Edmund Swann

by **Edmund Swann** Csüt. Márc. 14, 2024 1:19 pm

Edmund Swann

User infó: Paulo DiNardi
PB: Jake T. Austin
Születési hely, idő: Dover, 2008. Jul. 04.
Csoport, évfolyam: Zafír, 9. évfolyam
Faj: Ketár 2. szint
Képesség: Légmágus 2. szint
Patrónus: Fehértorkú denevér (Vespertilio murinus)
Pálca: Platán, egyszarvú szőr, 10 és negyed hüvelyk

Megjelenés: Barna haj, barna szem, kreol bőr. Azt hiszem, nem sokban hasonlítok a testvéreimre. De ez nem is számít. Az, hogy mennyire ragaszkodunk egymáshoz, az sokkal fontosabb az ostoba külsőségeknél nem igaz? Egyébként pedig amúgy is jóformán csak az iskolai egyenruhában látni. Mert hát egy árvának honnan is lenne mindenféle menő ruhája, és cucca. De én ezt nem bánom igazából. Sokakkal ellentétben én szeretem az egyenruhámat.

Jellem:
Eleven Egér: Tudjátok, hogy van az. Én igazán igyekszem, de tényleg. Szeretnék jó gyerek lenni, de hát a világban annyi minden érdekes dolog van, amit ki kell próbálni. Így aztán képtelen vagyok egy percnél tovább nyugton ülni. Muszáj mindent megnézni, mindenre is felmászni, és ebből adódóan, valahogy mindig bajban találom magam. Apa sokszor mondta anyának, hogy csak eleven vagyok. De azért gyakran szidott meg, ha ott talált, ahol szerinte gyerekeknek semmi keresnivalójuk. Szóval szerintem valami ilyesmit jelenthet ez.
Dumás Dugó: Ha valaki, akkor aztán én képes vagyok lyukat is beszélni a hasadba. Néha akkor is, amikor inkább hallgatni kéne. De hát én sosem tudom, hogy mikor fogjam be a szám. Mert hát az azért van, hogy jártassam, nem igaz? Különben is, ha magamban tartanám, akkor hogy tudná meg a mindenki is, a mindenről is alkotott véleményem?
Makacs Mazsola: Erről kérdezd csak meg a testvéreimet. Ha valamit a fejembe veszek, akkor annak úgy kell lennie, és akkor, amikor én azt kigondoltam, és kész. Példának okáért kitalálom, hogy a testvéreimnek, most velem kell foglalkoznia, akkor egyszerűen képtelenek levakarni magukról. Mert hát, én vagyok a legkisebb, és teljesen normális, hogy mindenkinek rám kell figyelnie. Az sem nagyon szokott zavarni, ha a testvéreimnek éppen másokkal, más dolga lenne.
Unatkozó Uborka: Hű. Hát ilyenkor szokott az történni, hogy valami olyasmi pattan ki a fejemből, ami miatt többnyire bajba kerülök, és rám mondják, hogy eleven vagyok. Szóval annyira nem jó ötlet hagyni, hogy én unatkozzak. Nem is szeretek. Felfedezni, játszani, csinálni valami izgalmasat sokkal jobb. Csak hát van néha olyan, hogy rossz idő van, és éppen senki se akar ráérni. Akkor pedig eléggé rossz kedvem tud lenni, és elkezdek gondolkozni. Az pedig többnyire az első ponthoz vezet.
Nagylelkű Napocska: Szeretek adni. Anya szerint ez kedves, és figyelmes dolog. Mindenkinek jól esik, ha kedvesek vagyunk vele. A legkevésbé sem vagyok irigy. Ha van két csokibékám, akkor az egyiket biztos oda adom annak, akivel éppen játszok. Meg hát szeretem is, ha az emberek mosolyognak rám, és örömöt szerezhetek nekik.
Dinka Dinó: A humorommal sincs semmi gond. Szeretek mindenből viccet csinálni. Igaz, a testvéreim szerint ritka pocsékok a szóvicceim. Az viszont annál szórakoztatóbb, amikor elfelejtek valamit, és kapkodni kezdek, és még saját magamban is felbotlok. Mert hát olykor szórakozott is vagyok. Noha engem csak mindig utólag szórakoztat a dolog, amikor már múltbéli vicces sztorivá évül a bénázásom De azért, ha már mindenki nevet, akkor már én is kénytelen vagyok magamon. Mert hát mit is tehetnék? Ilyen kis szeleburdi vagyok, és kész.

