem

Re: Vizsgaterem

Re: Vizsgaterem

Re: Vizsgaterem

Re: Vizsgaterem

Re: Vizsgaterem

Re: Vizsgaterem

Re: Vizsgaterem

Re: Vizsgaterem

Re: Vizsgaterem