Alexandra Bianca Maroni

Teljes név: Alexandra Bianca Maroni
Születési hely és dátum: Bécs, 2004.09.23.
Csoport: Amnetiszt
Évfolyam: Egyetem - Varázsmédia-szak
Faj: Hárpia

Jellem: Harsány, kirívó személyiség vagyok, aki szereti, ha a dolgok az ő kezében vannak. Nem igazán agyalok a következményeken, úgy élem az életem, ahogy én szeretném. A szabályokat számomra lehetetlen betartani, nem is próbálkozom hát velük. Alapvetően barátságos természet vagyok, szóval a kis csínytevéseim ellenére nem kell tőlem tartani, nem harapok. Ha valaki normális velem, én is úgy viselkedem vele. Hidegen hagy mások véleménye, legalábbis igyekszem felülkerekedni azon, ki mit gondol rólam. Tisztelem a tanáraimat, még abban az esetben is, ha néha fejjel megyek a falnak. Nem velük van gondom, csak a rendszerrel. Azzal az átkozott rendszerrel. Rosszul viselem a magányt, valakinek mindig kell mellettem lennie, szóval én vagyok az a lány, aki sosincs egyedül a folyosókon. A haverjaim állandóan körülöttem vannak, mondhatni, kisebb falkába verődve járkálunk az iskolában.

Kinézet, megjelenés:  Anyám osztrák, apám olasz, én pedig tipikus mediterrán leányzó vagyok. Sötét haj, sötét szempár, formás ajkak, halványbarna bőr. Mondhatni, egzotikus szépség, legalábbis használták már rám ezt a jelzőt. Ez azért sem csoda, hiszen anyám felmenői között akadnak hárpiák, úgyhogy én is örököltem eme géneket. A legtöbb hárpia világos hajú és szemű, én azonban az olaszos ágat képviselem. Nem is csoda hát, ha a fiúk képtelenek ellenállni nekem, ha leveszem a karperecet, ami arra szolgál, hogy kissé elnyomja a bűverőmet. Használnom kell azonban, hiszen nem szeretném, ha a hárpiaságom a nap minden percében hatása alá kerítse a körülöttem lévő embereket. Néha ugyan jó buli, de hosszabb távon tud bosszantó is lenni.

Előtörténet: Ausztriában, Bécsben születtem 2004-ben. Anyámnak mindig is voltak egyéjszakás kalandjai, én pedig az egyik ilyennek lettem az eredménye. Tíz éves koromig nem is ismertem az apámat, hiszen anyám nem szándékozott őt is belevonni a gyereknevelésbe. Mindig is büszke volt arra, hogy egyedül is boldogul, szóval engem is igyekezett az önállóság felé terelni. Soha, senkitől sem fogadott el semmiféle segítséget sem, egyedül a nagyszüleim voltak azok, akikre támaszkodott, de csakis akkor, amikor engem képtelen volt hova tenni, mialatt elmászkált ide-oda.
Fogalmam sincs arról, miként ismerkedtem meg végül apámmal, vagyis mi is vezetett ahhoz, hogy anyám végül fogta magát és bevallotta számára az igazságot. Egyszer csak ott találtam magam az olasz fővárosban, két felnőtt ember társaságában, akik igen kimérten beszélgettek egymással, én pedig csak ide-oda kapkodtam a fejemet. Nem értettem, mi folyik körülöttem és miért olyan kedves velem az az idegen bácsi. Kellett néhány hét számomra, mire magamban feldolgoztam a történteket. Apám és anyám ugyan a mai napig nem jönnek ki egymással, de én nem bánom, hogy végre nekem is két – teljes értékű - szülöm van. Bécsben az iskolai szüneteket töltöm, míg Rómában a nyárit. Tiszta haszon ez a felállás számomra.
Nem sokkal azután, hogy anyám bemutatott apámnak, levelet kaptam a Roxfortból. Ez azonban nem volt újdonság, hiszen a családomban több rokonom is akadt, aki oda járt. Mi több, még apám népes mugli családjában is akadt egy olyan unokatesóm, aki ott tanult. Daniel. Az ő révén már a tanév alatt elkezdhettem tanulni az olasz nyelvet, ráadásul könnyebben is ment számomra a beilleszkedés. Nem tévedtem el a folyosókon, készségesen elmagyarázta számomra, melyik tanárral kell vigyázni és melyik a rendesebb. Mindenben a segítségemre volt.
Egy dolog azonban akadt, amelyben még ő sem segíthetett, habár ez leginkább az én hibám volt. Hallgattam róla, mert nem szerettem volna, ha az én problémáimat folyamatosan más oldja meg. Sárvérűként a mardekárba kerülni elég necces helyzet. Mi több, szerintem még nem is túl gyakran esik meg az ilyesmi. Mindenesetre, sokan rám szálltak, gúnyoltak, beszóltak, megaláztak. Jenkins és a bandája. Igen, ők voltak a legrosszabbak. Kicsiként tűrtem, ha valamelyik mardekáros belém köt. A háztársaimmal szemben valahogy féltem fellépni
A tanulmányaimat illetően, nos... Igazság szerint nem én voltam az évfolyamom büszkesége. Leginkább lógni szerettem a barátaimmal vagy a Tiltott Rengetegben csámborogni éjszakánként. Annak ellenére, hogy mindenki mennyire óva intett minket attól a helytől, még soha életemben semmi rossz sem történt velem ott. Tényleg. Néha még vajsört is ittunk vagy csak hülyültünk egymással, szóval ennyi, nem több. Semmi törvényellenest se tettünk. Vagy az éjszakai fürdők a tóban... Apám, az irtó klassz volt! Főleg, amikor a vadőr észrevett minket. Cipelte már vissza a bandánkat Piton karjaiba. Anyám pedig nem győzte küldeni a Rivallókat, direkt a Nagyterembe, hogy mindenki hallja. Még meg is bűvöltette, hogy utánam jöjjön, ha méltóztatnám ott hagyni, miközben prédikál, szóval már ez se megoldás.
Végül az életem révbe ért, szerelmes lettem, félreléptem, ismét szerelmes lettem, menyasszony lettem, végül koppantam, legutoljára pedig el kellett hagynom azt a személyt, akiről azt hittem, életem szerelme... Fájdalmas volt a búcsú és még fájdalmasabbak az azt követő hónapok, de azt hiszem, végre elmondhatom magamról, hogy úgy-ahogy, de sikerült talpra állnom.