Amortentia: Eső utáni levegő illata. Akrobatika, kötéltánc. Szó szerinti értelemben. Minden ami mozgás, és mozgással összeköthető. Csillagászat, bűbájtan. Amiért lelkesedem, azért nagyon.
Mumus: Talán úgy, hogy még a testvéreimet is elveszítem. Nem tudom megvédeni őket. Amiért nem lelkesedem, azért nagyon nem.

Karaktered története:
Az én történetem kezdete maga a rejtély. Apa csak annyit mesélt róla, hogy egyszer a Doveri kikötőbe küldték ki – mert tudjátok ő varázsbaj elhárító osztagos – egy kényes küldetésre, és ott talált meg véletlenül egy konténer hátuljában, egy faládában egy rakás narancs között. A kikötőben senki nem tudott rólam semmit. Pedig az aurorokkal, akik szintén a helyszínen voltak mindenkit kikérdeztek. Még a mugli tengerészeket, meg dokkmunkásokat is. Így apa egyszerűen elvitt a Szt. Mungoba, majd haza. Az előbbi helyen megállapították, hogy alig egy-két napja születhettem, és teljesen egészséges vagyok, utóbbiban pedig tárt karokkal fogadtak. Persze gondolom nem volt olyan egyszerű az örökbefogadásos történet, de apa akkor is kijárta, hogy hozzájuk kerüljek, ne valami árvaházba. Így lett a születésnapom az a nap, amikor apa rám talált, és a születési helyem a Doveri kikötő.
A következő évek pedig békés, boldogságban teltek. Apával, anyával, és a két idősebb testvéremmel. Mindig szerettem a testvéreimet, akkor is, ha tudtam, hogy mindhármunkat örökbefogadottak. Talán így még jobban ragaszkodtunk egymáshoz. Akkor is, ha természetesen a tesóimmal néha egymás agyára mentünk. Például nagyon szerettem kiskoromban Gideont azzal nyúzni, hogy engem is tanítson meg lovagolni. Bár én közel sem voltam olyan tehetséges benne, mint ő. Vagy Autumn kedvenc plüss játékait dugtam el saját magammal együtt, hogy bújócskázzon velem. Szerintem ilyenkor az idegeire mentem. Na és persze már akkor is igen eleven voltam apa szerint. Folyton felmásztam mindenre, egyszer Autumn szobájában álló mesekönyves polcra is. Csak hát az nem bírt el, és én a kövekkel, és a polc darabkáival együtt találtam magam a földre huppanva. Akkor tört el a kezem, és nagyon fájt ám. Még sírtam is. Igaz, valahogy mindig sikerült elérnem, hogy mindenki rám figyeljen, és én legyek a középpontban. Eleinte nem szándékosan. De aztán rájöttem, hogy mivel én vagyok a legkisebb ezért nekem jár a legnagyobb figyelem. Ez teljesen logikus nem?
Tudjátok mit szerettem még nagyon? A kirándulásokat, ahova rendszeresen eljártunk. Nagyon szerettem túrázni, és felfedezőset játszani. Este anya mágikus tűznél pillecukrot sütött, apa meg az ölébe vett este és a különböző csillagokról, és csillagképekről mesélt. A legtöbb csillagképet fel is ismerem. Mondtam már, hogy apa a példaképem, és ha felnővök, akkor olyan akarok lenni, mint ő?
Aztán jött az a szörnyű nap. Tudjátok, az ami mindent megváltoztat. Vagyis éjszaka. Mert már sötét volt. Nem sokra emlékszem, csak arra, hogy nagyon féltem. Elbújtunk, és a nővérem befogta a fülemet, és a bátyám mindkettőnket átkarolt, és nem mert elengedni. Annyira féltem, hogy még sírni se mertem, csak némán folytak a könnyeim, és néha halkan szipogtam. Szorosan próbáltam elbújni a testvéreim karjai közt. De így is hallottam… nem akartam mást, csak apát. Hogy megtaláljon, felvegyen, és megvigasztaljon, hogy semmi baj sem lesz. Mert apa varázsbaj elhárító. Ő mindenre tud megoldást. Neki nem eshet baja! Ugye?
Sajnos azonban az élet mást hozott. Árvák lettünk. De együtt akartunk maradni. Mert mi akkor is testvérek vagyunk. A nővérem volt, hogy örökbe akarták fogadni. Egyszer majdnem mindhármunkat is, csak azt hiszem megijedtek attól, hogy túl eleven vagyok. Talán az én hibám, hogy nem lett új családunk. De mi itt vagyunk egymásnak, és mindennél fontosabbak lett, az hogy elválaszthatatlan testvérek vagyunk. Azért nagyon hiányzik anya és apa. Sokszor szomorú vagyok miattuk.
Egyedül akkor féltem, amikor a testvéreimet felvették a Meradia Akadémiára, én pedig egyedül maradtam az árvaházban. Mi lesz, ha én nem kerülök be oda, és végleg elválasztanak minket? Nagyon rossz volt nélkülünk, és sokszor aludni sem tudtam. Annyira egyedül éreztem magam. Csak nyolc éves voltam, de el akartam menni a Meradiába a testvéreim után. Egyszer el is indultam, de igazából a vonat pályaudvarig sem jutottam. Hű akkor mit kaptam a nevelőnőtől, mert „megijesztettem a szökésemmel” és „folyton csak a baj van velem”, pedig én nem akartam rosszat, csak látni a testvéreimet, és ott lenni, ahol ők vannak.
Szerencsére végül engem is felvettek a Meradia Akadémiára, így végül újra együtt lehetünk. A Zafír csoportba kerültem.
Milyen az élet a Meradia Akadémián? Hmm… néha izgalmas és szórakoztató. A bűbájtan órákat kifejezetten élvezem. De azért én nem szeretek a könyvek fölött görnyedni annyira mint a nővérem. Ezért néha becsúszik egy-egy gyengébb, vagy rossz jegy. A házit se mindig sikerül időre megírnom. A kviddics viszont izgalmasnak ígérkező spot. Kár, hogy engem nem vesznek be a csapatba, mert még kicsi vagyok. Szeretek segíteni mindenkinek, és szeretnék majd egyszer prefetto lenni, mert ők mindenkinek segítenek. Csak félek, hogy nem engem fognak választani, ha majd elég nagy leszek, mert néha nem jók a jegyeim, ha nincs kedvem tanulni, és valami más tereli el a figyelmem, és időnként büntetőmunkát is kapok. Egyszer kíváncsiságból felvittem a kettes üvegház tetejére valami vinnyogó fűveket, mert valaki megkérdezte, hogy ott is ilyen hangosan vinnyognának-e? Igazság szerint még hangosabbak voltak, és a professzor határozottan nem volt elragadtatva, amikor az üvegház tetején sétálva talált a vinnyogi gazokkal. Meg még most is előfordul, hogy éjjel a csillagvizsgálóban találnak, mert nem tudok aludni, és hiányzik az apukám. Olyankor pedig oda megyek, hogy nézzem a csillagokat, mert akkor olyan, mintha még itt lenne. Volt már, hogy elaludtam ott fent, és úgy találtak meg. Egyszer pedig összeverekedtem egy nagyobb sráccal, mert csúnyát mondott a nővéremre. A testvéreimre senki nem mondhat csúnyát! Senki. Csak egymásnak vagyunk, és a végsőkig védelmezzük egymást. Mi így vagyunk egy család.
Ha pedig már családnál tartunk, akkor szerintetek ha felnővök, akkor varázsbajelhárító osztagos legyek, mint apa, mert tudjátok, engem is így talált meg, és mert nagyon szerettem, ha a munkájáról mesélt, már amit szabad volt neki. Vagy inkább legyek auror, hogy egyszer elkaphassam, és börtönbe zárhassam azokat, akik ezt tették a szüleinkkel? Ez itt a nagy kérdés, és fogalmam sincs. Viszont még van a középiskola végéig időm eldönteni. Akkor meglátjuk mi lesz, és merre indulok tovább…